I. Egyszer biciklitúrát szerveztünk kilencedikeseknek. A túra lankás vidékeken vezetett, legalábbis az útvonal nagy részén. Szegedről indultunk, és déli határ mentén haladtunk előre Bácsalmás, Mohács, s aztán Pécs felé. A dimbes-dombos részek Pannóniában fogadtak minket. Az egyik diák kezdettől fogva le-lemaradozott. Jó tanuló – szívesen mondanám így a szó felhangjai miatt: eminens diák – volt. Az a típus, aki mindent 5-ösre megtanult, tisztelettudóan viselkedett, de félszeg, kicsit színtelen volt az emberi kapcsolatokban, és ügyetlen a testnevelésórákon. Mintha a „Tanár úr, kérem”-ből lépett volna elő. Az ügyetlensége megmutatkozott a túrán is. Az elején minden pihenőnél vártunk rá. Aztán az első nap délutánjától kezdve próbáltuk noszogatni, segíteni: hol elé álltunk, hogy vágjuk neki a szelet; hol a háta mögül diktáltuk neki a tempót, amikor észrevettük, hogy lankad. Sikertelenül. A második napon, már kissé türelmünket vesztve, némelyikünk arra is vállalkozott, hogy menet közben meg-megtolja, és legalább egy kis szakaszon így gyorsítsuk fel megfelelő sebességre. Persze sokáig nem lehet ezt győzni. Végül azzal próbálkoztunk, hogy az értelemre hassunk, hiszen már egyébként is lehetetlen volt szó nélkül viselni a dolgot. Ha már beszéltünk róla egymás között, mért ne beszélnénk vele is. Váratlanul ért minket az, amit hallottunk tőle. A magyarázatából kiderült, hogy tudna ő gyorsabban menni, de „tartalékol”. Vagyis attól fél, hogy kimerül, nem fogja bírni végigtekerni a napot, és ezért beosztja az erejét. Nem azért nem megy gyorsabban, mert nem bírna, hanem mert félreteszi az erőit.

Csüggesztő volt ezt hallani. Nem csupán becsapottnak éreztük magunkat – noha annak is. Becsapottnak azért, mert az ő számítgató, hideg józansága nem fért össze a mi erőfeszítéseinkkel; a lelkesültségünk gyerekesnek és nevetségesnek tűnt. De még inkább azért volt rossz hallani a magyarázatát, mert reménytelenné tett minket. Világos volt ugyanis, hogy hiábavaló itt bármiféle magyarázattal próbálkozni, és azt értelmezgetni, szerintünk mi is a biciklitúra értelme. Hogy nem azért vagyunk itt, hogy transzportáljuk magunkat Szegedről Pécsre, hanem valami másért: azért, hogy úton legyünk, hogy elfáradjunk, hogy átéljük a kimerültséget, meg hogy élvezzük az arcunkba vágó szelet, a sebességet, a haladást. Ezt valaki vagy érti, vagy nem érti, és csak akkor érti, ha átadja magát neki.

II.

Azért mesélem ezt a történetet ma, gaudete-vasárnap, mert szerintem valahogy így vagyunk az örömmel, illetve az örömre való felszólítással. Ugyanazon az úton haladunk. Az egyik tartalékolva, óvatosan, félve, a másik lendülettel, beleadva magát, feledve múltat és jövőt a jelenben él, átadja magát neki.

Az örömteli ember az örömtelen felől nézve felelőtlennek tűnhet: olyannak, aki nem vesz tudomást a valóságról. Felelőtlenül feléli az erőit, nem tanul a múlt fáradságaiból, és nem gondol azzal, hogy mi lesz ezután, nem éri-e készületlenül az eljövendő megpróbáltatás.

Az örömteli meg azt mondja – azt éli át –, hogy egy más dimenzióba került. Nem felelőtlen, amit tesz, hanem az egyetlen értelmes dolog. E nélkül fölösleges lenne élni, értelmetlen a múlton rágódni vagy a jövő miatt aggodalmaskodni. A most van, a jelen van – és nem felelőtlenül élek, hanem az egyetlen értelmessel, az igazán valóságossal itt és most tudok találkozni. Élek, lendülök. Erő van bennem, mert erőt kapok. Nem kell tartalékolnom, mert új erőforrásra találtam. Nem felélem az erőimet, hanem újra meg újra új erőt kapok.

Kívülről nézve mindketten ugyanazon valóságban mozognak, de valójában más világokat laknak. Lehetséges-e, van-e értelme annak, hogy szóba álljanak? Hogyan lehet átjutni az elsőből a másodikba?

A mai vasárnap mintha azon igyekezne, hogy áthívjon minket az öröm világába. Többször is azzal a szóval fordul hozzánk, hogy „Örüljetek!”. Van-e ennek értelme? Hogyan is lehet ezt érteni?

1.

Ennek a felszólításnak az első jellemzője – és erre szeretném elsőként felhívni a figyelmet –, az az, hogy nem egyszerűen felszólítással van dolgunk, hanem megszólítással. Felszólít – de nem egyszerűen arra, hogy ott tegyek valamit, ahol vagyok, hanem arra szólít fel, hogy menjek át oda, ahol ő van: lépjek át az ő világába, az ő közelébe, az ő közösségébe. Felszólít, hogy tegyek valamit, de úgy, hogy maga mellé hív. Mintha azt mondaná: „Gyere ide! Láss! Nézd innen, és tekintsd így a dolgokat!”

Van tehát benne felszólítás; mond olyat, amit nekem kell végrehajtanom. De olyat is mond, hogy valami majd megtörténik velem. Meghív egy tapasztalat megszerzésére. Aki a másikat örömre, örvendezésre szólítja fel, az egy furcsa, paradoxonnak tűnő tettre hívja fel a másikat. Mintha azt mondaná a másiknak: „Légy elragadtatott!” – Hogyhogy? Tegyem, hogy valamit tegyenek velem? – Igen. Erről van szó. És az öröm, illetve az örömre való felszólítás esetében is erről van szó. „Tégy valamit, hogy részed lehessen egy új tapasztalatban!” – Ezt mondja a másiknak az, aki örömre, örvendezésre szólítja fel a másikat.

De ez a felszólítás megszólítás: magához hív, közösségre hív meg. Arra hív, arra bátorít, hogy a másik lépjen be abba világba, amelyben ő van; legyen része abban a tapasztalatban, amelyben ő is részesült. Közösségre hív meg ez a felszólítás, egy bizonyos tapasztalat által létrehozott és éltetett közösségre.

2.

A „Gaudete!” felszólítás: tanúságtétel. Ez a második jellemzője. Van tapasztalati alapja, és ezért nem felelőtlenség. De olyan tapasztalat az alapja – és innen az egész dolog paradoxon-jellege –, amely csak akkor élhető át, és csak akkor szerezhető meg, ha átadom magam neki. Nem lehet előzetesen megragadni. Nem lehet biztosítékként vagy bizonyosságként előzetesen megismerni. Nem lehet óvatosan, okosan „tartalékolva” méregetni. Hanem úgy van, mint az, aki kincset talál a földben. Eladja mindenét, és megveszi a földet. Úgy van, mint aki igazgyöngyöt keres, és amikor megtalálja, eladja mindenét, és megveszi a gyöngyöt. Mindent és azonnal kell adni.

Azé lesz, aki így tesz. Aki nem, azt csak kívülről lehet húzni-vonni, győzködni, fogni neki a szelet, vagy hátulról diktálni a tempót: de soha nem fogja átélni azt, hogy mit jelent igazán haladni. Kívül történik vele valami, de belül nem él át semmit. A félelmeit éli át, a fenntartásait és a számítgatásait éli át; a tartalékoló „majd egy kicsit később kezdek el igazán élni” ködvilágát éli át.

Annak lesz része a tapasztalatban, aki átadja magát neki. És különös módon annak, aki átadta magát, annak utólag, visszatekintve összeáll a történet. Visszatekintve láthatóvá válik, hogy volt kezdeti alapja; volt kiindulópontja a korábbi énjében, a korábbi világában annak, amiben része lett. Új, váratlan, levezethetetlenül új tapasztalatban van része, de mégis van valamilyen folytonosság a korábbi és a későbbi között.

Ezért van értelme a tanúságtételnek. Ha ugyanis nem lenne semmiféle kapcsolat a két világ között, akkor értelmetlen lenne az az igyekezet, hogy bármit is mondjon a tapasztalatáról azoknak, akiknek nincs része benne.

3.

A mai evangéliumi részletben Jézus Keresztelő Jánost állítja hallgatói elé. Most ugyan nem olvastuk, de az evangéliumban a jelenet Jézusnak ezekkel a szavaival zárul: „Akinek füle van, hallja meg!” (Mt 11,15).

Mit is jelent az, hogy füle van? Mit jelent füllel, hallással rendelkezni? Hogyan lehet meghallani az örömről szóló tanúságtételt? Mi az a kezdeti élmény, mi az az alap, amelyre támaszkodhat a megszólítást, és amely lehetővé és értelmessé teszi a tanúságtételt?

„Szomjunk a fény a sötétben” – mondja a taizéi ének Roger testvér nyomán. Azt hiszem, hogy ez a szomj az, amelyre az öröm tanúságtétele alapozhat. Szomjunk az értelemre; szomjunk az önzetlen és mégis betöltő kapcsolatra; szomjunk arra, hogy a környezetünk, a világunk ki tudjon fejezni minket, de mégse zárjuk magunkra, ne csak rólunk szóljon. Ahogy Babits mondja A lírikus epilógja című versében:

Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.

Van, hogy így, szinte csömörként, keserűségként, végső elkeseredésként jelentkezik ez a szomj, ahogy Babits mondja. Van, hogy több reménnyel tudunk beszélni róla; ahogy Roger testvér imádkozta: az éhünk, a szomjunk, a keresésünk eligazodást nyújt a sötétségben.

4.

Hadd mondjak még egy szót erről a szomjról. A szomjról, amelyről azt láthatjuk, hogy fény a sötétben, és az örömről szóló tanúságtétel meghallásának az alapja. Arról szeretnék mondani valamit, hogy hogyan viszonyul ez a szomj a fogadalmainkhoz. Hogyan viszonyuljunk mi, fogadalmasok, szerzetesek ehhez a szomjhoz? Mit jelent ez nekünk?  Mit jelent a mi, fogadalmas életünkben? 

Ahogy a túrán mindennap – sőt talán úgy igaz, hogy minden elindulás után – át kell esni a holtponton, és tovább kell menni, úgy van az örömteli élettel, és úgy van a fogadalmas élettel is. Nem lehet egyszer s mindenkorra átadni magam, hanem újra meg újra át kell élni a szomjat, a börtönömből való kitörés vágyát, és hittel átadni magam Annak, akiről Pál azt mondja nekünk ma: Örüljetek, mert közel van.

A szomjat kell átélnem, hogy meg tudjam hallani a tanúságtételként felhangzó felszólítást és meghívást. És a szomjat kell átélnem ahhoz is, hogy fel tudjam kelteni abban, akinek tanúságot teszek az örömömről, az Úr közelségéről.

Amikor most kiveszem a fogadalmadat, kedves Feri, akkor erre szeretnék figyelni. Közösségre és örömre hívlak, amikor azt mondom neked: gyere, légy engedelmes, tiszta és szegény! Gyere, én is erre törekszem, és újra meg újra örömöt találok benne. Nem mindig. Van, hogy elkeseredem; van, hogy nincs más fényem a sötétben, mint a szomj; van, hogy már nem hiszek abban, hogy a szomjam valaha is betöltetik. De tapasztalom azt is, hogy ez a szomj fénnyé válik; és hogy Jézus az imában, a társak tanúságtevő szavában és szeretetében, a mindennapi történéseken keresztül kiszólít és kiszakít, magával ragad. S ha nem tapasztalom, akkor is szeretnék bízni Jézusban. És ilyenkor a legtöbbet, az evangéliumot adja nekem, ha van egy másik, ha van egy útitárs, aki ekkor is tanúságot tesz nekem. Nem elvárásokkal szembesít; nem a korábbi ígéreteimet vágja az arcomba; nem a közösség felszámolásával fenyegetve elhallgattat; hanem a tanúságtételével erőtérré válik számomra: közeggé, amely érlel és éltet. Erőtérré, amely nem belém fojtja a szót, hanem felszabadít a szembesülésre. Evangéliumi erőtérré, amely nem „tartalékolásra”, nem a saját erőim latolgatására indít, hanem erővé, előnnyé változtatja az erőtlenségemet. Amely nem rosszként, szégyellni való dologként láttatja a gyöngeségem, hanem a remény alapjává teszi.

Örülj hát! Gyere, add át magad! Add át magad Jézusnak, lépj Jézus közösségébe! Gyere, éld át te is az evangélium örömét, azt az örömöt, amelyet én is átélek; amelyet szeretnék én is újra meg újra átélni. És ne ijedj meg, ha eltűnik vagy megkopik az örömöd. Figyelj a szomjadra! Ne tagadd le a szomjadat, mert ez a remény alapja! Ne tagadd le, ha úgy érzed, hogy börtönként feszül rád a világod, és csak a vágy jelent belőle kiutat! Ne abban bízz, hogy „tartalékolva” át lehet vészelni a sötétség idejét! Ha nincs más, a szomjadról tégy tanúságot! Tartsd elevenen! Hozd szóba, beszélj róla! Mert Jézusról szól, Istenre mutat ez a vágy és szomj.

III.

A szerzetesi fogadalom az önátadás mozdulata. Nem az áldozat önátadása, mint ahogy talán gondolhatnánk. Sokkal inkább a hit és a remény önmagát átadó tette: a szomjas ember karját kinyújtó mozdulata az ital vízért. Nem világmegvetés, nem a világtól való elzárkózás, nem az életörömről való lemondás egy esetleges jövőbeli jó érdekében. Hanem hívő döntés arról, hogy rászánom az életem: nem „tartalékolok”, nem számítgatok, hanem hiszek abban, hogy a szomjam betöltetik.

Ez a hit és remény éltet minket, és erről akarunk tanúságot tenni közösen és személyesen. Érthető, meghallható, közösségre hívó tanúságot akarunk tenni, hogy akinek füle van, hallja meg, és aki szomjazik, örvendezzék.