A nem felejtő interneten még most is megtekinthető az a felvétel, amelyen egy fiatal tanárnő vetkőzőszámot ad elő az iskola gólyabálján. Az akkori hírek úgy fogalmaztak, hogy a pedagóga még „tovább is elment volna”, ha kabátját ráterítve egy idősebb kollégája ki nem menti. Az ötperces felvétel itt ér véget. Az első három percben azonban másokat is látunk vetkőzni, másodikként azt a kolleginát, aki végül megmentőként lép közbe, és véget vet a határokat nem ismerő műsorszámnak.
 
Vajon meddig ment volna el a tanárnő? Hol a határ egy ilyen számban? – ez a kérdés a gólyabálon és a róla szóló hírekben. Az idősebb tanárnő a lábbeli és a zokni levétele után állt meg. De vajon tudta-e a határt? Jól mérte-e föl, amikor egyáltalán belement ebbe a játékba?
 
 
Kulturális válság
 
Óriási a nyomás a mai tanárokon, hogy diákjaikkal haverkodjanak, vagy pontosabban fogalmazva: egyenlők közötti, szerződéses viszonyként kezeljék kapcsolatukat velük. Divatból? Miguel Benasayag, párizsi pszichoanalitikus és filozófus érdekfeszítő elemzése (Les passions tristes, Paris 2003) mélyebb okokat tár fel. Nem pusztán a tekintély válságát, hanem azt, ami e válságot előidézte.
 
Benasayag arról ír, hogy a jövő előjelet váltott. Mára összeomlott az a pozitív és optimista világkép, amely egészen a huszadik század hetvenes éveiig jellemezte kultúránkat. A tudomány, az emberi tudás és egyáltalán az ember határtalan képességeibe vetett hit, amely önmegváltást és a történelmen belüli üdvösséget tanított, képtelen volt beváltani ígéreteit. A helyébe egy hasonlóan végletes, de ellentétes előjelű jövőkép lépett. A korábbi, pozitív tartalmú mítoszt, amely szerint az ember a történelem ura és irányítója lehet, felváltotta egy negatív mítosz, amelyben az ember teljes mértékben ki van szolgáltatva a történelem irracionális erőinek (26).
 
Ennek az előjelváltásnak számos következménye van. Az egyik a tekintély válsága. Aki ugyanis fenyegetőnek éli meg a jövőt, az értelmetlennek látja az életet, és számára megszakadt az a folytonos kapcsolat is, amely őt az előző nemzedékekhez fűzte. Nincs ugyanis hova továbbadnia azt, amit tőlük kapott; értelmetlen képviselnie valamit a múltból azok előtt, akiknek továbbadhatná, amit ő is kapott. Megszűnt a hagyomány, a tradíció, az átadás, de nem azért, mert elvesztettük a múlthoz főződő kapcsolatot, hanem azért, mert a jövő, a jövőbe vetett remény veszett el.
 
A jövő előjelváltásának másik következménye a vágyainkat érinti. A mai fiatalok ugyanis – mondja Benasayag – a fenyegető jövő képét kapják, nem pedig azt a meghívót, amely a korábbi nemzedékeket arra bátorította, hogy lépjenek be a társadalomba, és osztozzanak a kulturális javakban, ismerjék meg és sajátítsák el e javakat. „Úgy tűnik, társadalmunk nem »engedheti meg magának azt a luxust«, hogy reméljen, vagy hogy felajánlja a fiataloknak a társadalmi beilleszkedést mint egy mély vágy gyümölcsét és forrását” (55). Pedig ez a vágy, azaz a megismerés vágya, a tudásvágy teszi lehetővé az emberré válást, a humanizációt. A tanulás alapja a vágy. És bármennyire igaz is, hogy az iskolai tanulás „hasznos”, amennyiben beágyazza a diákot a mindennapi életbe, mégis a hajtóerőt a megismerés vágya adja a tanuláshoz, nem pedig valamiféle egydimenziós utilitarizmus, hasznossági megfontolás: „a nevelés nem azonos »az élet használati útmutatójának« elsajátításával” (uo.). A megismerés vágya nem pusztán a túlélés vágyának megnyilvánulása. Nem lehet egy túlélési módszer megalkotására lefokozni. A kultúra iránti vágyról van szó. Arról a vágyról tehát, hogy a többiekkel együtt alkosson valamit az ember. A vágy alkot, kapcsolatokat teremt, míg a túlélésre nevelés a „Fusson, ki merre lát!” elvét képviseli. A túlélésre törekvés során az ember előbb-utóbb szembe kerül a többiekkel (56).
 
Az utilitarista szempontoknak megfelelni kívánó iskola nem teljesíti azt a feladatot, hogy a diák az igazság felfedezésének vágyát követve találkozzék a kulturális örökséggel és a műveltség javaival. Helyette annak enged, hogy a diákot valamiféle túlélésre készítse fel: erőssé tegye, hogy majd képes legyen megvédeni magát, és lehetőleg olyan magasra jusson a társadalmi ranglétrán, hogy a lehető legkisebb mértékben legyen kiszolgáltatva a fenyegető jövőnek.
 
Individualista, utilitarista, a túlélésre számító, a másikban ezért fenyegetést látó, tehát mindenkitől elzárkózó egyének kialakulását segíti az ilyen iskola, és az a felfogás és kultúra, amelyben ez a fajta iskola kialakult.
 
 
Van megoldás?
 
Amikor a bajaink okaként morális vagy éppen – szűk értelemben vett – értékrendi válságról beszélnek, nekem mindig az a jelenet jut eszembe, amikor annak idején Sándor György elveszett turistát játszva egy szabásmintával a kezében téblábolt a November 7. téren – és volt olyan járókelő, aki meg tudta mutatni neki a helyes irányt.
 
Körülbelül ugyanennyire érvényes minden olyan megoldási javaslat, amely nem az egészre vonatkozik és nem az alapokat érinti. Nemcsak szabásmintával, de rossz térképpel is képtelenség célba jutni. Hiába szedem gyorsabban a lábam: nem több erőfeszítésre van szükségem, hanem a helyes térképre, értelmes célra. Annak tisztázására, hogy ki vagyok, hová tartok, van-e értelme az életemnek, örömteli vagyok-e.
 
A válaszra idő és megfelelő alkalmak kellenek. Az a bizonyos „luxus”, amelyről fentebb volt szó; a haszontalan dolgokra szánt idő fényűzése: elmélyedés, reflexió; aztán valódi, mély találkozások, együttlét, beszélgetés és persze játék.
 
Van-e esély arra, hogy a közoktatást olyanná tegyük, hogy az iskola erre a fényűzésre ne csak lehetőséget adjon, hanem megtanítson? Nem tudom. Mindenesetre elgondolkodtat Benasayag fentebb idézett tétele, amely szerint az ember tökéletes tehetetlenségét valló mai hiedelmünk is végletes mítosz. Az bizonyos, hogy összefogás – pontosítanék: közösség nélkül kivihetetlen ez a vállalkozás. Pontosan azért, mert a bajaink kulturális jellegűek.
 
A közösségépítéssel nem egy újabb teljesíthetetlen teendőhöz jutottunk az előbb megnevezett feladat helyett. Lehet segíteni a közösség alakulását megfelelő környezet megteremtésével. Egyén, közösség és struktúra – e három területen egyszerre kell előrehaladnunk.
 
Az egyén és a közösség fejlődését segítené, ha az iskola elé állított célok része lenne az, hogy a tanár folyamatosan képződjék, vegyen részt a tantestület közösséggé válását célzó programokon, és segítse a diákokat abban, hogy tudjanak mit kezdeni az élet értelemének kérdésével.
 
A folyamatos képzés alapvetően nem szaktárgyi képzést jelent. Ahogy Vekerdi Tamás írja: „Minél »népiskolaibb« szinten tanít valaki, annál inkább a gyerekben és a gyerekkel való kommunikáció módjában kellene elsősorban szakembernek lennie, és csak másodsorban (vagy éppen harmadsorban) a maga szaktárgyában” (Az iskola betegít?, Saxum, Bp. é.n., 62). Elsősorban emberi képzésre van szükség; arra, hogy saját életünket és személyes növekedésünket egzisztenciálisan rendbe tegyük. Lehetővé kell tenni önmagunknak, hogy a valódi, mély és hiteles vágyaink feltörjenek bennünk. Így jelenhet meg a kreatív, a radikálisan újat teremtő ember, aki képes a diákokban is felkelteni a „világot vágyást” (Benasayag). Ha nevelőkként az egész embert akarjuk nevelni, és nem csak a hasznosság szempontja szerint beszűkített célokat követünk, akkor a formálódást magunkon kell kezdeni. A folyamatos képzésnek ez a legalapvetőbb tartalma és értelme.
 
A másik feladat a tantestület közösséggé válása, és innen építkezve közösségek kialakítása az iskolában és az iskola körül. A tantestület olyan közeg kellene, hogy legyen, amelyet a bizalom és az igazságkeresés jellemez. Így tenné lehetővé, hogy tagjai fejlődni tudjanak, és megfelelő – azaz értelmes és méltó – célokat tűzzenek ki maguk elé egyénileg és közösségileg. Az ilyen tantestület csapatként tudna működni, amelyben lehetővé válna az igazság keresésére és a valóságra épülő hosszú távú tervezés is. A távlati tervek és célok fontos eszköze a szülők és a diákok bevonásának, de azért is szükség van rájuk, mert ezek híján szabásmintával a kezünkben keresünk eligazodást a Nagykörúton.
 
A diákok segítése elsősorban nem szakmai-szaktárgyi feladatot jelent, hanem az egész ember kibontakozásának segítését. Nem biztos, hogy az a legszerencsésebb megoldás, ha a diákok emberségének kibontakozását egy újabb, valamiféle etika tantárgyra bízzuk. Az összes tantárgy célja kell, hogy legyen ez, mint ahogy az összes tanáré és az egész tantestületé is – de természetesen nem pusztán bennfoglalt és homályosan vágyott, hanem kifejezett és teendőkre lebontott célja. E cél eléréséhez szükség van tanórán kívüli programokra is, s ehhez is kellenek felkészült és felszabadított tanerők. Helyet kell biztosítani az érzelmi nevelésnek, lehetővé kell tenni az elmélyülést, teret adni a kreativitásnak – a hiteles vágyak feltörésének –, sokkal több lehetőséget a művészi nevelésnek és a mozgásnak.
 
 
Emberi dolog
 
Tanárnak lenni, iskolát csinálni voltaképpen nem valami külön feladat az élet mellett. Egybeesik azzal a feladattal, hogy emberek legyünk, folytonosan emberré váljunk. Nehéz, de nem túlságosan nehéz feladat ez, és főként nem lehetetlen. „Egészen közel van hozzád a törvény, a szádban és a szívedben, így hozzá szabhatod tetteidet” (Mózes V. könyve 30,11-14).
 
A bevezetőként idézett jelenetet megörökítő felvételen jól hallható, amint valaki, bizonyára egy diák odakiált az idősebb tanárnőnek: „Még a zakót!” Mármint hogy vegye le a kabátját is. Mint tudjuk, le is vette, de nem a műsor részeként, hanem azért, hogy munkatársát betakarja vele.
 
A tanárnőnek ez a mozdulata az, amit tanulnunk kellene. Nem kimenekülni a képtelen, fenyegetést jelentő helyzetből, hanem bátran-bizakodón megmaradni benne, vállalva a nevetségessé válást, a kudarcot, a megaláztatást, a még nálam is tehetetlenebbül vergődővel a közösséget. Mert nem hibátlannak kell lennünk, hanem megbocsátásra késznek, vagyis reménytelinek. Ez a lecke.