I was asked, now almost six months ago, by my superiors in Rome to participate in the project launched globally in my religious community, the Piarist Order, to foster vocations, ultimately but not exclusively Piarist vocations, among the young that we work for. What I was, and still am, supposed to do is to write a blog on the subject of vocation.
 

Amikor a rendtársaimtól tudomást szereztem a szóvivő „bukásáról”, sokféle érzés keveredett bennem: szánalom, megrendültség, harag, de valamiféle remény is. Megrendítő volt csak hallani is arról, hogy valakinek, aki közel áll hozzám, kiteregetik a szennyesét. A harag elsősorban magamnak szólt: magamra haragudtam, amiért nem jeleztem korábban, hogy mélyen helytelenítem egy olyan pártot akár csak támogatni is – hát még szóvivői tisztséget vállalni benne –, amely megítélésem szerint antidemokratikus elveket vall.

Nekem nincs gyerekem. Van viszont iskolám, jelenleg pont annyi, ahányan testvérek vagyunk, azaz hét. Az iskolaválasztást a maga nehézségeivel és küszködéseivel szülőként nem éltem át, de valamiképpen mégis belülről élem meg. Ráadásul nem is egyszer-egyszer, nem is csak hétszer, hanem évente és hétszeresen. El tudom képzelni, hogy az én dolgom még így is könnyebb. Nem is akarok versenyezni senki gondterheltségével, pusztán arra gondoltam, megosztom az én szempontjaimat.