A Pride környékén mintha gyakoribbak lennének a melegség témájához kapcsolódó és jelentősebb érdeklődést kiváltó nyilatkozatok és írások. Legalább idén biztosan így van. A homoszexualitást deviánsnak és aberrációnak ítélő politikus – a téma megkívánta árnyaltságot nélkülöző – interjúja után Lakner Zoltán előbújását olvashattuk, aztán alig néhány nappal utána Szőnyi Szilárd tette közzé „őszinte vallomás”-át. Mivel így vagy úgy, de rendre a kereszténységre is utalnak ezek a közlemények, kikívánkozik belőlem néhány gondolat.

„If it’s Christian, it’s going to be fully human” – mondja a prédikáció művészetéről szóló egyik előadásában Rob Bell. Amikor igehirdetést végzünk, nyugodtak lehetünk az üzenetünk érthetősége felől: ha keresztény, ha krisztusi a mondandónk, teljes mértékben befogadható lesz mindenki számára.

Erőt adó ez a gondolat, s talán leginkább azért, mert felszabadító: ha Jézust hirdetem, nem kell attól tartanom, hogy valami idegen igát akasztok a hallgatóim nyakába. Nyugodt lehetek, mert érthető és szabadságot adó, édes és könnyű iga az.

Maga Rob Bell így magyarázza: „Ha keresztény [a mondandóm], akkor a lehető legjobb hírt és információt közli arról, hogy mit is jelent embernek lenni. Mert Jézus az új emberségről szól, ahogy Pál mondja. Ezért [ha] arra hívlak, hogy legyél keresztény, vagy más szóval, hogy lásd a világot Jézus szemszögéből, ezzel nem másra hívlak, mint hogy legyél teljes mértékben ember, aki Isten világában él” (31:00-31:24).

Nem biztos, hogy könnyű ezt a gondolatot nem keresztény füllel hallgatni. De a fordítottját, ami következik az eredeti változatból, talán igen. Ez így hangozna: ha teljes mértékben emberi, akkor keresztény. Vagy még inkább ebben a formában: ha nem teljes mértékben emberi, akkor nem keresztény.

Ezért bántja az érzékenységemet többek között Szőnyi Szilárd írása. Nem pusztán a stílusérzékemet zavarja, a hitérzékemet ingerli.

A 11 bekezdés kulcspontjának ezt a mondatot látom: „Hitvalló római katolikusként a homoszexualitást Isten és ember elleni véteknek kell tartanom […].” Néhány sorral lejjebb pedig azt írja, hogy a homoszexualitást természetellenesnek tartja, majd utalást tesz az idei európai táncdalverseny győztesére.

Talán nem szőrszálhasogatás, ha hangsúlyozzuk: az egyház nem azt tanítja, hogy a homoszexualitás vétek. Amit mond, jóval árnyaltabb. Azután az egyház beszél természetellenességről, de hogy ez a „contra naturam” azonos lenne azzal a viszolygással, amelyről a cikk számot ad, az nagyon is kétséges.

Jó, ha az, aki keresztényként – és így a krisztusi üzenet hirdetőjeként – megszólal ebben a témában, tisztázza magában az indulatait. Amit például önkéntelenül gondol és érez a homoszexualitással kapcsolatban vagy meleg emberek láttán, azt tudnia kell elválasztani attól, amire Jézus hívja. Ez véleményem szerint nem sikerült Szőnyi Szilárdnak ebben a dolgozatban.

A teljes mértékben emberi a keresztény. A meleg emberekről lekicsinylően, megvetően, a viszolygást reflektálatlanul hagyva beszélni nem keresztény.

A Katolikus Egyház Katekizmusa bizonyára ezért említ meg egyértelmű attitűdöket, viszonyulási módokat és alapelveket: tisztelet, együttérzés, gyöngédség (vö. 2358. pont). Ezek nélkül a krisztusiságunkból az úgynevezett „keresztény értékekre” való formális, felszínes, tisztázatlan hivatkozás lesz, ahol soha nem tudhatjuk pontosan, mi is a tartalma ezeknek az értékeknek.

Nemcsak sajnálatos, de súlyos károkat okoz, amikor a homoszexualitás témájában történő keresztény megnyilatkozások indulattól vezéreltek, és reflexiós szintjüket tekintve nem haladják meg a serdülő gyermekekét. A szexualitásra ráébredő kistinédzsereket foglalkoztatja folyton az, hogy meddig szabad elmenni. Mintha nagyjából ezen a szinten mozognánk egyelőre.

Hadd idézzem ezen a ponton a jezsuita James Martin egyik cikkéből a következőket:

„Bizonyos egyházi vezetők mindig a tiltásokkal kezdik, és soha nem jutnak el ahhoz, hogy mit tegyél. Ha melegek és leszbikusok csak arról hallanak, hogy az egyház ellenzi az azonos neműek házasságát (és semmi másról nem esik szó a melegekkel és leszbikusokkal kapcsolatban), akkor talán nem meglepő, hogy sokuk visszautasítást él meg. Emiatt részben okolható a média, amely kizárólag erre a témára összpontosít – de nem teljes mértékben. Milyen más lenne, ha a katolikus vezetők ugyanilyen gyakran beszélnének például arról is, hogy milyen jelentős a melegek és leszbikusok hozzájárulása az egyházhoz. Vagy arról, hogy „tisztelettel, együttérzéssel és gyöngédséggel” bánjunk a melegekkel. Vagy ha kollektíve felemelnék a hangjukat a meleg öngyilkosságok ellen.

Ez a fajta eljárásmód mindig megütközéssel töltött el. Olyan ez, mintha egy pap az „Isten hozott benneteket!” helyett azzal kezdené egy csoport katolikus házaspárnak a lelkigyakorlatot, hogy „Tilos a házasságon kívül nemi életet élni!”. Vagy ha a katolikus üzleti vezetők csoportját azzal köszöntené a püspök egy üzleti ebéden, hogy „Tilos alulfizetni a munkásokat!”. Vagy ha katolikus orvosoknak egy konferencia köszöntőjében azt mondanák, „Tilos az abortusz!”. A melegek néha úgy érzik, mintha csak tiltásokból állna az egyház róluk szóló tanításának egésze. Hiszen időnként csak ennyit hallanak.”

Szőnyi Szilárd írása azzal a kérdéssel szembesíthet minket: mit kell keresztényként gondolnom? Végső soron az lenne a dolgunk Jézus követőiként, hogy nyitott szívvel állandóan tanuljuk a teljes emberséget. Hogyan is kell gondolkodnom, látnom, érzékelnem – és ítélnem keresztényként? A „kell” helyett persze én jobb szeretném így mondani: mire hív Jézus?

Milyen látásmódra, milyen gondolkodásmódra bátorít és szabadít fel? Milyen utat nyit az ítéleteim számára? Mit javasol, mit tanuljak, hogy jól, az igazság szerint ítéljek? Milyen az a horizont, amelyet megnyit előttem Jézus, a Szentírás, Isten és ember közös története? Milyen az a táj, amelyet az otthonának és a világának tart Jézus, és ahová engem is invitál? Milyen az Isten Országa?

Annak eldöntéséhez, hogy jól, helyesen értem-e, mire hív Jézus, azt a kérdést kell feltennem: milyen tapasztalatok válnak lehetségessé ebben a tájban? Koherens-e az, amit és ahogyan tapasztalok, azzal, amiről Jézus szava és élete szól? Összeegyeztethető-e annak a háznak a képével, ahol nincs első és utolsó, nincs idegen, nincs későn jövő? Ahol csak akkor tud öröm lenni, ha mindenki hazajött, és ha bejött végre a báty is?

Az a szemléletmód, amely a homoszexualitást (!) bűnnek, véteknek láttatja és természetellenesnek ítéli, lehetetlenné teszi, hogy Jézus szemével lássam két azonos nemű ember kapcsolatát. Márpedig ha címkézés és kategorizálás helyett „tisztelettel, együttérzéssel, gyöngédséggel” szóba állok melegekkel; ha a címke helyett őket látom és hallom, akkor megérthetem a tapasztalataikat, és felfoghatom, hogy ők is szeretetre vágyó és szeretet adni akaró és képes emberek. Lakner Zoltán és Nádasdy Ádám vallomással felérő írásai sokat segíthetnek a megértésben.