Fenntartásaim vannak azzal az állítással kapcsolatban, hogy a szlovákiai népszavazáson az igenek győzelme a ”keresztény értékekről és a normalitásról” tett tanúságtétel.

Lehetséges olyan felfogás, amely szerint akkor, ha valaki szeretné a keresztény értékrendet követni és normálisnak lenni, igennel kell válaszolnia a feltett kérdésekre.

De van olyan felfogás is, amely szerint pontosan keresztényként és kifejezetten azért, hogy normálisak legyünk – azaz igaz, jó, egészséges, nem megbetegítő legyen a társadalom –, nemmel kell szavazni a feltett kérdésekre (különösen az első kettőre).

Egy magát hivatalosan kereszténynek állító politikusnak kell tudnia azokról a szándékokról, amelyek egy-egy ilyen szavazás alkalmával működésbe jönnek, kell látnia mindazt a bonyolultságot, amely a témává tett ügyet jellemzi, és kell láttatnia ezt az összetettséget másokkal, a szavazóival és nem rá szavazókkal egyaránt. Dolga ez. Ez a dolga.

Véleményem szerint e fent idézett állítás csak akkor igaz, ha vétkesen leegyszerűsítve láttatjuk a dolgokat. Olyasvalakinek, aki kereszténynek állítja magát, és vezetői pozícióban van, feladata árnyaltabban, körültekintőbben, intelligensebben (azaz a helyzet összetettségét és bonyolultságát érzékeltető módon) nyilatkoznia.

Különösen is dolga továbbá figyelmet fordítania arra, hogy mit foglal magában az, amit mond. Ha az implicit állításokra nem ügyel, és akár utólag sem pontosít, akkor azonosulni látszik azzal is, amit a szavai bennfoglaltan mondanak.

Azt, hogy a „keresztény értékek” emlegetése és a rájuk való hivatkozás mennyire nem megfelelő beszédmód, kellő alapossággal kifejtette már Mártonffy Marcell. Ezért erre most nem szükséges kitérnem, esetleg majd máskor.

Ami számomra érdekes, az inkább „a keresztény értékek” és „a normalitás” magától értetődő összekapcsolása, végső soron a kettő azonosítása.

Normalitáson, normálison – minthogy a nyilatkozat nem pontosította a szó tartalmát – a köznapi értelem szerint ilyesmiket kell értenünk: az általánosan – a többség által, esetleg kétharmados többséggel (Bocsánat, már megint rosszalkodom…) – elfogadott, a megszokott, a természetes, az, ami hozzátartozik a dolgok kialakult rendjéhez.

A keresztény értékek és a normalitás összekapcsolása számomra azért érdekes, mert kereszténység – az evangéliumi elvekre épített élet értelmében – és normalitás – a fentebbi köznapi értelemben – hagyományosan (!) nem összeférhető dolgok.

Az, hogy nem férnek meg egymás mellett, hogy feszültség van köztük, pontosan a történelem sorsfordító pillanataiban derült ki. Vagyis akkor, amikor újra meg újra kiderült végre, hogy nem férnek össze, abból mindig valami jó dolog sült ki. Ehhez mindig kellettek olyan keresztények, akik nem dőltek be annak, hogy ami van, az „normális”. Kellettek olyanok, akik ellenálltak az evangélium eltorzításának, akik nem engedték, hogy az evangéliumot felhasználják a fennálló viszonyoknak, a „normalitás”-nak a legitimálására.

Az egyház, a kereszténység megújulásának története a normalitással való evangéliumi szembehelyezkedés története.

A perem az igaztalanságtól és erőszaktól van. A peremről érkező hír mindig a rendszer lényegi erőszakosságáról és igaztalanságáról szól. A rendszerbe nem illők azért fontosak, mert nélkülük megrekednénk a megszokott, a normálisnak megélt igaztalanságban és erőszakban.

Ahogy Lemn Sissay mondja: „Dysfunction is a true reaction to untruth.” A diszfunkció igaz válasz az igaztalanságra.

Ennek fényében érdemes értenünk Gareth Moore domonkosrendi szerzetes következő szavait (The Body in Context: Sex and Catholicism –Az összefüggésben levő test. Szexualitás és katolicizmus).

Moore arról ír, hogy Hittani Kongregáció 1975-ben kiadott iratában, amely a szexuáletika bizonyos kérdéseit taglalja (Persona Humana), az az állítás olvasható a homoszexuális emberekről, hogy „képtelenek beilleszkedni a társadalomba” (VIII.):

„De ha ez igaz, az nem feltétlenül a homoszexuálisok hibája. A náci társadalomba sem tudtak beilleszkedni, ahogy a zsidók, a cigányok, a kommunisták és egyes keresztények sem. Ez azonban nem a melegek, zsidók, cigányok, kommunisták és keresztények hibájából volt így; a náci társadalom hibája volt ez. Ha bizonyos értelemben igaz, hogy manapság meleg emberek még mindig nem tudnak beilleszkedni a társadalomba, ez nem feltétlenül a melegekről mond ítéletet. A társadalmi struktúrák és a belőlük fakadó elvárások azok, amik meghatározzák, hogy emberek beilleszkednek vagy sem. Az, hogy valaki képes-e beilleszkedni a társadalomba, nagyrészt attól függ, hogy az adott társadalomban élő emberek hajlandók-e teret nyitni nekik. A »társadalom« nem adott valóság, nem megváltoztathatatlan szerkezet, hanem emberekből áll, akik képesek arra, hogy elfogadjanak vagy elutasítsanak másokat.

     A vatikáni dokumentum szavai pont annyira érthetők bírálatként azon társadalmakkal szemben, amelyekbe a homoszexuálisok nem tudnak beilleszkedni, mint magukkal a homoszexuálisokkal szemben. Minden keresztény felfogás szerint a szeretethez hozzátartozik az, hogy teret nyisson az embereknek. Azt jelenti ez, hogy elkötelezettek vagyunk dolgozni egy olyan társadalomért, ahol az embereknek meg van engedve, hogy beilleszkedjenek, ahol nincsenek a peremre szorítva és nem részesülnek megvetésben azért, mert nem illeszkednek be; egy olyan társadalomért, amelyben egyek lehetünk; egy olyan társadalomért, amely kifejezetten arra vállalkozik, hogy teret nyisson azok számára, akik rendre a peremre szorulnak, megvetésben részesülnek, akik rendellenesek, akik félresikerültek és kívülállók. Annak vágya, hogy kizárjunk egyeseket, radikálisan keresztényellenes vágy. Ezzel kapcsolatban emlékeznünk kell arra, hogy eredeténél a kereszténység a kirekesztettek vallása volt, és hogy azok között bontakozott leginkább, akik semminek sem számítottak” (193).

Jézus, az evangélium nem azért küld minket a peremre, hogy karitatív tevékenységet végezzünk. A peremre menni nem karitász-tevékenység, nem valamiféle lehajlás a szerencsétlenekhez.

A peremmel való találkozás emberekkel és az ő igazságukkal való találkozás. Találkozás egy olyan igazsággal, amely hiányzik nekünk, akik nem a peremen élünk. Találkozás egy olyan igazsággal, amelyre szükségünk van, amely nélkül igaztalan és erőszakos a rendszerünk, a normalitásunk.

A peremre menni a hit tette, és ott emberekkel és az igazságukkal találkozni a hit tapasztalata. Döntés ez annak az igazsága mellett, hogy itt van az élet, itt kapok erőt, itt találkozhatok Istennel, itt érdemes élni.

Nem azért megy a keresztény a normálisból a peremre, hogy segítséget és örömhírt vigyen, hanem azért, hogy megtalálja a továbblépés egyetlen lehetőségét: az evangéliumot – saját maga és közössége, a társadalom számára.