Az index – az eredeti, az Index librorum prohibitorum – olyan műveket sorol fel, amelyeknek olvasását tiltotta az egyház. A gyermekeit féltő anya mozdulata volt ez. Édesanyám, ha malac jelenet volt a tévében, ezt a kérdést tette fel: „Gyerecskéim, nekünk való ez?” A kérdés illokúciós ereje rendre sikerrel érkezett meg hozzánk, úgyhogy azonnal kikapcsoltuk tévét. Az egyház is tett azért, hogy a szándékai egyértelműek legyenek a lista összeállításával. S hogy az indexet – tudomásom szerint – máig nem vonta vissza, miközben a hozzá fűzött fegyelmi szankciókat megszüntette, nekem azt üzeni: „Ha ezeket kézbe veszed, figyelj arra, hogy érett felnőttként viselkedj! Olvashatod ezt, de tudd, hogy mit csinálsz! Felelős vagy magadért, te vagy felelős magadért!”

Bennem ez a figyelmeztetés visszhangozott, amikor az index-pont-hu-n megjelent híradást olvastam. Felszólítva éreztem magam arra, hogy felnőttként olvassam a cikket. Igyekezzem olyan hozzáállást kialakítani, amely érzékeny a veszélyre, vagyis nem hiteti el magával fellengzősen, hogy már teljesítette a felnőtté válás soha le nem tudható feladatát, és amely érzékeny a belül megszólaló hangokra: vagyis a szirénhangot félrevezető, a lelkiismeret szavát tettre indító hangként azonosítja.

Veszélyre? Igen. A híradásban az építészek kivételével – akiket azonban csak közvetve, a művükön keresztül említ a cikkíró – fricskát kap mindenki, aki szóba kerül. Orrpöcköt. S ez a fogadó oldalon annak a veszélyével jár, hogy az illető rosszul válaszol. Elfelejti, hogy a reakciót ő szüli, nem a másik és nem pusztán a téma. És hogy abból, ami bosszantja, sokat tanulhat(na) – magáról. 

A taslit könnyeden és szellemesen osztja ki a cikkíró. Stílusa frivol, hangvétele azonban közvetlen, sőt személyes, s ettől, ha lehet, még provokatívabb. Ezt a szó eredeti értelmében mondom, vagyis kihívó, ütközetre szólító. Aki megütközik rajta, azon máris bizonyította erejét. És győzelmét is, ha az illető csak a felháborodásig jut. Jómagam szeretnék tovább is lépni, de nemcsak azért, hogy ne maradjak alul. Szeretném tanulásra használni a helyzetet, tanulni magamról és magunkról. A személyesség arra indít, hogy figyeljek az önkéntelen reakcióimra, és a felelősségemet keresve és vállalva gondolkodjam el az előkerülő kérdéseken.

Kérdéseket vet fel ez az írás, többnyire nehéz kérdéseket, meg egy-két könnyebbet. Primitívet, egyszerűt egyet sem. Könnyűn azt értem, hogy van rá viszonylag összetett válasz. Nehezen meg azt, hogy elég bonyolult és meglehetősen összetett válaszkísérletek vannak rá. Hadd soroljak föl néhányat e kérdések közül. Nem akarom megválaszolni őket – talán majd máskor, máshol –, egyet kivéve.

Viszonylag könnyű kérdés például az elitiskola- vagy elitképzés-téma. Bonyolultabb – nekem – a hatalom és a rendünk kapcsolatát feszegető kérdés.

A legizgalmasabb, vagy inkább hadd mondjam úgy, ahogy gondolom: az igazi kérdésnek egy bennfoglalt kérdést tartok. (Talán nem is implicit, hanem inkább valamiféle meta-kérdés ez, hiszen a beszédhelyzet elemzése tárja fel.) A kérdés így hangzik:

Hogyan is van az, hogy egy volt diákunk, egy öregdiák, aki magát most is így vagy úgy, de piaristának tartja, kívülről szól be? Nem a beszólás a különös tehát, azt megszoktuk a diákjainktól – vagyis saját magunktól; a mi stílusunk ez. A bennfentes kívülálló pozíciója az érdekes – és ha őszinte vagyok magammal, akkor azt is hozzá kell tennem: fájdalmas is. Mindenesetre ez az, amivel szembenéznünk érdemes. Nehezíti ezt az, hogy hatalmi helyzetből beszél, az egyik legnagyobb médiaszentély szószékéről. (Ráadásul szellemesen; piaristák szoktak így prédikálni.) Így ugyanis a pellengérre állított ember éles, de túl szűkre fókuszáló figyelmével fogadjuk a szavát. A feladat mégis az, hogy a megtámadottság érzésétől függetlenedve azt kérdezzük magunktól: miért van kívül a közösségünkön valaki, aki úgy beszél, úgy csipkelődik, ahogyan mi, piaristák szoktunk, és olyan kérdéseket vet fel, amelyek nagyon is nekünk szólnak?

Vajon csak sajátos, piarista vetületű bizonyítéka ez a helyzet a miniszterelnöki beszédben idézett Antall József-i véleménynek, amely szerint Európában még az ateista is keresztény? Lehet. A fájdalom, a fájdalmam azonban ennél többet, mélyebb választ kíván: ennél a mondatnál személyesebb választ, ennek a szellemtörténeti összefüggéseket feltáró megállapításnak a személyes vetületét. Azt, ami ebből a kijelentésből rám és ránk vonatkozik.

Engem arra indít a fájdalmam, hogy még komolyabban vegyem: nemcsak hitre, kereszténységre sem lehet kényszeríteni senkit. Ha mégis, annak ez lesz a következménye. Vagyis megerőszakolt emberek. Kifosztott emberek. Olyan emberek, akik egész életükben hadakoznak az ellen, amire vágynak, de akiktől elvétetett az azonosulás és a csatlakozás lehetősége. Mert nem hívták, és soha nem is fogadták be, csak beparancsolták és besorozták őket. A szabad igen-mondás lehetőségét vették el tőlük.

Ki vette el? – Miü vogymuk. Mi, ügyetlen, türelmetlen, felszínes, éretlen, vak, érzéketlen, önző és én-központú emberek, piaristák, Krisztus-követők. Ez a mi ellen-tanúságtételünk.

És most mindezzel az a dolgunk, hogy ezt a helyzetet tudomásul vegyük. Ne arról beszéljünk, hogy támadva vagyunk, még ha támadva vagyunk is. Nyeljük ezt le. Ki fogjuk bírni. Azt vegyük most tudomásul, hogy ez a kívülálló hang – ez is mi vagyunk. A legnagyobb hibát akkor követnénk el, ha magunkon kívülre helyeznénk, ha leválasztanánk magunkról ezt a hangot, és azt mondanánk, hogy itt valamiféle egyházellenes erő lendült támadásba. Ha görbe is a tükör, magunkat látjuk benne. Torzképet mutat, de a szeplők a mieink.

Feladatok következnek abból, hogy Európában az ateista is keresztény. Mégpedig nem az ateisták számára, hanem nekünk, akik keresztények akarunk lenni. És nem olyan jellegű feladtok, hogy például preambulumokban neveztessenek néven a keresztény gyökerek. (Lehet, hogy jó, ha megneveztetnek; és alighanem jobb, ha igen, mint ha nem – de nyilván nem erről beszélek.) Éljünk ebből a gyökérből! Tudni fogjuk, hogy így van, ha az ateistát kereszténynek nevezni nem az ateista orrára kiosztott fricska lesz a részünkről, hanem a testvériség mély megsejtése, a mindkettőnket tápláló közös gyökér igenlése.