Okosság és szeretet. Ez volt a legfontosabb mondanivalónk. Hogy a kettőnek össze kell fognia. A szeretetnek okosnak kell lennie.
 
Elgondolkodtató, hogy a kettő közül az okosságot hittük magától értetődőnek, és azon törtük a fejünket, hol kell megvonni a szeretet határait.
 
Most már láthatjuk, a szeretet kezdettől fogva tudta a dolgát, a kavarodást az okoskodás idézte elő. Az a fajta okosság, amely megbénult, tétlen volt, nem lépett idejekorán, hanem csak arra futotta az erejéből, hogy visszafogja a szeretetet azzal, hogy a határait bizonygatta.
 
A határainkkal törődtünk. Féltettük a határainkat. Nem vettük észre, hogy a félelem tart a határaink között. Nem vettük észre, hogy nem okosak vagyunk, hanem félünk.
 
Nem a szeretet mérséklésére van szükség. Az okosság működésképtelen, ha félelem van. A félelmet nem lehet legyőzni, csak túllépni lehet rajta, és erre csak a szeretet képes.
 
A döntő lépéshez nem okosság kell.
 
Most is az a teendő, hogy a szeretetre bátorítsuk egymást. Ne hallgassunk az okoskodásra! Amíg nem léptünk túl a félelmen, csak félelemvezéreltek tudunk lenni, okosak nem.
 
Amikor az evangélium a befogadásra buzdít, valójában a szeretetre bátorít, és ezáltal arra tesz képessé, hogy a félelem állította határainkon túllépjünk, és okosak legyünk.
 
Nem késő. Sosem késő. Szeretni sosem késő.