Az irgalmasság szentévének kezdetén kapukat nyitunk, hogy bemenjünk abba a térbe, ahol találkozhatunk az irgalommal. Tudjuk jól, nem elég a kapun átmenni, más is kell. Bűnbánat? Sajátos ima? Az is, de nem csak az. Az kell, hogy megnyissuk a saját kapuinkat, és kimenjünk magunkból. Kimenni a kapun személyesen és intézményként: oda, ahol az irgalmas Atya van. Mintha pont ez maradna ki abból, amiről Robert Sarah bíboros szólt nemrégiben egy vele készült beszélgetésben.

Sarah bíboros a magyarul is megjelent könyve kapcsán adott interjút adott az Aleteia lapnak. A beszélgetés az őszi püspöki szinódus előtt néhány héttel készült, így nem maradhatott ki az irgalom témája sem.

Az afrikai bíboros a tékozló fiú példabeszédére utalva mondja, hogy a fiú „ha távol marad az otthontól, nem kaphat irgalmat”. Az „irgalmasság bűnbánatot követel. Ha valamit rosszul tettem, meg kell bánnom. Ha rosszat tettem, csak úgy tarthatok bűnbánatot, ha szakítok a rosszal, amit tettem. Ez az irgalom” – mondja Sarah, majd hozzáteszi: „Ahol nincs bűnbánat, irgalom sincs.”

Finom, de a lényeget érintő, és ezért jelentős következményekkel járó félreértés ez. Azt mutatja, hogy az irgalmasság üzenetét alkalomadtán még egy vatikáni bíborosnak is nehéz elfogadnia. Az, hogy Isten szereti az embert, nem természetes, nem magától értetődő, sőt, nem érthető.

Pál apostol Rómaiaknak írt levelében az Izrael sorsáról szóló résznek (9-11. fejezetek) éppen ez a fő kérdése: ha rajtunk áll vagy bukik az üdvösség, akkor semmi sem változott, akkor nincs evangélium (vö. U. Wickens: Der Brief an die Römer [Röm 6-11], EKK VI/2, Benziger-Neukirchener 1980, 187skk.). Ha az irgalomnak vannak követelményei, ha az irgalom feltételekhez van kötve, akkor mindnyájan el vagyunk veszve.

„Te meg emberfia – olvassuk Ezekiel könyvében – mondd meg Izrael házának: Azt mondogatjátok: «Gonoszságaink és bűneink ránk nehezednek, elveszünk miattuk. Hogy is maradhatnánk életben?» Mondd meg nekik: «Amint igaz, hogy élek – mondja az Úr, az Isten –, nem lelem kedvemet az istentelen halálában. Inkább annak örülök, ha az istentelen letér útjáról és él. Térjetek meg, térjetek le gonosz utatokról! Miért akartok meghalni, Izrael háza?» (33,10-11)”.

Nagyon nem lényegtelen különbség, hogy az irgalomnak van-e feltétele, vagy az irgalom befogadásának, az irgalmassággal való találkozásnak. Ezekiel feladata mintha inkább az lenne, hogy Izrael házát arról győzze meg: van irgalom, van kiút onnan, hogy „ránk nehezednek a bűneink”, nem érvényes a kérdés, hogy „hogyan is maradhatnánk életben”. A bűnbánat, a „gonosz útról való letérés” másodikként következik. Megtérni az idézett részlet értelmében éppen azt jelenti: elhiszem, hogy van irgalom, élhetek, kikerülhetek a bűn és az értelmetlenség zártságából. Az irgalommal való találkozás a megtérés feltétele, nem fordítva. Ahol nincs irgalom, ott bűnbánat sincs.

Jézus példabeszéde a tékozló fiúról nemcsak a kisebbik testvérről szól. Ahhoz, hogy jól értsük, mi történik az öccsel, kihagyhatatlan, hogy meg ne értsük a báty helyzetét és magatartását.

A báty az otthon levők – az otthon maradók! – helyzetét és reakcióját mutatja. Nem érti, hogy mi történik. Talán úgy volt otthon, hogy sohasem érkezett haza. Soha nem értette meg, hogy az otthon nem a ház.

Az van otthon, aki az apával van. Az van otthon, aki érti az apát. A báty nem érti az apát.

Az öcs sem érti az apát. Nem azért indul haza, mert bűnbánatot tart.

„Ekkor magába szállt” (Lk 15,17). Enzo Bianchi, aki a görög szöveget így fordítja: „Gondolkodóba esett” („Cominciò a pensare”), hangsúlyozza: nincs szó megtérésről. „Ez a fiú nem bán semmit, és nem kezdett el semmiféle megtérési folyamatot sem.” Az éhség és a nyomor miatt gondolkodik el a dolgokon, és találja ki, hogy cserét ajánl az apjának: „én bocsánatot kérek, te pedig befogadsz a béreseid közé”. Valamit valamiért.

Egyik fiú sem ismeri az apját. Nem véletlen, hogy sokan hangsúlyozzák: ez a példabeszéd nem a tékozló fiúról szól, hanem az apáról.

Ha meg akarjuk érteni, mit is jelent irgalmasnak lenni, akkor ezt az apát kell szemlélnünk.

Az apa kimegy a házból. Nem véletlenül találkozik a kisebbik fiával, hanem azért, mert már „messziről észrevette”. Nem csak akkor lép ki, amikor elébe szalad a fiának. Az apa bent is kint van: a figyelme, a szíve, a gondolatai odakint járnak mindvégig.

Sarah bíboros ezt nem veszi észre, amikor azt mondja: az apa azért nem mehet ki, hogy a fiával éljen, „mert az otthon itt van, nem pedig odakint”.

Az apa igenis odakint van mindvégig. Az irgalom annyi, mint egyfolytában az ablakban állni, figyelni, várni, és már messziről elébe szaladni. Odakint lenni és kimenni oda: ez az irgalom.

Ez az apa tud kimenni aztán a bátyhoz is. Ahhoz a bátyhoz, aki otthon marad, de sosem volt igazán otthon. Ahhoz a bátyhoz, aki akárcsak az öcs, szolgaként viselkedik az apával szemben.

Hogy ki és milyen ez a báty, az éppen most tud kiderülni. Az apa viselkedésével való találkozás tárja fel a báty valódi hozzáállását. Hiszen az apa viselkedése pontosan a valamit valamiért logikája felől érthetetlen. Minthogy elutasítja az irgalmat, a báty kívül találja magát.

Ehhez a bátyhoz megy ki ismét az apa. Kérleli, hogy menjen be. Oda kellene bemennie, ahol az irgalom logikája működik. Oda kellene bemennie, ahol azok vannak, akik tudnak mindvégig kint lenni. Akkor lenne otthon, ha ő is tudna elébe menni az öcsnek. Hiszen az otthont nem a ház, nem az épület, nem a struktúra teremti meg, hanem az apa.

Jézus példabeszéde itt végződik. Nem tudjuk a folytatást, nem tudjuk, hogyan végződik történet.

Az apát azonban most már elég jól ismerhetjük. Addig van kint, amíg bármelyik fia kívül van. Nem tud, nem akar nem ott lenni, ahol a fiai vannak. Hazavárja őket, de nem passzívan, nem feltételeket szabva, hanem úgy, hogy elébük szalad, kimegy hozzájuk.

Amikor az irgalmasság évében átmegyünk a szent kapun, akkor ennek az apának az otthonába lépünk be. Ha otthon akarunk lenni, akkor meg kell tanulnunk örülni „ennek a mi öcsénknek” – és ennek valóban van feltétele. De ez a feltétel nem az, hogy az öcs hazajöjjön, hanem az, hogy hazavárjuk.

Az irgalmas egyház, a távollevőket hazaváró egyház meg fogja lepni a világot, hiszen nem ezt várják tőlünk. Feltételeket szabó egyházra számít a világ, és az elvilágiasodott egyház ezt is nyújtja: feltételeket, elvárásokat, az irgalom megtapasztalása előtti megtérés követelményét.

Onnan tudhatjuk, hogy az irgalmasság kapuján belépve hazaértünk, ha utána hiányérzetünk van, és ahhoz van ellenállhatatlan kedvünk, hogy újra kimenjünk – oda, ahol az Atya is van.