A minap beszélgetést hallottam Fülöp püspökkel a Mária Rádióban. Szomorúan állapították meg, hogy manapság nehéz felismerni a szerzeteseket, mert nincsenek szerzetesi ruhában. Európa-szerte ismerős probléma ez. Róma üdítő kivétel, az autót vezető apácákkal.

Az élénken virító zöld és narancsszínű köténykék révén bekerült nyelvünkbe a „láthatósági” szó. Vitatható megoldás ez egy bonyolult ügyre. A Harry Potter-regények fordítója például nem engedett a csábításnak, amikor az invisibility cloak magyarításakor a „láthatatlanná tévő köpeny” mellett döntött.

Vajon van-e olyan kötényke vagy köpönyeg, amely láthatóvá teszi a kereszténységünket? Milyen a keresztény láthatósági mellény? És van-e láthatatlanná tevő? És van-e félreismertté tevő?

Harry Pottert akkor, amikor magára ölti a láthatatlanná tevő köpenyt, nem veszik észre. Nem azt kapják ugyanis, amit keresnek. Közben pedig Harry ott van, hat rájuk, befolyással van az életükre. Ráadásul így, észrevétlenül jobban is, mint ha tudnának róla. Így tud az lenni, aki valójában.

A láthatatlanná tevő köpeny éppen nem akadálya, hanem segítője a valóságos Harry megjelenésének. Ha látnák, nem őt látnák, hanem azt, amit várnak, amit hisznek róla. A láthatatlanná tevő köpeny teszi lehetővé azt, hogy annak fogságából, amit várnak, kitörjön az, ami van.

Amikor látják, félreismerik, és ezzel akadályozzák, hogy legyen. Amikor nem láthatják, akkor megnyilvánulhat és valósággá válhat az, ami van.

A látás nem semleges tevékenység, nem hagyja érintetlenül a valóságot. Mindig belelátunk valamit a valóságba.

Ezért legalább olyan fontos kérdés az, hogy amit a szerzetességről láthatóvá tesznek az úgynevezett szerzetesi ruhák, hogyan érinti azt a valóságot, amelyet szerzetességnek hívunk.

Ugyanez érvényes a szavainkra is, és a nehézségeinket aligha csökkenti a „megszentelt élet” megnevezés.

A problémaérzékelés is egy bizonyos látásmód. Mutasd a kérdéseidet, és elmondom, ki vagy.

Talán közelebb vinne mindnyájunkat a megoldáshoz, ha a megfelelő helyen érzékelnénk a problémát. Mert lehet, hogy nem annyira a „szerzetesség” – illetve általában a keresztények – láthatóságáról kellene töprenkednünk, hanem arra kellene figyelnünk, hogy látjuk-e, érzékeljük-e a valóságot. Meg azt kellene keresnünk, hogy keresztényként miként tudnánk segíteni a társadalmat, a közösségünket a valósággal való felszabadító találkozásban.

Lehetne azt is, hogy a minket nyugtalanító kérdéseinkről ismerjék meg, hogy Jézus tanítványai vagyunk.