Amikor a rendtársaimtól tudomást szereztem a szóvivő „bukásáról”, sokféle érzés keveredett bennem: szánalom, megrendültség, harag, de valamiféle remény is. Megrendítő volt csak hallani is arról, hogy valakinek, aki közel áll hozzám, kiteregetik a szennyesét. A harag elsősorban magamnak szólt: magamra haragudtam, amiért nem jeleztem korábban, hogy mélyen helytelenítem egy olyan pártot akár csak támogatni is – hát még szóvivői tisztséget vállalni benne –, amely megítélésem szerint antidemokratikus elveket vall. Remény meg azért ébredt bennem, mert végre véget ért valami, amivel nagyon nem értettem egyet, és most lehetőségünk nyílik fontos kérdésekkel szembesülni.

Komoly kérdéseket vet fel ugyanis ez az ügy. Ha a köreinkben – hogy is nevezzem ezt: magyarországi kereszténység? egyház? katolikus középosztály? – nem lesz őszinteség és igaz beszéd, akkor újra meg újra ilyen úgynevezett botrányokat fogunk átélni. E botrányok önmagukban nem tragikusak, nem az ez a mostani „bukás” sem. Kellemetlenek, de a tisztulás lehetőségét hordozzák. Annyiban rosszak, hogy nem tőlünk indulnak, mi inkább csak elszenvedjük a történéseket. Sokkal jobb lenne, ha mi kezdeményeznénk őszinteséget, és így indulna el a belső tisztulás és megújulás.

Nagyon hiányzik az őszinte beszéd és igaz szó az efféle témákról:

• félelmeink a szexualitással, illetve a saját nemiségünkkel való szembenézéstől

• idegengyűlöletünk; félelmeink, negatív reakcióink idegenekkel és kisebbségekkel – cigányokkal, zsidókkal, szlovákokkal, románokkal stb. – szemben

• be- és elzárkózásunk – intellektuálisan és a kapcsolatainkat tekintve – az újtól

• áldozatmentalitás és kompenzáló kiválasztottságtudat; jórészt másokkal szemben definiált hazafiság

• reflektálatlanságunk, önismerethiányunk, álszentségünk, képmutatásunk

Csak azokat a témákat említem, amelyeket ez a „botrány” felszínre hoz. A felsorolást nyilván lehetne folytatni, és attól függően bővíteni vagy finomítani, milyen jellegű az a kisebb közösség, amely vállalkozik az őszinte és nyílt, az igazságot kereső beszélgetésekre.

Fontos tehát, hogy ami történt, az reménykedésre is okot ad, hiszen a valósággal, a személyes és közösségi valóságunkkal való szembenézés lehetőségét kínálja. Szívből vágyom arra, hogy a megújulást jelentő őszinte és igaz beszélgetések a maguk, a magunk erejéből is megindulnak. Jelen soraimmal ezt szándékoznám előmozdítani.