Kalazancius és társai ekkor, 1610-ben már évek óta keresik a lehetőségét, hogy otthonra találjon az iskolájuk. Mindig költözni kényszerülnek, hamar kinövik az újabb és újabb helyeket. Nehéz ez, nyomasztó az átmenetiség okozta bizonytalanságban tanítani, miközben még a közösség arculata is formálódóban van. Az anyagi segítség sokféle enyhületet ígér: elérhető közelségbe kerül a végső otthon, nyugalmasabbá válnak a hétköznapok és elismerést kap az intézmény. Mi másra van szüksége ennek a friss vállalkozásnak?

A találkozó azonban „amaz urakkal” – ahogyan Kalazancius utal rájuk abban a levelében, amelyből az egész eseményről tudomásunk van –, nem várakozásaik szerint végződött. Kalazancius maga így írja le az esetet csaknem két évtized távlatából:

[...H]add mondjam el, hogyan jártam a Jézus Szentséges Nevéről nevezett Testvérület tagjaival! Ez a római [sancta Maria sopra] Minervában alapított Testvérület igen gazdag. Jó néhány éve már annak, hogy egyszer eljöttek hozzám, és azzal álltak elő azok az urak, hogy készek minden szükséges költséget kifizetni, akár az épület fenntartásával kapcsolatos kiadásokról van szó, akár a tanítók eltartásáról. Csak annyi, hogy hetenként egyszer eljönnének hozzánk, hogy összejövetelt tartsanak velünk, és lássák, hogyan mennek a dolgok, hogy aztán megadják a szükséges segítséget. Én azt feleltem nekik, hogy aki azért akar hozzánk jönni, hogy rendelkezzék a hozzánk tartozó dolgokban, az tartsa kötelességének, hogy velünk együtt fáradozzék is. Foglalkozzanak ők csak a maguk ügyeivel, mi meg majd foglalkozunk a mieinkkel, és az Úr, aki tudja és meg is teheti, hogy mindenekről gondoskodjék, meg fog segíteni bennünket szükségünkben" (822. levél).

Severino Giner Kalazancius-monográfiájából, ahonnan ezt az incidenst veszem, azt is megtudhatjuk, hogy ezek az urak nem akárkik lehettek, és bizony zokon vették Kalazancius elutasító válaszát, „még ha az udvariasabb volt is, mint ahogyan azt a levél szövege jelzi”. „Panaszukkal egészen a pápáig, VIII. Kelemenig jutottak, aki Leonardi Jánost bízta meg azzal, hogy nyugtassa le a kedélyeket, elkerülendő a Kegyes Iskolák számára szerencsétlen következményeket” (Giner, 441).

Miért válaszolt így Kalazancius? Gondolhatnánk talán, hogy az indulat vezérelte. De akkor majd’ húsz évvel később aligha hagyta volna bírálat nélkül hirtelenkedő korábbi énjét. Nem olyannak ismerjük. Az, hogy húsz évvel később is és éppen nem hencegésből, hanem fontos tanulságként említi föl ezt az esetet, valami másra irányítja figyelmünket. Valamire, aminek köze van ahhoz, hogy ez a konfliktus – és úgy akarom mondani, hogy hangsúlyozzam: a Kalazancius válasza miatt konfliktussá váló találkozás – akkor történt, amikor még éppen bontakozófélben volt a Kegyes Iskolákat fenntartó csapat identitása. Nem volt még teljesen világos, „mi fán terem” ez a kezdeményezés. Vagy talán jó így pontosítani: egyre inkább látszott, hogy van ez a dolog, és érdemes arra, hogy oda- és beleadják magukat; hogy ezt nemcsak csinálni kell, hanem olyasvalami ez, ami valóban odaadásra hív. Ebben már eléggé biztosak voltak. Nem mindenki, de akik végül maradtak, azok igen. Ezek a maradók – köztük Kalazancius – tudtak aztán levelekben identitásformáló történeteket mondani erről a konfliktusról húsz évvel később. És igazából ebbe a csapatba tartoznánk mi is, most, négyszázhúsz évvel később, hogy tanuljunk belőle. Hogy tanuljunk belőle arról, mi fán termünk.

 

II.

A fenntarthatóság kérdése – akárcsak a forradalom másnapjáról érdeklődő – mindig kicsit ünneprontó. Mégis ez az igazság pillanata. Az intézményesülés a valódi vizsga. Keresztény vállalkozás esetében különösen is, hiszen nincs keresztény spiritualitás a „test” és testté válás nélkül. Kereszténynek lenni annyi, mint követni a testté, az emberré lett Igét, és nyomában járva elfogadni e világ véges, korlátolt, függésektől meghatározott valóságát. Őt mint megfeszítettet követni azonban azt is jelenti, hogy e világ rendjét keresztényként nem fogadhatjuk kritika nélkül.[1] Hogyan kell beletestesülni, emberré válni Krisztus követve? Hogyan kell távolságot venni a testtől Krisztust követve? Miként is lesz ez a távolságvétel valóságos és igaz, és nem újra csak ürügy, hogy egy felsőbbrendűnek mondott cél érdekében másokra hagyjuk a piszkos munkát, ami persze valójában azt jelentené, hogy kritikátlanul nyakig benne vagyunk a „testben”?

Milyen elképzelései voltak Kalazanciusnak vállalkozása fenntarthatóságáról? Hogyan lehet és kell szerinte fenntartani ezt az ingyenes intézményt? Óhatatlan, hogy ne merüljenek fel bennünk ezek a kérdések. Az előbb látott jelenet után végképpen.

 

1. Az ingyenesség – minden non-profit vállalkozó tudja ezt – nem azt jelenti, hogy nincsenek kiadások. Ingyenes – tudniillik azoknak, akiknek a javára működtetjük. De a működésnek igenis vannak költségei. És valakinek azon is dolgoznia kell, hogy ezek fedezetét előteremtse. Semmi sincs ingyen. Az ingyenességet – azt, hogy nem kell fizetni az iskoláért – valamiféle termelőtevékenységnek kell lehetővé tennie.

„Mindnyájan éljenek alamizsnából, amelyet vagy összekoldultak, vagy váratlan felajánlásból kaptak” – hagyja meg szabályzatában Kalazancius (Const. 144.). Az iskola és a közösség fenntartásához az anyagi fedezetet koldulásból kell előteremteni. Attól ingyenes az iskolájuk, hogy nem az iskolai tevékenységből élnek meg. E rendelkezése mellett az alapító annak ellenére kitart, hogy a koldulás és a velejáró állandó bizonytalanság és nélkülözés veszélyezteti az iskolai munkát és tevékenységet.[2]

„[…S]zükséges, hogy aki kedves dolgot akar cselekedni Isten előtt és hasznos szolgálatot embertársának, az vessen meg minden földi dolgot és egyedül Istenben legyen minden reménysége” írja az egyik levelében (1922. levél). Egyedül Istenbe vetni minden reményét nem üres szólam vagy jámbor óhaj Kalazancius számára, hanem cél és stratégia, intézményi jövőkép és a hozzá vezető út egyszerre. Egy olyan szolgálat horizontja és belső szerkezete, amelyet Isten előtt és az embertárs hasznára végez.

Ezt a vállalkozást éppen ezért koldulórendként hagyta jóvá az Egyház, amikor is az identitáskereséssel kapcsolatos útkereséseik az előkelő urak látogatása után hét évvel nyugvópontra jutottak. Az első intézményesítő pápai bulla „teljes szegénység”-ről beszél, amelyet a szegénységi fogadalom megtartása alakít ki bennük.[3] A vállalásuk nem egyszerűen a tanításra vonatkozik, hanem az ingyenességre, illetve ehhez kapcsolódóan a szegénységre. Éppen ezért e kezdeményezés fenntarthatóságát elemezve meg kell látnunk az ingyenesség mögött a szegénység vállalását, annak miértjeként pedig a szegényekkel való közösségvállalást. Kalazancius és társai vállalkozásában ez a döntés az alapvető, iskolájuk ebben a vállalásban fogant, és tanítói mivoltuk is innen kapja karakterét. Ezért beszél Kalazancius a szegénységről – mégpedig megint nem egyszerűen a szegénység fogadalmáról, hanem a szegénységről mint erényről, amelynek kibontakoztatása a fogadalom célja[4] – úgy, mint ami „anyja az alázatnak és a többi erényeknek” (Const. 137), amelyekkel az iskolájában tanítónak rendelkeznie kell.

A szegénység itt nem annak szinonimája, hogy éljünk beosztással, mértékletesen, érjük be kevéssel, hogy jusson másra is. A szegénység a cél, mert ez képes fenntartani azt az iskolát, amelyre a szegényeknek szükségük van. A szegénység, a ráhagyatkozás tartja fenn ezt a teret, az ingyenes iskolát, amelyet szegények működtetnek fizetséget nem várva, ingyen: gratis[5], jóindulatból, kegyelemből.

A ráhagyatkozás egy másféle együttműködés – nem is egyszerűen a Teremtővel, hanem – a teremtett világgal, mint amit a szokványos produktív emberi munka során kialakítunk. Olyan, mint a költői tevékenység, amelynek az eredete szintén egy másféle együttműködés lehetőségébe vetett hit. A költő pontosan arra tesz erőfeszítést, hogy felragyogtasson egy új, igazabb, egy igaz valóságot.

„Kezdem mindig a semmivel” – mondja Vasadi Péter Utazás (Ars poetica) című versében[6]. Egy másik költő, a teológus Rowan Williams pedig így fogalmaz:

„[A] költő szinte kikényszerít egy ’krízist’ az általa használt nyelvben vagy abban a nyelvi helyzetben, amelyet kialakított, és így egy új észlelést hoz világra. A költő fokozza a mondhatóra gyakorolt nyomást, szándékosan zavarodottságot kelt, amivel egyfajta fölfedezés előidézése a célja – a ’természet’ vagy a ’Lét’ fölfedezéséé.”[7]

Aki ráhagyatkozik a Gondviselésre, az hagyja Istent Istennek lenni, vagy pontosabban: hagyja a teremtett világot a Teremtő világának lenni. Új teret hoz létre – „kezdi a semmivel” –, amelyben új módon észlelődik a világ, és amelyben új módon lehet élni. Fölfedezés ez, ahol új módon, az eredeti szándéknak megfelelően lehet élni, nem pedig érdekek és ideológiák által meghatározott jelentések közé feszülve. (Izgalmas és fontos kilátás nyílik erről a pontról az iskola, különösen is az egyházi iskola „hátsószándék-nélküliségére”, ideológiamentességére mint a nevelés elengedhetetlen feltételére[8].)

Azt mondjuk, „ráhagyatkozik”, de nem tétlenség ez. Nem semmit tesz, hanem „kezd a semmivel”. „Hagy” valamit, de hogy az bekövetkezzék, ahhoz „nyomást kell gyakorolnia”, „kényszerítenie” kell. Az isteni gondviselésre való teljes ráhagyatkozás – amelyről Kalazancius az előbb idézett levélben olyan erőteljes szavakat használva beszél (vö. „mindenben”, „egyedül”) –, erőfeszítést igényel. A szokványos ugyanis az lenne, hogy „nem mindenben”, „nem egyedül” Istenre hagyatkozva él. Az erőfeszítéssel teli ráhagyatkozás, a szokványosra nyomást gyakorló lemondás új teret nyit, küzdelemmel, fáradsággal, figyelemmel, várakozással. Aki így él, az helyet készít – elsősorban magában, de ezzel rögtön a maga világában is – a Másiknak, mégpedig úgy, hogy új teret nyit a „másik”-nak. Olyan új teret, ahol ez a másik új módon, az eredeti szándéknak megfelelően észlelheti önmagát, a „természetet”, a „Létet”. Új teret, ahol méltósággal rendelkezőnek élheti meg magát: a Másikkal kapcsolatban állónak és térnyitásra képesnek, termékenynek.

A ráhagyatkozás teremt és termékeny. Mert mi a termékenység, ha nem az, hogy teret nyitok, ahol befészkelődhet egy „nem-én”, egy „másik”? Kalazancius és társai vállalása teret nyitott, amely közös tér, a közösség tere lett, mert saját terükként, otthonukként fedezhették fel és lakták be a szegények.

Ahhoz, hogy valaki ezt a térnyitást termékenynek lássa, hogy valóságosnak lássa ezt a termékenységet, hogy ezt a produktivitást lássa valóságosnak, elfogulatlan és gyakorlott szemre van szüksége. Ugyanannak a látásnak a képességére, amely ezt a teret megnyitotta, és amely tér ennek látásnak a megszületésében és érlelődésében fontos, alighanem elengedhetetlen is. Tanulható látni tudás ez, ahol az érzékelés elmélet és gyakorlat kereszteződésében születik meg. Hans Urs von Balthasar írja, hogy

„[…] csak a teljesen egészséges és kellőképpen gyakorlott szem tud belenézni az örök Napba, olyan szem, amely megtanulta, hogyan használja megfelelően látásának élességét […], ami csak a teljes ember erkölcsi erőfeszítésének gyümölcse lehet. E ponton, ahol metszi egymást teória és etika, harmadik tényezőként (mintegy a másik kettő eredményeként) felbukkan az esztétika, a látás képessége, az oculus quo cerni possit [a látásra szolgáló szem].”[9]

Nem egy egyszer s mindenkorra megszerzett látóképesség ez. Állandóan kívánja elmélet és praxis további kereszteződését, a reflexiót és a folyamatos ismétlést. Nincs tökéletes alkotás, amely maradéktalanul és végérvényesen feltárná a valóságot. A mindent átfogó erkölcsi erőfeszítés nem egy egyszeri, hanem egy újra meg újra meghozandó döntést jelent. Hogy is volt ez Kalazancius esetében? Térjünk csak vissza még egy szóra a kolduláshoz!

 

2. Bajosan mondhatnánk, hogy aki koldulásból él, annak ez a munkája. Aki koldul, annak nincs munkája. És nemcsak munkája nincs, de nem is produktív, nem termel és nem termékeny. Nincs hatása, nincs nyoma. Szinte ő maga sincs. Nincs identitása. Nem neves, mert nincs neve. A helyzetéről, az állapotáról kapja a nevét: koldus, szegény.

A teljes szegénységet vállalni akaró, kolduló Kalazancius így is nevezi el a vállalkozását: „a Kegyes Iskolák Isten Anyjáról nevezett Szegény Szabályozott Papjainak Rendje”. Az identitását több helyről, több helyzetből veszi: ezek közé tartozik a koldulás is. A koldulás tehát nemcsak mint az anyagiak előteremtésének egy módja, hanem egy sokkal mélyebb értelemben van kapcsolatban a fenntarthatósággal. Az identitását, nem egyszerűen a betevőjét „keresi meg” a koldulásban. Ez nem egy támogató tevékenység a tanításhoz mint főtevékenységhez képest. Ha az identitás különféle elemei közötti dinamikát elemezzük, azt kell mondanunk, hogy a középpont, a központi jelentőségű tett, amit kifejezendő koldul és szegényeket tanít: a szegényekkel való közösségvállalás.

Érdemes ezzel kapcsolatban emlékezni arra, hogy Kalazancius nem volt hivatásos tanító. Kívülről érkezett ebbe a rendszerbe. Nem független ettől a ténytől az, hogy a látásmódja friss, elfogulatlan volt, és ezért az iskoláról alkotott elképzelései sok vonatkozásukban újítók, az iskolája pedig társadalmi hatását tekintve forradalmi volt[10]. Pontosan a szegényekkel való közösségvállalása miatt. A forradalmi tett maga a közösségvállalás volt, a közösségnek a szegényekre való kiterjesztése. Ez vezetett rendje későbbi felfüggesztéséhez is. Iskolájával ugyanis Kalazancius szót adott olyanoknak, akik addig szótlanok voltak, és akiket legfeljebb csak a karitatív tevékenység célcsoportjaként tartottak számon. Eltérően a kortárs jótékonykodóktól, akik a szegényeknek bár nemcsak ételt, hanem lelki táplálékot is adtak, Kalazancius nem pusztán morzsát adott a műveltség asztaláról, nem is csak helyet az asztalnál a tehetségesebbjének, hanem saját asztalt terített nekik. Nem beemelte a peremre szorultakat, hanem „kiköltözött” hozzájuk. Ezért nem is elég úgy mondanunk, hogy szót adott a szegényeknek, hanem bonyolultabban kell fogalmaznunk: közreműködött abban, hogy új szavak, új mondatok és bekezdések, új regények[11] szülessenek meg[12]. Ennek a társadalomalakító tettnek a fennálló társadalmi berendezkedésre nézve fenyegető hatása, ha lassanként is, de világossá vált, mégpedig éppen azok számára, akik a rendszer anyagi és kulturális haszonélvezői és ezért legfőbb védelmezői voltak.

Ezen a ponton válik érthetővé az egyházi jóváhagyás jelentősége. A jóváhagyás visszavonása ugyanis pontosan a jelentőségét hangsúlyozza. Miközben azt is jól mutatja, hogy magának az Egyháznak is idő kellett, hogy megeméssze és magáévá tegye ezt a vadonatúj vállalkozást. A jóváhagyással az Egyház, vagyis a keresztény közösség elismeri, hogy itt olyan kezdeményezésről van szó, amely hitelesen megy bele ebbe a sok szempontból veszélyes helyzetbe, és hogy itt valami olyasmi történik, amiből az egész közösség él: vagyis hogy ez a vállalkozás az Egyház identitását és létjogosultságát érinti. A legendás történet szerint Kalazancius ezért kiabálta világnak az örömét az utcán az egyházi bullát a kezében lengetve: Somma povertà! Somma povertà! (Teljes szegénység!)

Aki alamizsnát ad ennek a koldusnak, annak értenie kell, hogy az miért van ott, mit „keres” a koldulás helyzetében. Az egyházi jóváhagyás ezt a megértést segíti, amennyiben jelzi, hogy itt nem a szokványos, hanem egy másféle „beszédmóddal” van dolgunk, és arra bátorít, hogy hívőként – a communio sanctorum jegyében – ebben a vállalkozásban, ebben az újfajta térnyitásban vegyünk részt. A koldulás érdekes módon egyfajta kapcsolódási lehetőséget kínáló köztes kommunikációs helyzet – mint valami színház vagy templom –, amelybe belépve részese lehet más is a vállalkozásnak, ennek az újat teremtő térnyitásnak. Aki belép a koldulás terébe azzal, hogy alamizsnát ad, annak nem kell többet mondania a maga hitéről, mint amire most képes. De az identitását igenis valóságosan összekötheti ezzel a térnyitással, és igaz módon mondhatja magáról, hogy e felé az új módon „feltárt” identitás felé tart.

Amikor azonban történetünk játszódik, még előtte vagyunk az egyházi jóváhagyásnak. A Sopra Minerva templom testvérületének előkelő urai talán ezért is voltak érzéketlenek, és viselkedtek tapintatlanul. Amikor feltételhez kötötték az alamizsnát, akkor meg akarták venni, ki akarták vásárolni ezt a koldus Kalazanciust. Nem alamizsnát kínáltak valójában, hanem az adomány ürügyén üzletet – mégpedig olyat, ahol nem egyszerűen az iskola volt az áru, hanem a kolduló Kalazancius. Nem az alamizsnálkodó módján történő részvételt akarták ugyanis, hanem a pénzükért identitásteremtők akartak lenni, Kalazanciusok. Nézzük meg egy kicsit részletesebben is, mi volt a tétje annak a feltételnek, amelyhez ajánlatukat kötötték!

 

3. Az ajánlattételkor Kalazancius beszámolója szerint szóba hozták, hogy „hetenként egyszer eljönnének hozzánk, hogy összejövetelt tartsanak velünk, és lássák, hogyan mennek a dolgok, hogy aztán megadják a szükséges segítséget”.

Figyelmet érdemel ez a heti összejövetel téma. Kalazancius ugyanis később szabállyá tette,

„hogy hetenként legalább egyszer – a rekreáció idejében – tartsanak egy kis megbeszélést az iskolai dolgokról, hogyan érhetne el az iskola még jobb eredményeket és hallgassák meg egymást véleményeiket illetőleg, mert a Szentlélek nemegyszer egyiknek vagy a másiknak a szava által szól hozzánk, amire alig gondolunk és minden szorgoskodással azon legyenek, hogy egyre tökéletesebben végezzék a feladataikat” (132. levél).

Egy másik levelében ezt olvassuk:

„Két vagy három héttel ezelőtt írtam, hogy minden héten tartsanak összejövetelt vagy kongregációt abban a házban a közösség megelégedésére. Ezen megtárgyalhatják mindazt, amiknek a megtartása az iskola és a ház dolgaival kapcsolatban a legfontosabb, mert többször is megtörténhet, hogy az elöljáró elfelejthet valamit, amire ekkor aztán emlékeztethetik. Többet lát a sok szem, mint az egy. Ha így haladnak egyesülten, és ha az elöljáró nem veszi rossz néven, ha egyre-másra figyelmeztetik, akkor a [megegyezések] megtartása igen jól fog alakulni. Ha azonban az elöljáró azt gondolja, hogy ő korlátlan főnök, igencsak áltatja magát, és az Isten megengedi, hogy sok helytelenséget csináljon, amiket elkerülhetne, ha megalázná magát azzal, hogy néha kikérné a házbeliek véleményét” (1182. levél).

Ismét másutt arról ír a ház elöljárójának, hogy az efféle megbeszélésen mindenkinek egyenként adjon szót, ha pedig fontos dologról van szó, mindenki hallgassa meg a többiek véleményét, és mondja el a sajátját (vö. 282. levél).

Olyan megbeszélés tehát ez a heti találkozó, amelynek célja az állandó javulás és fejlődés iskolában és közösségben. Ennek érdekében ügyelni kell, hogy ne diktatórikus, egyszemélyű vezetés legyen, hanem közös: mindenki kapjon szót, mindenkinek a véleményét hallgassák meg, törekedjenek közösségi vezetésre és döntéshozatalra.

Nem tudjuk pontosan, hogy a testvérület tagjainak látogatásakor már szokás volt-e ez a heti találkozó. Mintha inkább az lenne a valószínű, hogy igen, annyira szervesen épül bele a közösség és az iskola szövetébe. A tehetős előkelőségek ide akarták volna bevásárolni magukat. Erre mondott nemet Kalazancius.

Nem a külső kritikát vagy visszajelzést hessenti el ez ezzel. Az azokra való nyitottságot alighanem fontosnak tartja, hiszen mi más miatt hangsúlyozta volna, hogy az elöljáró legyen nyitott, a kritika befogadására kész. Mozdulatával nem is pusztán magukra zárja az ajtót. Nem egyszerűen a közösség természetes intimitását védi, hanem azt, ami miatt ezt a közösséget és intézményt – ezt a vállalkozást, a Kegyes Iskolákat iskolástul és közösségestül – érdemes fenntartani. Ez pedig az a bizonyos dinamika, amellyel fentebb találkoztunk: a szegénység hivatásból vállalt, Jézus hívását követő megélése. Kalazancius ezt védi, és ezt védve utasítja el az adakozók tolakodó közeledését. Elképzelhetetlen, hogy olyan valaki kapjon szót, aki nem köteleződött el. Elképzelhetetlen – mert destruktív lenne –, hogy valaki nem is csak kibickedjen, hanem pénzzel vagy hatalommal befolyásra tegyen szert. Elképzelhetetlen, hogy valakinek a véleménye azért legyen figyelembe véve, mert adakozott. Tönkre lehet tenni ezt a vállalkozást, ha más dinamika érvényesül, mint a szegényekkel a Krisztus-követésben megélt közösségvállalásé. Márpedig abban – a Kalazancius által gyakran említett mondás szavaival – a szív az adomány és a szívnyi a mérték. A mondás így hangzik:

„Nihil Christo dedisti si ei totum cor tuum non dedisti.” Semmit sem adtál Krisztusnak, ha nem a szívedet adtad neki oda teljesen.

Az adakozás, az önmagát adás – amely pontosan a koldulásban éri el csúcspontját – és a közösség heti találkozója lényegileg összetartozik. Mintha ez a heti összejövetel lenne különösen is alkalma a Hans Urs von Balthasar említette teória tisztázásának. Már-már olyan ez a közösségi találkozó, mint egy liturgikus esemény, amelyen a résztvevők megerősödnek odaadásukban. Amelyen újra értelmet nyer, hogy miért is vannak együtt; megtapasztalják, hogy együtt, egyazon szándéktól vezérelve vannak itt; szót adnak egymásnak, és ki-ki elfogadja, veszi a szóban adott másikat. A heti összejövetel kínál lehetőséget arra, hogy újra meg újra kritikusan távolságot vegyenek e világtól, és közösen és egyénileg, személyesen és intézményileg újra beálljanak a Megfeszített mögé. Így alakulnak abban, hogy az, ami miatt együtt vannak, egyre jobb, egyre igazabb legyen: hogy újra megnyíljon az a bizonyos tér, a kegyelem tere, amelyet a szegényeknek készítettek, és ahol a szegények otthonra találnak.

 

III.

A tehetős urak valószínűleg keveset értettek mindebből. De feltehetően azt sem tudták, hogy mit cselekszenek, amikor ajánlatot tettek Kalazanciusnak. Mert ha túlzás volna is javaslatuk mögött egy alaposan kigondolt, gonosz stratégiát sejteni, Kalazancius érzékeny és határozott reakciója – az, hogy ügyet csinált belőle – bajt jelzett. Alighanem tisztában volt a hatalom túlterpeszkedni kész természetével, és ezért nem engedett a talán jószándékú, de a saját visszaélésükre többnyire vak hatalmasságok ajánlatának. Ez a legkevésbé sem lehetett könnyű. A megerőszakoltság helyzetében – ahogy ezt a szakirodalom írja[13] – az áldozat megnémul, nem képes segítségért kiáltani. Kalazancius ezalkalommal még ki tudta védeni a támadást. Az életében később lesznek majd helyzetek, a hatalommal való újabb találkozások, amikor ő is csak elnémulni tud. De hogy ez a találkozás is mély nyomot hagyott benne, tanúsítja a húsz évvel későbbi levél.

Azt is mutatja ez az egész eset, hogy Kalazanciusnak volt húsba vágó tapasztalata arról, mit jelent a Megfeszítettet követni. Hogy nem csupán elmélkedési anyag, hanem a mindennapjait meghatározó irányvétel volt az, amit szabályzatában előírt:

„Törekszünk nagy testi és lelki csöndben, térden állva vagy más illő módon, a Megfeszített Jézus Krisztust és erényeit Szent Pál módjára megismerni és utánozni, valamint napközben gyakran szívünkben felidézni” (Const. 44).

Az elhallgattatott, elszótlanodó Kalazanciusban rendtársai – a későbbi nemzedékek is – a Szegénnyel, a Megfeszítettel való közösségvállalást látták.  A szegényeknek szót adó Kalazancius a szótól való megfosztottságot is vállalta Krisztust követve.

Talán innen, hogy Kalazancius nem volt forradalmár. Amit tett, amit élt, forradalmi volt, de nem a lázadásban, hanem egy másféle átalakításban, a közösségvállalás megváltó erejében hitt. A kereszt-formájú élet termékenységében és teremtő, újjáteremtő erejében.

Kalazanciust ez a hit vezeti, amikor a szegénységre buzdít minket. Arra hív, hogy megtapasztaljuk, Krisztus követésében a szegénység vállalása, a szegényekkel való közösségvállalás nem feladat, hanem erőforrás.

 

[1] Matheson Russel, On Rowan Williams: Critical Essays. Wipf and Stock Publishers, Eugene 2009, 126.

[2] Vö. György Sántha, San José de Calasanz. Obra pedagógica. La Editorial Católica, Madrid 1956, 96.

[3] Vö. „idemque paupertatis votum summam in iis paupertatem inducat.” Lásd György Sántha, id. mű, 97.

[4] Vö. György Sántha, San José de Calasanz. Obra pedagógica. Madrid 1956, 92.

[5] Vö. „Gratis et nullo stipendio, mercede, salario, aut honorario accipiendo ad pueros […] erudiendos […] operam, laborem ac studium conferre debent.” Lásd György Sántha, id. mű, 93.

[6] Vö. Szénási Zoltán, „hanem (csak) erősen néz”. Intellektus és moralitás a nyolcvanas évek lírájában.” In: Uő. Vasadi Péter. Balassi Kiadó, Budapest 2014, 51-73.

[7] Rowan Williams, The Edge of Words: God and the Habits of Language. Bloomsbury Publishing, London etc. 2014, 58.

[8] Vö. „Az iskola nem lehet ürügy” – írja Gilbert Caffin, „Pedagógia és megtestesülés”, in: Pannonhalmi Szemle 1993. I/3. Online: https://www.szepi.hu/irodalom/pedagogia/tped_019.html#4 – 2020. 04. 21.

[9] Hans Urs von Balthasar, A dicsőség felfénylése: Teológiai esztétika II. Teológiai stílusok: 1. rész: Klerikusok. Sík Sándor Kiadó, Budapest 2005, 101. Idézi: Szénási Zoltán, id.mű 71. [A Balthasar-idézet fordítását az eredeti alapján javítottam. UJ] – Kérdés persze, hogy az, amit itt teóriának mondunk, valójában nem mindig is már egy ilyen esztétikai látásnak az eredménye-e; és hogy gyakorlótérnek is valójában nem az a terep kínálkozik-e, amelyet ez a látás alakított ki.

[10] Vö. Ernesto Balducci, „Vita o morte del professore”, in: Educazione come liberazione. Firenze, Libreria Chiari 1999, 83-117, különösen 93.

[11] Ottlik Géza írja: „Nem a szó volt kezdetben, hanem a mondat, azt bontottuk fel mondatrészekre. Nem a mondat volt kezdetben, hanem a bekezdés, azt fejtettük ki mondatokban. Nem a bekezdés volt kezdetben, hanem a regény. A regényt már csak a hallgatás előzi meg.” In Ottlik Géza, „A regényről”, Próza. Magvető Kiadó, Budapest 1980, 184-200, idézet: 185.

[12] Ahol ezek az új regények maguk is szemléletalakítók: új teret nyitnak. Az evangelizáció és a pedagógia (!) tesztje ez: olyan mértékben evangelizáltunk, amilyen mértékben evangelizálók megszületését segítettük. Vö. Congregazione Generale dei Padri Scolopi, La missione delle Scuole Pie nella Nuova Evangelizzazione, Roma 1995, 32 (71.pont).

[13] Vö. „De toutes les victimes que j’ai rencontrées, je n’en jamais entendu me dire avoir crié pour se défendre.” Véronique Margron, Jérôme Cordelier, Un moment de vérité. Albin Michel, Paris 2019. Idézi Claude Langlois, On savait, mais quoi? La pédophilie dans l’Église de la Révolution à nos jours. Éditions du Seuil, Paris 2020, 39.