Az Évközi idő 15. vasárnapjának evangéliumi szakasza (Mk 6,7-13):

„Magához hívta a tizenkettőt, és kettesével szétküldte őket, hatalmat adva nekik a tisztátalan lelkeken. 8Meghagyta nekik, hogy az útra ne vigyenek semmit, csak vándorbotot; sem kenyeret, sem tarisznyát, sem pénzt az övükben. 9Sarut kössenek, de két ruhadarabot ne vegyenek magukra. 10Azután folytatta: „Ha valahol betértek egy házba, maradjatok ott addig, amíg utatokat nem folytathatjátok. 11Ha valamely helységben nem fogadnak be, és nem hallgatnak meg titeket, menjetek el onnét, s még a port is rázzátok le lábatokról, tanúbizonyságul ellenük.” 12Azok elmentek, s hirdették a bűnbánatot, 13sok ördögöt kiűztek, és olajjal megkenve sok beteget meggyógyítottak.”

Jézus küldi a tanítványait

Az apostol szó, amelyet szinte személynévként használunk Jézus legközvetlenebb tanítványainak megnevezésére, pontosan ebből a gesztusból származik: küld, görögül aposztello.

Apostolnak, küldöttnek lenni nem pusztán annyi, hogy kap valamilyen feladatot. A küldetés a küldött teljes létét érinti, egész személyét átírja. Igaz, hogy viszi az üzenetet, de ez valójában azzal jár, hogy üzenetté válik, amíg át nem adta az üzenetet. Van-e végpontja az Isten országa eljöveteléről szóló üzenetet átadásának? Lezárul-e ez a projekt?

A szakasz végén, az apostolok tevékenységének összefoglalásszerű leírásában ugyanazokat a szavakat találjuk, mint amelyek Jézus tevékenységét nevezték meg. Aki a küldöttel találkozik, az a küldővel találkozik. Legalábbis ez a cél. Márpedig aki Jézus küldöttével találkozik, az azzal találkozik, aki Jézust küldte (vö. Mk 9,37). Az apostolok az Isten országa eljövetelének hirdetői. De értsük ezt jól! Aki velük találkozik, az azt éli át, amit Jézus hirdetett: „Elérkezett hozzátok az Isten országa.”

Apostolnak, Jézus tanítványának, kereszténynek lenni annyi, mint küldöttnek lenni, misszióval rendelkezni. Az a küldetésünk, hogy kapcsolatba hozzuk a népet Istennel.

Érdemes ezért föltennünk magunknak a kérdést – igazítva némiképp a zenetudós karmester, Benjamin Zander furcsa, de fontos kérdésén („Who am I being that my players’ eyes are not shining?”): „Kiként vagyok, hogy az emberek nem találkoznak Isten országával?”

Többre akar ez a kérdés elvezetni, mint hogy a viselkedésünket vizsgáljuk. Miként-kiként nyilvánulok meg, mi a hatástörténetem, mi következik a valómból, abból, aki vagyok?

Három fogódzó:

Három megközelítése annak, hogyan is kell élnie-lennie a küldöttnek:

-          „hatalmat adva nekik a tisztátalan lelkeken”;

-          „az útra ne vigyenek semmit”;

-          „ha nem fogadnak be”.

1. „hatalmat adva nekik a tisztátalan lelkeken”

A tisztátalan lelkek – vagy ahogyan a szövegrészlet később mondja, „démonok” – fölötti hatalom a gonosz, a gonoszság, a rossz feletti hatalom. Túllépni tudás – mert túllátni tudás – azon, hogy mindent eláraszt a rossz; azon, hogy a világ rossz lenne. Ilyesmi „démonok” az elkeseredés, a cinizmus („ennél csak rosszabb lehet”), a rosszhangulat-keltés.

A világvég-hangulat mintha egy olyan tudatból táplálkozna, amely szerint nekünk – nekem – kellene megváltanunk a világot. És minthogy erre képtelenek vagyunk, a világ megválthatatlan. Az efféle végletes elkeseredés mélyén a mindenhatóság vágya jelentkezik, ha a visszájára fordítva is: „Azért mégiscsak illene mindenhatónak lennem.” „Bele tudnék állni a mindenhatóság-projektbe.” Azt hinni (!), hogy a világ a végső pusztulás felé halad, éppúgy egy mítoszba vetett hit, mint az, amely a történelmet a határtalan emberi haladás történetének tartja.

Jézus hatalmat ad nekik, vagyis erőt – vagy mit is? talán inkább képességet – túllépni tudni az efféle látásmódokon. Megnyitja a szemüket. Megnyitja a szívüket. Azzal a Lélekkel kapcsolja őket össze, aki ott van bennük, aki az „auctor”, az életadó. Innen az autoritásuk.

Jézus látásával látni, azaz hinni annyi, mint Isten országának látni – és ezért Isten országává látni – a világot. Hatalom, „szerzőség” ez! Engedni Istennek lenni Istent a világban. Hatalommal rendelkezni az ellenséges szellemek fölött annyi, mint feltárni – leleplezni –, hogy az elkeseredés, a cinizmus, a rosszhangulat-keltés bálványok.

2. „az útra ne vigyenek semmit”

Eszköztelenség, szegénység. Úgy tűnik, mindkettő fontos: az útrakészen lét és a könnyű poggyász. Az utóbbi – a kettő közül a megfogható, a befolyásolható – az előbbit szolgálja és fejezi ki.

Az apostol szegénysége a függetlenség, a szabadság kifejezője. Az „egyetlen fontos” megélése. De azt is jelenti, hogy nem fűződik hozzá semmi érdeke a tevékenységéhez. Nem lesz tőle se gazdagabb, se híresebb, nem tesz szert nagyobb befolyásra. Nem vezeti intézményes érdek sem. Nem célja az egyház taglétszámának növelése.

Az olvasmányban említett Ámosz próféta jól példázza ezt a függetlenséget és szabadságot. Ámosz nem tartozik semmiféle prófétaiskolához, nem hivatásos prófétája valamelyik szentélynek. Egyetlen felettese van: Isten. Egyetlen küldetése van, Istentől kapta: kapcsolatba hozni az embereket Istennel. Szabad és független – nem érdekek vezérelte – kapcsolatba.

A szegénység ezt a személyes kapcsolatot szolgálja. Egyszerre kifejezése és feltétele a szabadságnak, az ideológiáktól, a rejtett céloktól, a hátsószándékoktól való mentességnek. A szegénység célja az, hogy segítse az egyént szabad személyes kapcsolatba lépni Istennel.

Kalazanci Szent József írja az egyik levelében: „Az Isten szava a lélek szava, amely jön és megy, megérinti a szívet és tovább megy. Nem lehet tudni, hogy honnét jön és mikor ihlet. Éppen ezért igen fontos, hogy mindig készenlétben figyeljünk rá, nehogy váratlanul meglepjen bennünket, és eredmény nélkül tovább menjen” (1622. nov. 22., 131. levél). Éberség, figyelem, készenlét. Aki útrakészen áll, azt az Isten szólításának meghallása vezérli. Erre figyel. A szövegben szereplő bot, a csípő – pénz nélküli övvel – felövezése, a saru a Kivonulás könyvében az útra kész ember állapota (vö. Kiv 12,11).

Vállalt szegénysége arra kényszeríti az apostolt, hogy bízzék, bizalommal legyen az emberek iránt. Bízik, hogy lesz, aki befogadja, és ellátást ad neki. Együtt élni így emberekkel azt is jelenti, hogy szolidáris velük: osztozik a sorsukban. Nem a pálya széléről ad ötleteket. És azt is magával hozza az apostolban élő bizalom, hogy megnyílnak előtte a szívek. Azért talál nyitott ajtókra, mert előtte megnyíltak előtte a szívek. A bizalom bizalmat szül. A bizalom szül bizalmat.

Aki pedig szívet és ajtót nyitott, az arról is tapasztalatot szerez, hogy képes a jóra, képes jót tenni, jó van benne. Megtapasztalja, hogy tud változtatni a dolgokon, igenis van hatóköre, amelyen belül van ráhatása a világra. Nem tudom az egészet megváltani, de abban a térben, ahol van hatásom, tudok jót tenni. Munkatársa vagyok a jónak. A vendégszeretet az Istennel való találkozás alkalmává válik. Elérkezett Isten országa az én világomba.

3. „ha nem fogadnak be”

Jézus arra is felkészíti az apostolokat, hogy visszautasításban, ellenállásban lesz részük. Az előző vasárnap Jézus szájából hallottuk: „Senki sem próféta a maga hazájában.” A jövő vasárnap pedig Keresztelő János sorsáról hallunk majd.

Jézus azt mondja nekik, hogy rázzák le port a lábukról „bizonyságként nekik”. A Lukács-evangéliumban egy kis magyarázatot találunk a gesztus mellé:

„Még a port is lerázzuk nektek, amely a ti városotokban lábainkra tapadt; tudjátok meg azonban, hogy elközelgett az Isten országa” (Lk 10,11).

Nem tapadnak a kudarchoz sem. Ez is a szegénység, a függetlenség, a szabadság része.

Aztán ez a tett „bizonyság/tanúság nekik”. A tanúság említése az ítéletet hozza szóba, márpedig ítélni Isten dolga. Jézus küldöttének nem dolga, hogy helyre billentse a világot. Nem dolga ostorozni a hitetlen világot. Nem dolga, hogy kultúrharcot folytasson. Számára az ügy itt végződik: lerázni a lábára rakódott port is.

Mintha azt is mondaná ez, hogy a sikerrel sem kell törődnünk. A sikertől is szabadnak kell lennünk. Érdemes elengednünk a sikert is, amely a hatalom egyik formája. „Nem szabad Istent játszanunk.” Pozitívan fogalmazva, elengedjük a sikert – nem függünk tőle –, hanem Istenre figyelünk.

Benjamin Zander, akit már említettem az előbb, mondja: azért vagyunk, hogy hozzájárulást tegyünk (contribution). A nehéz és mérgező kérdések helyett – mint pl. „Elég-e az, amit adok?”, „Azért szeretnek-e, aki vagyok, vagy azért-e, amit elértem?” – tegyük fel magunknak mindennap ezt az örömteli kérdést: „Hogyan leszek ma hozzájárulás?” („How will I be a contribution today?”, The Art of Possibility, 57). „Vesd bele magad az életbe úgy, mint akin múlhat valami, és közben fogadd el, hogy talán nem érted, hogyan vagy miért” („Throw yourself into life as someone who makes a difference, accepting that you may not understand how or why.”, 59).

Hozzájárulássá válni. Hagyni, elfogadni, hogy az Isten országa Isten projektje legyen.

Az a hivatásunk – küldöttként arról szól a létünk, az életünk –, hogy kapcsolatba hozzuk Istennel az embereket. Akkor tudjuk ezt tenni, ha közben a saját életünkben megnyílunk az Isten jelenlétére, ha magunkat mint hozzájárulást fogjuk fel, ha hagyjuk, hogy Isten Isten legyen az életünkben.

Apostolokként nemcsak arra vagyunk híva, hogy hirdessük, hanem hogy legyünk a jó hír.