Kedves Testvérek!

Néhány hete Trani püspöke, Giovanni Battista Pichierri pappá szentelt egy olasz fiatalembert, név szerint Salvatore Mellonét. Valószínűnek tartom, hogy közületek nem sokan hallották eddig sem a püspök, sem a fiatalember, de még a városka nevét sem. Önmagában tehát ez az esemény még nem lenne rendkívüli.

A szentelés azonban a fiatalember otthonában történt, Salvatore ugyanis rákos beteg, végső stádiumban van, hamarosan meg fog halni.

Mire jó fölszentelni valakit papnak – gyakorlatilag a halálos ágyán?

A válasz attól függ, hogy hogyan értjük a kérdést. Ha úgy értjük, mire jó, mi haszna van, akkor azt lehet mondani: semmire. Nem fog megoldani semmit, nem enyhít majd a paphiány gondján, nem lesz számokban mérhető haszna.

Ha viszont úgy értjük, mire jó, mi az értelme, akkor fontos kérdést tettünk fel. Egy olyan kérdést, amely minket, akik itt ma együtt vagyunk, különösen is foglalkoztat.

Mert mire is van a pap az egyházban? Miről tanít minket Salvatore Mellone, a rákbeteg fiatalember papszentelése? Mi az, aminek a mi fiatal papunk, Valaczka János Pál szentelésén és első szentmiséjén örvendhetünk? Mi az, ami idehozott minket erre a mai húsvéti primiciára?

II.

1.

Aquinói Szent Tamás a következőképpen beszél az eukarisztiáról, a szentmiséről:

O sacrum convivium!
in quo Christus sumitur:
recolitur memoria passionis eius:
mens impletur gratia:
et futurae gloriae nobis pignus datur.

Fordítása így hangzik:

Ó, szentséges lakoma,
Krisztust vesszük rajta.
Felidézzük szenvedésének emlékét,
lelkünket kegyelem tölti el,
és a jövendő dicsőség záloga nekünk adatik.

A jövendő dicsőség záloga: mintha azt mondaná, hogy a jövendő élet, az „örök élet” nem más, mint pontosan ez a helyzet: egy lakoma. Eszünkbe juttathatja ez Pilinszky János sorait:

Milyen lesz az a visszaröpülés,
amiről csak hasonlatok beszélnek,
olyanfélék, hogy oltár, szentély,
kézfogás, visszatérés, ölelés,
fűben, fák alatt megterített asztal,
hol nincs első és nincs utolsó vendég […].

Az örök élet egy lakoma, egy kerti parti, ahol egymásra találás van: „kézfogás”, „ölelés”, „visszatérés”, anélkül, hogy számítana, ki mikor érkezett, mert nem lehet róla elkésni. (Milyen vigasztaló ez azoknak, akik – mit én is – gyakran késnek…) És ennek a lakomának köze van a Szenthez. Jelen van benne a Szent, áthatja az egészet, mert valamiképpen szentély az egész kert a fákkal és a fűvel, és oltár az asztal, amelyet a csevegő társaság körülvesz.

Ez a kép, a lakoma képe végighúzódik az egész Szentíráson, és valamiképpen az élet értelmének a képe a Szentírásban a lakoma. Szoktuk mondani: nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy éljünk. A Szentírás mintha vitatkozna ezzel az állítással. Az élet központi eseménye, csúcseseménye a lakoma. Milyen érdekes, hogy az előbb idézett latin szövegben a convivium szó szerepelt: betű szerint azt jelenti: együttélés. A lakoma együttélés. És együtt élni másokkal – és hát mi más az élet, mint másokkal való együttélés? – annyit tesz, mint újra meg újra együtt étkezni velük.

Erről szól a lakoma. Erről szól a fűben fák alatt megterített asztal. Az az asztal, amely éppen ezért oltár, szentély, vagyis nagyon mélye köze van a Szenthez, köze van Istenhez. Enni, együtt enni, együtt élni – convivere – valamiképpen az Istennel való együttlét is.

Ilyen értelemben mondhatjuk azt, hogy enni nem más, mint élni: az evés maga az élet.

2.

„Az ember – hívja fel a figyelmünket rá egy bibliatudós – mindenekelőtt úgy jelenik meg [a bibliai teremtéstörténetben], mint éhes lény, akinek az egész világ az eledele” (405).

Valóban úgy van, hogy a teremtéstörténetben az ember megteremtése után a kert megalkotásáról hallunk, amelyben a teremtő mindenféle fát is sarjaszt, „amelyeket látni szép, és amelyekről enni jó” (Ter 2,9).

Nem tudunk sokáig meglenni evés nélkül. Napjában többször eszünk, és még olyan helyekre is betérünk, ahová nem biztos, hogy szívesen megyünk, de mégis muszáj, mert ott van az étel.

Hadd idézzem fel megint egy Pilinszky-képet, ezúttal a Francia fogoly című verséből.

Csak azt feledném, azt a franciát, kit
hajnalfele a szállásunk előtt
a hátsó udvar sűrüjében láttam
lopódzani, hogy szinte földbe nőtt.
Körülkutatva éppen visszanézett,
s hogy végre biztos rejteket talált:
övé lehet a zsákmánya egészen!
Akármi lesz is, nem mozdul odább.

S már ette is, már falta is a répát,
mit úgy lophatott rongyai alatt.
Nyers marharépát evett, de a torkán
még alig ért le, jött is a falat;
és undorral és gyönyörrel a nyelvén
az édes étel úgy találkozott,
mint telhetetlen testi mámorukban
a boldogok és boldogtalanok!

Csak azt a testet, reszkető lapockát,
a csupa bőr és csupa csont kezet,
a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra
és úgy adott, hogy maga is evett!
Az egymás ellen keserülő szervek
reménytelen és dühödt szégyenét,
amint a végső összetartozást is
önönmaguktól kell, hogy elvegyék!

Az állatian makogó örömről
a suta lábát ahogy lemaradt,
és semmisülten kuporgott a testnek
vad gyönyöre és gyötrelme alatt!
A pillantását, - azt feledném egyszer!
Ha fuldokolva is, de falt tovább,
és egyre még, és mindegy már akármit,
csak enni bármit, ezt-azt, önmagát!

Minek folytassam? - Őrök jöttek érte;
a szomszéd fogolytáborból szökött.
S én bolyongok, mint akkor is a kertben
az itthoni kert árnyai között.
A jegyzetembe nézek és idézem:
"Csak azt feledném, azt a franciát..."
S a fülemből, a szememből, a számból
a heves emlék forrón rámkiált:

"Éhes vagyok!" - És egyszeriben érzem
a halhatatlan éhséget, amit
a nyomorult már réges-rég nem érez,
se földi táplálék nem csillapít.
Belőlem él! És egyre éhesebben!
És egyre kevesebb vagyok neki!
Ki el lett volna bármi eleségen:
most már a szívemet követeli.

Éhes lények vagyunk. Az ember lényege szerint hiánylény – mondja a filozófia.

Teremtett lények vagyunk. A hiánylényről, az éhes emberről gondoskodik az Isten – mondja a Biblia.

Az éhes lény, aki vagyunk, újra meg újra együttléteken, conviviumokon, lakomákon találja magát, együtt a többiekkel, ahol nemcsak a hiánylény voltunkat tapasztaljuk meg, hanem azt is, hogy gondoskodva van rólunk: szép fák finom terményeivel táplálnak minket. A hiányunkban és a rólunk való gondoskodás megtapasztalásában egymásra is találunk. Mert ahogy csökken az éhségünk, vagy inkább ahogy csökken az éhség miatti félelmünk, úgy vesszük egyre inkább észre a többieket, úgy kezdünk szóba elegyedni velük, és éljük meg azt, hogy a többiekkel is táplálkozunk: nemcsak velük együtt, hanem belőlük is.

Ez a tanulási folyamat, a hiánylény és a gondját viselt lény voltunk tanulásának folyamata az élet. A jól evés tanulásának folyamata ez. Megtanulni, hogyan kell jól enni: ez az emberi élet.

Megtanulni, hogy mit kezdjünk a félelmeinkkel, az éhség okozta félelemmel. Megtanulni, hogy mit kezdjünk a vágyainkkal, a bekebelezés vágyával, amely a szép és finom dolgokat ahelyett, hogy a gondoskodás bizonyságait látnánk bennük, pusztán felfalni való eszközökké alacsonyítja. És megtanulni, hogy mit kezdjünk egymással, a többiekkel, azokkal, akikkel együtt élünk, és együtt eszünk. Megtanulni, hogy nem bekebelezni való dolgok ők sem, nem ellenségek. Megtanulni, hogy a többiek társak, akikhez közöm van, és akiknek közük van hozzám. Megtanulni, hogy ez a „köz” a szentély, az oltár; ez a „köz”: Isten közöttünk.

3.

A szentmise, az eukarisztia az az asztalközösség, amelyet Jézus hozott létre. Az az asztalközösség, ahol – ahogy Aquinói Szent Tamás előbb idézett sorai mondták – Krisztust vesszük magunkhoz. Az az asztalközösség ez, ahol kiengesztelődött, vagyis egymásra nem ellenségként tekintő emberek vannak együtt, és akik együtt adnak hálát Istennek azért, hogy vannak, azért, hogy gondoskodásban van részük, azért, hogy Isten adja magát nekik.

Azok vannak együtt, akiket megérint – mens impletur gratia – Krisztus szenvedésének felidézése – recolitur memoria passionis eius. Vagyis akik megértik a hit megértésével azt, ami Jézusban történt. Megértik azt, amit Jézus a szavaival, a tetteivel, az egész életével, a személyével tanított. Akik hisznek, más szóval, akik Jézus szemével nézik a világot és az embereket. Akik értik, hogy Jézus úgy élt, hogy Isten Országa itt van közöttünk; akik szeretnék Jézust követni ebben, és ezért úgy akarnak élni, hogy Isten Országa itt van közöttünk. Akik hisznek abban, hogy nincs bűn, és nincs halál, és ezért nincs mitől félteni az életet: se a magukét, se Istenét. Akik éppen ezért nem félnek attól, hogy a szelídséget bármi erőszak legyőzheti.

A szentmise, az eukarisztia azoknak az asztalközössége, akik Jézus teste- és véreként veszik magukhoz a kenyeret és a bort, más szóval a feláldozott, a megölt, és mégis élő Jézust veszik magukhoz, és így válnak együtt Krisztus testévé, az egymással és Istennel kiengesztelődött emberiséggé.

Azzal, hogy mi is itt vagyunk ma, egy tanulási helyzetre mondunk igent. Azt tanuljuk, mit is jelent, hogy Isten Országa itt van közöttünk. Azt tanuljuk, hogy mit jelent nem ellenségként tekinteni egymásra, és nem ellenségként tekinteni Istenre. Tanuljuk, hogy mit jelent Istennek és egymásnak barátaivá lenni, mit jelent igazán és igaz módon egymáshoz tartozni, befogadni egymást, egy testet alkotni. Tanuljuk, hogy mit jelent nyitva tartani az ajtót, sőt betessékelni, valóban behívni a kint levőket, hogy tényleg ne legyen „első és utolsó vendég”. Tanuljuk, hogy mit jelent a kegyelemtől eltöltött lélekkel és értelemmel alakítani a közösségem életét, ahol a közösség végső soron az egész emberiséget jelenti.

4.

És még valamit hadd emeljek ki abból, aminek a tanulására serkent minket az eukarisztia, Jézus asztalközössége.

Hogyan is van az, hogy az éhség hoz össze minket? Hogyan van az, hogy nem a hiányunk elrejtése, hanem annak bevallása, elismerése teremt közösséget? Nem tudok egyedül meglenni. Ennem kell. Ha nem vallom ezt be, meghalok. És általában úgy van, hogy az éhség bevallja önmagát, legyőz engem. Előbb-utóbb korogni kezd a gyomrom, hangot ad ki, megszólal. Bármennyire meg akartam volna őrizni a függetlenségemet, a saját igazamat, a saját látásmódom egyedüli érvényességét, az éhség mégis újra meg újra hazahajt, odaterel a többiekhez, visszavisz a közös asztalhoz. Nem tudom nem bevallani a hiányomat. Nem tudom nem bevallani, hogy szükségem van másra, ha élni akarok. Nem tudom nem bevallani, hogy szükségem van a többiekre, ha nem akarok elpusztulni. „Kelletek nekem!” – ordítja minden porcikám.

Ez a kép, ez a helyzet önmagában még megalázónak tűnik. Mert olyan, mintha azért nem tudnám megőrizni az integritásomat, mert éhes vagyok. A test visszahúz a szellem tiszta igazságából.

Az eukarisztia mintha valamiképpen azt mondaná, hogy ez nem így van. Jézus asztalközössége mintha azt mondaná, ne félj ettől. Jézus asztalközössége mintha arra bíztatna, hogy merjem bevallani a hiányaimat, merjek előállni a vágyaimmal, ne tartsam megalázónak azt, hogy nem vagyok tökéletes. Milyen elgondolkodtató, hogy minden szentmisét a bűnösségünk elismerésével kezdünk. Nem annyira a bűnvallomásról szól ez, vagyis nem valamiféle bűnbánati cselekmény ez, hanem sokkal inkább a bűnösségünk elismeréséről szól. Vagyis pontosan annak a hiánynak az elismeréséről, amely végső soron a lényegünkhöz tartozik.

Jézus közelében gyógyulások történtek. Amikor Jézussal találkoztak, egész-ségessé váltak az emberek. És nagyon érdekes és figyelemre méltó, hogy pontosan azok ismerték fel, hogy kicsoda Jézus, ki is ő valójában, akik merték felismerni és elismerni a saját szükségüket, a hiányukat, a sebeiket. Akik bűntelennek látták magukat, azok előbb értetlenül álltak Jézussal szemben, később pedig vagy tevőlegesen, vagy cinkos hallgatással az életére törtek.

Ez a közösség, Jézus asztalközössége, az egyház bizonyos értelemben a hiány, a sebek, a tökéletlenség kapcsán gyűlik össze. És ez a helyzet éppen nem megalázó, hanem ellenkezőleg: azt teszi lehetővé, hogy önmagunk legyünk. Jézus közösségében van helye a bűnösnek, van helye a csonkának és tökéletlennek, van helye a mindenféle függőségtől szenvedőknek, van helye a nem normálisnak, a szokásosba bele nem illőnek. Jézus közösségében van hely – nekünk.

5.

Ez a mai nap azért különleges és azért ünnepi számunkra, mert mi, a hiánylények, az éhes emberek ma friss módon tapasztaljuk meg azt, hogy Isten gondoskodik rólunk. Isten továbbra is teremt olyan helyzetet, ahol szép és finom étellel táplál minket. Isten továbbra is hívogat minket ahhoz az asztalhoz – fűben, fák alatt megterítve –,
ahol önmagunk lehetünk, anélkül hogy önmagunkban kellene lennünk,
ahol lehetünk rászorultak, anélkül hogy alávetettek lennénk,
ahol kiegészíttetünk, anélkül hogy arcunkat veszítenénk vagy feloldódnánk valamilyen tömegben.

Jézust a mai nap evangéliumi részlete úgy állítja elénk, mint Jó Pásztort. „Én vagyok a jó pásztor, a jó pásztor életét adja a juhokért.” Ismeri övéit, és az övéi is ismerik őt. Nevükön szólítja őket.

Ez a szó, Jézus személyes szava, a Jó Pásztornak a bárányok számára ismerős hangja ott visszhangzik abban a térben, amely az egyház. Erre van az egyház: ennek a hangnak a hallhatóvá tételére, és ennek a személyes megszólításnak a továbbadására. Ez az a tér, az egyház az a tér az emberiségben, amely mindenkihez el akarja juttatni hallhatóan és érthetően: jó, hogy vagy; van értelme az életednek; ne félj a gyöngeségtől; embernek lenni méltóság.

Ennek az üzenetnek a hordozója az egyház. Krisztus átalakító üzenetének hordozója az egyház, és benne minden megkeresztelt ember. Ezt az üzenetet hordozni, megélni, továbbadni részesedést jelent Krisztus papságában.

Azt mondtuk, tanulni kell az emberséget. Tanulni kell a saját korlátoltságunk és törékenységünk, a hiányaink elfogadását és megélését. Azt is jelenti ez, hogy újra meg újra mintegy kívülről, újként, addig soha nem tapasztalt frissességgel kell találkoznunk Jézus örömhírével. Szükségünk van másokra, akik meghirdetik nekünk, az egyháznak ezt az örömhírt.

Szükségünk van olyanokra, akik Krisztust adják nekünk mintegy kívülről, hogy felidézzük szenvedésének emlékét, kegyelem töltse el lelkünket, nekünk adassék a jövendő dicsőség záloga.

Ehhez kellenek olyanok, akik mintegy kilépnek a közösségből, abból a közösségből, amely egyébként ugyanerről szól, de amely rászorul arra, hogy emlékeztetve legyen igazi valóságára.

Hányszor van erre szükségünk? Nem jó a kérdés. Mert a válasz az: mindig.

Hány papra van szükségünk? Nem jó a kérdés. Mert a válasz az: mindig.

Állandóan szükségünk van arra, hogy mintegy kívülről megszólíttassunk, és újra halljuk valódi nevünket. Állandóan szükségünk van arra, hogy emlékeztetve legyünk Krisztusra, akinek Lelke bennünk él. Állandóan szükségünk van arra, hogy frissen éljen bennünk annak az asztalközösségnek a tapasztalata, amely előttünk áll, még vár minket.

III.

A mai nap, a mai szentmise azért különösen ünnepélyes, mert ma valamiféle születésnapot élünk meg: az egyház születésnapját. Az állandóan születőben lévő egyház születésnapját.

Milyen jó, János, hogy vállalod, hogy a közösséget újra meg újra összegyűjtsd Jézus szavai és gesztusai körül! 

Azt kívánom neked, hogy ne félj: ne félj a saját hiányaidtól, a saját vágyaidtól, a saját éhségedtől! Ne félj bevallani, hogy rászoruló vagy! Ne félj önmagadtól! Ne félj, mert Isten ad neked is nevet, ő szólít meg téged is, ő ad neked azonosságot a testvérek, a barátok, Jézus testvérei és barátai körében. Azok körében, akik számára te teszed hallhatóvá újra meg újra azt a szót, amellyel annak idején Jézus szólította meg barátait.

Merd megnyitni magad körül Jézus terét: azt a teret, ahol nincs későn érkező; azt a teret, ahol ismerősen hangzik a Jó Pásztor hangja; azt a teret, amely egyszerre tágas és otthonos mindenkinek.

Merd megnyitni a szavaiddal azt a teret, amelyben az emberek megtapasztalhatják Jézus jelenlétét. Azt a teret, ahol megtapasztalhatják, hogy lehetnek azok, akik; ahol kimondhatják, hogy kik ők, és ahol meghallhatják, hogy kik ők, mert nevükön szólítják őket, és ahol téged is neveden szólítanak.

Hadd zárjam egy újabb Pilinszky verssel. A címe: Mielőtt.

„A jövőről nem sokat tudok,
de a végítéletet magam előtt látom.
Az a nap, az az óra
mezítelenségünk felmagasztalása lesz.
A sokaságban senki sem keresi egymást.
Az Atya, mint egy szálkát
visszaveszi a keresztet,
s az angyalok, a mennyek állatai
fölütik a világ utolsó lapját.
Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk:
nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt tülekedésben
sírásunk még egyszer felszabadítja a tengert,
mielőtt asztalhoz ülnénk.”