Ezt írja Albert Nolan, a Dél-Afrikában élő domonkosrendi szerzetes (in: Jesus Today: A Spirituality of Radical Freedom. 148):

„Vannak keresztények, akikben az a hit alakult ki, hogy az embernek szeretnie kell a felebarátját, és gyűlölnie önmagát. Csakhogy Jézus lelkisége azt a kihívást állítja elénk, hogy „szeresd felebarátodat, mint önmagadat”. Ez pedig egyértelműen azt feltételezi, hogy már szeretjük magunkat.

Noha önmagunk szeretete természetesnek és önkéntelennek tűnhet, valójában nagyon sokan nem szeretik magukat. Gyűlölik önmagukat. Gyűlölik azt, akik és amik, gyűlölik azt, ahol vannak. Hányan vagyunk, akik szeretnénk mások lenni, mást csinálni, máshol élni, esetleg olyan testben, amely nem olyan, mint a mostani? Vannak, akik szégyellik azt, akik és amik. Álarcot öltenek, hogy elrejtsék valódi azonosságukat, mert gyűlölik azt, amik valójában.

Az önszeretet nem ugyanaz, mint az önzés vagy az önközpontúság. Különösnek hangozhat, de az önzés az öngyűlölet egyik formája. Az önzés azt jelenti, hogy mindenki másnál jobban szeretem magam. Ez nem más, mint előítélet. Az önzés nem önmagam szeretete; sokkal inkább valami olyat jelent, hogy túlságosan is sokat aggodalmaskodom magam miatt. Mint ahogyan egy anya, aki aggodalmaskodik, szerető anyának tűnhet, miközben igazából nem valódi a gyermeke iránti szeretete. Éppígy az egóm magam miatti túlzott aggodalmaskodásom egyáltalán nem szeretet. Nem más, mint önző előítélet. Az egóm senkit sem szeret, még magamat se.

A valódi szeretet egy és osztatlan. Mindenkit szeretünk, magunkat is beleértve, ugyanazzal a szeretettel. Ahogyan a neves pszichiáter, Erich Fromm mondta: „A szeretet egy olyan belső hozzáállás, amely ugyanaz minden tárgy felé, az én felé is.” Voltaképpen az önzésem legyőzésének, az egóm aláásásának egyik módja az, ha megtanulom szeretni magam úgy, ahogyan vagyok. Mielőtt másokat úgy tudnánk szeretni, ahogyan vannak, szükségünk van megtanulni szeretni önmagunkat úgy, ahogyan vagyunk – feltétel nélkül.
Nem leszünk képesek legyőzni önzésünket, amíg meg nem oldjuk belső konfliktusainkat, és amíg meg nem tanulunk békében élni önmagunkkal. A legtöbben megosztottak vagyunk saját magunkkal szemben. Szükségünk van arra, hogy egészek legyünk.”

****

Nolant olvasva fölmerült bennem a kérdés: egész egyszerűen nem ez a Nolan-említette öngyűlölet az oka annak, hogy sokan én-t, testet, kort, nemet stb. akarunk változtatni mi, (poszt)modern emberek, nem pedig az, hogy a modern individuum határt nem ismerő módon rendelkezni akar magáról? Nem az öngyűlölet vezetett oda minket, hogy teljesíthetetlen elvárásokat támasztunk magunkkal szemben? A végtelen csalódást okozó önrendelkezési vágy, ez az önmagunknak tett hamis ígéret valójában nem az öngyűlölet kifejezése?