Olvasmányok -- ÉVKÖZI 28. VASÁRNAP

2Kir 5,14-17, Zs 97, 2Tim 2,8-13, Lk 17,11-19

I.

Az első olvasmányban egy gyógyulás történetét hallottuk. Nem a teljes történetet, hanem csak egy részét, Elizeus próféta és Námán találkozását. Az idézet elhagyja a történet elejét, és a végét is. A végéről így lemaradunk, és nem halljuk azt, ahogyan Elizeus próféta elbúcsúzik Námántól. Amikor a próféta elbocsátja, ezt mondja neki: „Menj békével!”

 

Ez a szó, a béke, tudjuk jól, nagyon fontos szó a Bibliában. Annyira fontos, hogy héberül is ismerjük: Shalom. Békét kívánni valakinek – vagyis azt mondani valakinek: „Béke veled!”, vagy „Menj békével!” – nem pusztán annyi, mintha olyasmit mondanék: Csak nehogy bajba keveredj! Nehogy bajod essék! Ez is benne van természetesen.

 

De békét kívánni valakinek a bibliai értelemben azt jelenti: Legyen részed az élet teljességében! Légy örömteli, megelégedett, békés! Legyen belső, lelki békéd! – mondanánk manapság. Legyen erőd hordozni az élet nehézségeit, de úgy, hogy ez ne azt jelentse, hogy mindig neki kell futnod! Tudd könnyedén megoldani, bármi nehézség kerül eléd!

 

Ilyen értelemben ez a béke, ez a shalom talán több is, mint a testi egészség. Inkább az, amitől az embernek a teste is egészséges. Az a belső tartás, ami nem valami erőfeszítés eredménye, hanem inkább van, adatik. Ez a tartás egyszerűen van. És olyan valami ez, amitől sugárzóvá válik az illető; valami, ami kifelé is megjelenik, mert áttűnik minden gesztusán, megjelenik minden szavában. „Béke veled!” „Menj békével!”

 

Azt hiszem, hogy ma, ezen az ünnepen, nem is tudnánk kitalálni jobb kívánságot Neked, Tamás, mint ezt: „Béke veled!” „Járj békében!” „Menj békével!”

 

 

II. 1.

De hadd térjek még vissza ehhez a szentírási részlethez! Érdemes ugyanis megnéznünk, hogy milyen helyzetben is van ez a Námán, akiről a történetben hallunk.

 

Námán egy idegen országból jön, amely gazdagabb, hatalmasabb, mint Izrael királysága, ráadásul a hadsereg főparancsnoka tisztét tölti be. Ahogy hallottuk, megbetegszik, leprás lesz. Szövevényes módon aztán tudomást szerez arról, hogy Izraelben vagy egy próféta, egy istenembere, aki meg tudja gyógyítani. Így is történik. Meggyógyul, de a történetnek ezzel még nincs vége.

 

Námán ugyanis megtapasztalja Izrael Istenének, az ÚRnak a hatalmát, talán azt is mondhatnánk, hogy tapasztalatot szerez az ÚRról, Izrael Istenéről, megismeri ezt az Istent, és azt mondja: „Tudom, hogy nincs Isten az egész földön, csak Izraelben.” Olyan tapasztalatban van része az ÚRral való találkozásban, amely ezt mondatja vele.

 

Námán tehát megváltozik. Meggyógyul, de más értelemben is megváltozik: egy másik isten, a korábbi istenevagy istenei helyett egy másik isten kapcsolatrendszerébe kerül. És éppen ezért azt mondja – ezt is hallottuk ma –, hogy vinne magával egy szekérnyi földet Izraelből, hogy majd otthon is Izrael földjén mutathasson be áldozatot Izrael istenének. Aztán pedig előhozakodik az ő nagy gondjával.

 

Elmondja, hogy otthon majd kénytelen lesz a királyával együtt az ottani istenség (Rimmon) templomába elmenni, és ebben a szentélyben imádkozni. És kéri, hogy legyen az Úr, Izrael istene elnéző iránta. Elizeus ekkor mondja azt, amit már hallottunk: „Menj békével!”

 

Nagyon érdekes ez. A válasz ez: Menj békével! Shalom.

 

A történet olyan korban játszódik, amikor az emberek felfogására az volt jellemző, hogy helyi istenségekben hittek. Minden egyes helynek megvolt a maga istene. Námán hazájának Rimmon, Izraelnek az ÚR. Námánnak éppen ezért az a gondja, hogy ha hazamegy, akkor elhagyja ezt a földet, ezt a vidéket is, Izrael területét, és ezzel elkerül arról a helyről, ahol az ÚR az isten.

 

Námán a gyógyulása, vagyis az Istennel való találkozása után visszakerül a régi környezetébe. Visszakerül a korábbi megszokott nehézségei közé. Visszakerül oda, ahol beteg lett! Námán megtapasztalta, hogy az Úr meggyógyította. És most visszakerül oda, sőt imádkozni lesz kénytelen annak az istenségnek a szentélyében, ahol korábban lakott. Ez Námán nehézsége.

 

Ez a gond számunkra is ismerős lehet. Hányszor tapasztaljuk, hogy ahhoz valamilyen gyógyulásunk tartós legyen, a szokásainkon – és ez azt is jelent, hogy a környezetünkön – is változtatni kell. Ha visszakerülünk a régi környezetbe, ha visszatérünk a régi szokásainkhoz, akkor egykettőre újra megjelennek rajtunk a régi betegség tünetei. Erre a nehézségre mondja azt a próféta, hogy: „Menj békével!”

 

Mintha azt mondaná ezzel a próféta, hogy ez így rendben van. Legyen belső békéd! Maradjon meg a szívedben az a teljesség-tapasztalat, amely most elölt! Ne félj! Menj tovább! Nincs semmi baj! Mintha ilyesféle dolgokat jelentene itt ez a „Menj békével!”.

 

Milyen érdekes, hogy a figyelmünk most már nem is a gyógyulás tényén időzik. Sokkal érdekesebb ennél az, hogy az istenembere szava szerint valami olyan kapcsolat alakult ki Námán és az ÚR között, amelyet a szabadság jellemez. Az ÚR belső tartást ad. Az ÚR shalomot ad, békét ad.

 

A próféta arra bíztatja, hogy menjen csak tovább az útján, az a tapasztalat, amelyben része volt, vele marad. „Léch löshalóm.” Ezt a másik szót is ismerjük, ezt a „menj” szót. Léch – ebből az igegyökből van a „haláka” szó, amely utat, útmutatást, tanítást jelent.

 

A próféta szerint az ÚR nem méricskélő isten. Nem olyasvalaki, aki azt gondolná, hogy a más istenekkel versenyeznie, harcolnia kellene. Az Úr nem egyszerűen kiüti a nyeregből a másik istent. Az Úr nem egyszerűen erősebb, nem egyszerűen többre képes.  Az Úr, Izrael Istene nem akarja legyőzni a többi isteneket, mégpedig azért nem, mert nincs olyan sík, ahol ütköznének.

 

Talán ezért mondja Námán, miután találkozott az Úrral, és megismerte, hogy: „már tudom, nincs Isten az egész földön, csak Izraelben”. Námánnak egy másféle istentapasztalatban van része. Értsük ezt jól! Námán nem szekértábort vált, nem átpártol az egyiktől a másik istenhez. Nem pusztán egy másik istent ismer meg, hanem másféle istentapasztalatban van része: „Nincs isten az egész földön, csak Izraelben.” Azt jelenti ez, hogy az Isten más, mint amilyennek korábban megismertem. Az Isten másmilyen.

 

Ennek az új istentapasztalatnak felel meg ez a különös útra bocsátó szó is, hogy „Menj békével!” Menj, folytasd az utat, menj az utadon, haladj, alakulj, hidd el, hogy alakulsz, hidd el, hogy az alakulásod során veled van az Isten, nem hagy el. Mert az Úr Isten az egész földön, ott is, ahol korábban nem tudtál erről. Ott is, ahol korábban beteg lettél. Az Isten más. Az Isten egészen más.

 

Ez az új tapasztalat tartalma, ezt jelenti megtértnek lenni. És ebben áll Námán igazi gyógyulása. Námán találkozott az Istennel. „Léch löshalóm.”

 

II. 2.

Milyen érdekes ezek után hallani a tíz leprásról szóló történetet! Annak az egynek a visszatérése Jézushoz talán nem is csak a háláról szól. Az az egy, aki visszament, megtapasztalta, hogy itt van valami fontosabb is, mint pusztán a leprából való gyógyulás.

 

Az az egy találkozott Jézussal. Ezért megy vissza Jézushoz. Ennek az egynek az lett világos, hogy ami történt vele, annak Istenhez és Jézushoz egyszerre van köze.

 

A történet elején azt halljuk, hogy Jézus Szamária és Galilea határvidékén megy. Ez a határvidék egy köztes terület, afféle senkiföldje, egész pontosan a senkik földje, ti. a leprásoké. Egy olyan terület ez, ahol a két szembenálló, egymást elutasító nép tagjai – a szamáriaiak és a júdeaiak – mégis együtt vannak. A kivetettség összehozza őket, közösséget teremt. Jézus itt van velük. 

 

Jézus azt mondja nekik, menjenek a papjaikhoz, mutassák meg magukat nekik. Jézus magától elfele küldi őket, egyiket is, másikat is a maga szentélye és papsága felé, a hivatalos vallás helyszínei és képviselői irányában.

 

Az a leprás, aki visszatér, ettől a hivatalos helyszíntől fordul vissza. Visszatér Jézushoz, aki az ellenkező irányban van, mint a vallás megszokott helyszínei.

 

Az a leprás, aki visszatér, megtér. Megtér, vagyis arról lesz tapasztalata, hogy máshol van az Isten, mint ahol korábban kereste. Arról van tapasztalata, hogy más az Isten, mint akinek korábban hitte.

 

Oda tér vissza, ahol Jézus van, és amikor Jézushoz ér, akkor „hangosan magasztalta Istent, és [Jézus] lábai előtt arcra borulva hálát adott neki”.

 

Az a hely, ahová visszatér a régi betegségének a helye. Az a hely ez, ahol a szamáriai leprások és a júdeai leprások közösségben voltak egymással, a közös kitaszítottságban. És erről a helyről derül ki számára az, hogy ez a hely az istennel való találkozás helye. Jézussal találkozva és az ő közelében nyilvánvalóvá válik, hogy milyen hely is ez.

 

Jézus nem feltétlenül ott van, ahol a hivatalos vallás szerint Istennel lehet találkozni. De ahol Jézus van, ott az Istennel lehet találkozni. Még akkor is, ha az a betegség helye. Még akkor is, ha azt a hivatalos vallás képviselői az Istentől való elhagyatottság helyének tartják is.

 

Jézus meghalni is itt fog egyébként, kivetve, a szent városon kívül, kivetettként. 

 

A meghívói képen, amelyet legtöbben, akik itt vagyunk, ismerünk, Tamás apostolt látjuk, aki Jézus oldalsebét érinti. Jézus sebét érinti Tamás apostol. Azt a sebet, amelyről az első keresztények Izajás szavai nyomán elmélkedtek, és azt mondták: a mi sebeinket hordozta. A feltámadott Jézus sebét érinti Tamás, és miután megérinti, hisz.

 

Jézus sebei értünk vállalt sebek. Gyógyító sebek. Sebek, amelyek a saját sebeink elfogadására szabadítanak fel. Sebek, amelyek feltárják, hogy Isten pontosan a sebeink által teremt köztünk, emberek között közösséget.

 

 

II. 3.

Talán ez az a pont az, ahonnan arról is lehet néhány szót mondani, hogy mit is jelent ennek a Jézusnak a közösségében, az egyházban papnak, presbiternek lenni. Három gondolatot szeretnék elmondani.

 

A) Az első, hogy papnak, presbiternek lenni Jézus közösségében nem elkülönülést igényel, mint ahogyan azt a vallások világában megszoktuk. Ahogy Karl Rahner fogalmazza a szerzetességről szóló tanulmányának[1] egy fontos pontján:

 

„Úgy lehet valóban felemelkedni az Istenhez, hogy a megtestesülő Istennel együtt leszállunk a világba.”

 

Kalazanci Szent József pedig ezt írja az egyik levelében valakinek, aki ott akarta hagyni a szerzetesi közösséget:

 

„Egyáltalában nem örülök annak, hogy Atyaságodat annyira lefogva tartják a nyugtalanságok, ahogyan a legutolsó levelében írta nekem. Mindezek nem származnak az alázatosságból, amelynek ha birtokában lenne, tudná, hogy a legrövidebb és legkönnyebb út arra, hogy megismerje önmagát és az Istennek tulajdonságait, az irgalmasságot, a bölcsességet, a végtelen türelmességet és a jóságot, [éppen] az, hogy megalázza magát azért, hogy világosságot adjon a gyermekeknek, különösképpen azoknak, akik mindenki által el vannak hagyva, mivelhogy a világ szemében annyira lenézett foglalkozás ez, és kevesen tudják vállalni ezt a megalázódást” (1236. levél)[2].

 

Önmaga és az Isten megismerésének az útja az alázat, és az odahajlás, a belépés azoknak a gyermekeknek a világába, akiktől mindenki elfordul. Így belépni és világosságot adni ezeknek a gyermekeknek és fiataloknak – Kalazancius szerint aki így él, az ismeri meg igazán Istent, az irgalmas és jóságos Istent.

 

 

B) A másik, amit mondani akarok, egy Tamással közös kedvencünk, Simon Sinekhez kapcsolódik.

 

Jól ismerjük Sinek híres könyvét és előadását, amelynek a címe: Kezdd a miérttel! Van egy másik könyve is, amelynek ezt a címet adta: A vezetők utolsónak esznek, Leaders Eat Last.

 

E könyv előszavában ezt írja az amerikai tengerészgyalogosok egykori főparancsnoka, egy magas rangú tábornok:

 

„Ha együtt vagy tengerészgyalogosokkal, akik éppen enni készülődnek, észreveheted, hogy a legfiatalabbat szolgálják ki elsőként, és a legidősebbet utoljára. Ha ott vagy, azt is észreveheted, hogy ezt nem parancsra teszik. A tengerészgyalogosok egyszerűen így szokták csinálni. E nagyon egyszerű gesztus gyökerénél a tengerészgyalogság vezetéssel kapcsolatos felfogása áll. A tengerészgyalogosok vezetőivel szemben azért elvárás az, hogy utolsónak egyenek, mert a vezetés árát az fizeti meg igazán, aki kész a többiek szükségleteit a sajátja elé helyezni. A nagy vezetők igazán gondoskodnak azokról, akiket mint kiváltságosok vezethetnek, és megértik, hogy a vezetés kiváltsága árat követel: az önérdekről való lemondás árát” (loc 81).

 

Sinek maga is néhány hónapot együtt töltött az amerikai tengerészgyalogosokkal, és megtapasztalta ezt a nagyon érdekes szokást. Egy alkalommal olyat is látott, hogy az étel előbb elfogyott, mint hogy a parancsnoknak jutott volna.

 

A vezetés – tartják tehát a tengerészgyalogosok – kiváltság, méghozzá a többiek szolgálatának a kiváltsága. Aki vezető, annak késznek kell lennie arra, hogy a többiek szükségleteit a maga érdekei elé helyezze, és akár fel is áldozza a saját érdekeit. A vezető utolsónak eszik.

 

Aquinói Szent Tamásnak az Oltáriszentségről írt egyik himnuszában – a Sacris solemniis a kezdetűben – szerepel egy rész, amelyet magyarra – vagy Sík Sándor vagy Babits Mihály – így fordított:

 

E szakramentumot ekképp alapítá,
s egyedül a papok kezére bízta rá:
előbb a pap vegye, hogy majd kiosztaná,
mit rábízott Krisztus kegye.

 

Sic sacrificium istud instituit,
cuius officium committi voluit
solis presbyteris, quibus sic congruit,
ut sumant, et dent ceteris.

 

A magyar se sokkal könnyebb, mint a latin, de az a rész világos, hogy a szentmisében az átváltoztatott kenyeret és bort, előbb a pap (a presbiter) vegye, és utána ossza ki a többieknek

 

Érdekes ez! Itt a presbiter nem utolsónak eszik. Vajon miért van ez így? Eltévesztette a dolgot Aquinói Szent Tamás? Azt hiszem, hogy nem.

 

Inkább azt mutatja, hogy az eukarisztia ünneplésében a pap, a presbiter nem vezető. Azért nem ő eszik utolsónak, mert nem ő vezető. Jézus a vezető. És a pap, a presbiter is Jézustól kapja, Jézustól veszi ezt az eledelt.

 

Azt hiszem, hogy nagyon fontos ennek tudatában lennünk nekünk, akik újra meg újra presbiterként szolgálunk Jézus közösségében. Nem mi vagyunk a vezetők, hanem Jézus.

 

Jaume Pallarolas, piarista atya így fogalmazta meg az eukarisztia belső sodrását: megtörni, részesedni belőle, továbbadni. Spanyolul jobban hangzik ez: partir, compartir, repartir.

 

A pap Jézus nevében cselekszik, amikor megtöri a kenyeret, de utána rögtön olyanná válik, aki maga is kapja ezt, részesedik belőle, és aztán – mint aki küldetést kapott – kiosztja a többieknek, a sokaságnak, a mindeneknek, végső soron az egész emberiségnek.

 

Megtörni, részesedni, továbbadni. Ez az eukarisztia dinamikája. És ez a papság belső dinamikája is. Jézus szavait mondja a pap a szentmisén, de ő az első, akinek szüksége van Jézus szolgálatára ahhoz, hogy el tudja látni a maga küldetését és szolgálatát.

 

Az egyházban Jézus a vezető, aki nem hogy utolsóként eszik, de belőle táplálkozunk mindnyájan.

 

 

C) A harmadik dolog pedig, amit mondani szeretnék, visszakapcsolódik az első olvasmányban hallottakhoz, és ahhoz, amit már mondtam.

 

Tamás, azt kívánom neked, amit Elizeus mondott Námánnak: Menj békével. Léch löshalóm!

 

És azt értem ezen, hogy merd megérinteni Jézus sebeit és a saját sebeidet. Merj visszatérni a sebeid helyére, mert ott találkozhatsz Jézussal, ott találkozhatsz Istennel. Merd megérinteni a saját sebeidet, amelyeket Jézus magára vett, és amelyek feltámadott testén szent és dicsőséges jelekként ragyognak.

 

Léch löshalóm! Menj békével!

 

 

[1] Karl Rahner: Az evangéliumi tanácsok – http://www.szepi.hu/irodalom/vallas/sulypontok/sp_01b.html

[2] http://www.szepi.hu/piarista/kallev/ – Javított fordítás, UJ.