Voltak, akik egykettőre tudták a helyüket ebben a konfliktusban. „Je suis Charlie” – mondta az egyik. „Je ne le suis pas” – nyilatkozta a másik.

Talán az igazi kérdés az, mikor legyek Charlie, mikor ne. Mikor az a jó, ha Charlie vagyok, és mikor az a dolgom, hogy ne legyek Charlie?

A minap beszélgetést hallottam Fülöp püspökkel a Mária Rádióban. Szomorúan állapították meg, hogy manapság nehéz felismerni a szerzeteseket, mert nincsenek szerzetesi ruhában. Európa-szerte ismerős probléma ez. Róma üdítő kivétel, az autót vezető apácákkal.

Az élénken virító zöld és narancsszínű köténykék révén bekerült nyelvünkbe a „láthatósági” szó. Vitatható megoldás ez egy bonyolult ügyre. A Harry Potter-regények fordítója például nem engedett a csábításnak, amikor az invisibility cloak magyarításakor a „láthatatlanná tévő köpeny” mellett döntött.

Az index – az eredeti, az Index librorum prohibitorum – olyan műveket sorol fel, amelyeknek olvasását tiltotta az egyház. A gyermekeit féltő anya mozdulata volt ez. Édesanyám, ha malac jelenet volt a tévében, ezt a kérdést tette fel: „Gyerecskéim, nekünk való ez?” A kérdés illokúciós ereje rendre sikerrel érkezett meg hozzánk, úgyhogy azonnal kikapcsoltuk tévét. Az egyház is tett azért, hogy a szándékai egyértelműek legyenek a lista összeállításával.