A könyv Pál Ferenc (nekem Feri; a könyvből dedikált példányt kaptam valakitől karácsonyra) kedd esténként tartott előadásainak az intimitás, a szoros kapcsolat és a függőség témáit feldolgozó etapját adja közre. Ezek a keddi előadások hétről hétre több száz embert vonzanak a Pázmány egyetem jogi karának óriási előadótermébe. Missziós, evangelizáló előadássorozat ez, s nemcsak abban az értelemben, hogy segít az evangéliummal találkozniuk nem hívőknek – a hallgatóság jó része nem vallásos –, hanem az evangélium ősi üzenetével való friss és megújító találkozás lehetőségét nyújtja a hívő ember számára is. Nekem legalábbis ezt adta ez a könyv.

Azt hiszem, alapvetően házasságra, párkapcsolatra készülőknek vagy ilyen kapcsolatban élőknek szól ez a könyv. Miért, miért nem, én, bár szerzetes vagyok, mégis kezdettől fogva magamnak szólónak éreztem. Megszólított, eltalált, érint. Igaz, eleve úgy vettem kézbe, hogy ezt a személyesen nekem szóló mondanivalót kerestem benne, mindenesetre tény, hogy várakozásoman nem csalódtam.

Itt-ott eljátszottam azzal, hogy a házasság, kapcsolat vagy házastárs szó helyére a szerzetességet, örökfogadalmat, szerzetesi közösséget, rendtársat stb. tettem. A kísérlet sikerült. Majd alább bemutatok egy-két ilyet. De az efféle szemantikai csíny nélkül is folyton-folyvást pontos, érlelő, fontos, az önismeretben segítő gondolatokat kaptam. Ezekből is feljegyezek egyet-egyet.

Néhány idézet, megjegyzésekkel.

"Egy szoros vagy meghitt kapcsolatot az is elevenen tart, hogy folyamatosan időt és energiát szánunk arra, hogy tisztázzuk, mit is értettünk meg a társunk jelzéseiből, és ezáltal is egy közös világot teremtsünk" (76).

Erről az jutott eszembe, hogy ugyanez a célja a szerzetesi közösségben az ún. közösségi projektnek. (Hogy az mi, azt majd később.) Mindenesetre elgondolkodtató, hogy a "közös világ" megteremtése eléggé új feladat a szerzetességben. Nem régóta gondoljuk, hogy teendőnk van ezzel is. Korábban az a meggyőződés élt bennünk -- és sokszor még ma is --, hogy a közösségünk közös világán nincs mit megteremteni, mert az már adva van. Elfogadni kell, meg belesimulni, de megteremteni? -- Eléggé azt hiszem, hogy ezen az állásponton túl kell lépni.

Aztán hogyan is van az, hogy ez a közös világ meg a meghittség összetartozik? Merthogy én úgy értem a szerzőt, hogy a közös világ megteremtése a meghitt kapcsolat elevenségének feltétele. Ha tehát nincs közös világ, és ha nem szánunk időt annak megteremtésére, akkor nincs meghitt kapcsolat. Vajon kell-e meghitt kapcsolat a szerzetesi közösségben? Igaz-e -- értsd: élhető-e, praktikusan igaznak bizonyul-e -- az a sarkos megfogalmazás, hogy a szerzetes nem a többiek, hanem Krisztus mellett köteleződik el; hogy Isten társa lesz, nem ennek vagy annak a társa? Vajon lehet-e meghitt kapcsolatban élni Istennel meghitt emberi kapcsolatok nélkül?

Nekem az a véleményem, hogy nem. És hogy ezt a véleményt határozottabban kell képviselnünk, mint eddig. Mert ha nem, akkor újabb és újabb balesetek, kisiklások, becsődölések lesznek. Már rövid távon sem lehet győzni, ha valakinek nincsenek éltető kapcsolatai. És nagyon is kérdéses, hogy az Isten és a társ melletti elköteleződésnek az a fajta szembeállítása, ahogyan egyszer-másszor szóba kerül, nem félreértésekhez vezet-e csak.Nem az-e inkább a dolgunk, hogy mindkettőben növekedjünk, akár házas valaki, akár szerzetes?

Izgalmasnak tartom aztán még elgondolkodni azon, hogy mi is a kapcsolat e "közös világ" és az Isten országa között. Hajlok azt gondolni, hogy a hittel, vagyis a "társunk jelzéseiből" Isten üzenetét kiolvasni akaró hozáállással épített "közös világ" nem más, mint az Isten országának elközelgése.

---

"A meghitt kapcsolat önmagammal azt jelenti, hogy tudok lejjebb és lejebb menni az én belső világomban, hogy erről van tapasztalatom, van technikám, erre szánok időt, és rengeteget gyakorolom" (80).

Meghitt kapcsolatban lenni magammal folyamatban élést jelent (hogy egy olyan kifejezést használjak, amely a mai szerzetesirodalomban igencsak közkedvelt; "vivir en proceso"). Enélkül nem megy. Felszínes leszek. Továbbá függő, felelősségvállalásra képtelen, irányíthatatlan, együttműködésre képtelen.

A tökéletesség a földön nem azt jelenti, hogy beérkezett vagyok, hanem azt, hogy elindultam, útra keltem. Engedjük magunkat és egymást be nem érkezettnek lenni, de kérjük számon az útonlétet.

---

"Egy meghitt kapcsolatban valamivé válunk, és felismerjük, hogy kik vagyunk. A meghitt kapcsolat nem arra való, hogy valamit teljesítsünk -- az a jó munkatársi viszony. Még csak arra sem, hogy valamit átéljünk, és élményhez jussunk. A meghitt kapcsolatban valakik leszünk." (110)

Itt most kipróbálom a behelyettesítős játékot. Íme:

A szerzetesi közösségben valamivé válunk, és felismerjük, hogy kik vagyunk. A szerzetesi közösség nem arra való, hogy valamit teljesítsünk -- az a jó munkatársi viszony. Még csak arra sem, hogy valamit átéljünk, és élményhez jussunk. A szerzetesi közösségben valakik leszünk.

Szerintem ez tök jól működik (mármint ez a játék). Persze csak akkor, ha közben úgy értjük a szerzetesi közösséget, mint ahol erőfeszítéseket teszünk a meghitt kapcsolatok megteremtéséért. Ha nem, akkor funkcionáriusok leszünk, a közösségünk pedig munkahely. Ahhoz, hogy azzá legyünk, akivé Isten megálmodott, amire Isten meghívott, vagyis akivé lenni és amire a hivatásom szól, az kell, hogy olyan közösségben éljek, ahol meghitt kapcsolatok vannak.

Elgondolkodtató ez az altarnatíva: közösség, amely teljesítményt akar -- közösség, amely az énné, a valakivé, az önmagammá válás helye. A különbséget a meghitt kapcsolatok megléte okozza.

Nekem ugyanezt mondják II. János Pál sokat idézett szavai:

"A közösség és a küldetés egymással mélyen összekapcsolódnak és kölcsönösen átjárják egymást, valamint egybefonódnak olyannyira, hogy a közösség a küldetés forrása és gyümölcse, ezért a közösség missziós jellegű, a misszió pedig a közösségre irányul." (Világi Krisztus-hívők, 32)

---