Amikor a rendtársaimtól tudomást szereztem a szóvivő „bukásáról”, sokféle érzés keveredett bennem: szánalom, megrendültség, harag, de valamiféle remény is. Megrendítő volt csak hallani is arról, hogy valakinek, aki közel áll hozzám, kiteregetik a szennyesét. A harag elsősorban magamnak szólt: magamra haragudtam, amiért nem jeleztem korábban, hogy mélyen helytelenítem egy olyan pártot akár csak támogatni is – hát még szóvivői tisztséget vállalni benne –, amely megítélésem szerint antidemokratikus elveket vall.