Nem lehet pontosan tudni, honnan vagy kitől indult az Ice-bucket Challenge. Egyszerre csak itt volt, és terjedt. A jegesvödör-kihívás, mint tudjuk, abban áll, hogy a megszólított résztvevőnek egy napon belül magára kell öntenie egy lavórnyi jeges vizet, és így jogot kap arra, hogy másokat is kihívjon a viadalra. A dolognak csak az egyik része a jeges fürdő, a másik – hasonlóan fontos összetevő – az adakozás. Egy olyan kutatás támogatására gyűjtenek, amelynek célja egy izomsorvadással járó betegség leküzdése. Láttam olyan megoldást, ahol az illető csak ezt a második célt, az adakozást teljesítette, a jegesvizes fürdőt kihagyta. Elmondta, hogy a dolog lényege nem a fürdőzés, hanem a kutatás támogatása. Nem tudom, hogy igaza van-e annak, aki így gondolja. Vannak kétségeim. Ez a jegesvödör-kihívás ugyanis megdöbbentően hasonlít a keresztség szertartásához. Amint tudjuk, eredeti formájában a keresztség bemerítkezés. Az illető teljes egészében vízbe merül, és nem is csak egy rövid időre, hanem elég hosszan, szinte a fulladás határáig. Fontos eleme a keresztségnek is a nyilvánosság. Senki nem tud egyedül, egymagában megkeresztelkedni, hanem szüksége van legalább egy valakire, aki bemeríti. Ahhoz, hogy komoly legyen, szükség van erre a játékra. Lehet azt mondani, hogy nem ez a lényeg, hogy mindez csupán külsőség, de mégis úgy van, hogy ezek nélkül a külsőségek nélkül nincs meg a dolog, nem létezik a lényeg. A lényegre lecsupaszított dolog nem ugyanaz. Vannak tehát kétségeim afelől, hogy kihagyható-e a fürdőzés rész. És hogy a kétségeimnek a végére járjak, tegnap én is beleálltam az ice-bucket challenge-be, és magamra öntöttem egy vödör jeges vizet. Annak rendje és módja szerint, videó is készült. Megtapasztalhattam: kell az átélés; szükség van arra a megrázó élményre, ami átjárja az embert teljes mivoltában. És szükség van másokra is, szükség van tanúkra, akik a jelenlétükkel, a tanúságukkal közös emlékezetet hoznak létre, és így segítenek abban, hogy felidézhető, szóba hozható és így valóságos legyen az élmény. Éppen ezért gondolom úgy, hogy nem pusztán játékrontás nem magamra önteni a jeges vizet, és anélkül adakozni. Lendületét veszti nélküle a dolog, éspedig alighanem azért, mert a valóságosságát, a komolyságát, magát a kihívást veszik el belőle. Azt gondolom, hogy valami nagyon hasonló dologról beszél Jézus a mai evangéliumi részletben. „Aki meg akarja menteni az életét, az elveszíti, és aki elveszíti értem, az megtalálja.” Jézus arról tanít, hogy hogyan érdemes embernek lenni; hogyan van értelme az emberi életnek. Azt mondja, hogy alapvetően – és valamiképpen az életünk minden fontos pillanatában – két út között választhatunk. Az egyik út az óvatos, önmagát védő ember élete, amely a biztonságot, saját maga biztonságát és védettségét helyezi a középpontba. A túlélésért aggódó élet ez, a túlélést tekinti vezérelvnek. Ez a fajta élet a biztonságra játszik; számot vet az esetleges veszélyekkel, és eleve a veszély bekövetkezte utáni életre rendezkedik be. Emiatt az ilyen élet állandóan egyfajta bunkerben leélt élet. Az ilyen élet szempontjából minden és mindenki más veszélyforrás, amely fenyegetést és konkurenciát jelent. Az ilyen élet számára a győzelem csakis az egyéni győzelem, önmaga túlélése. A célba csakis egyedül juthat el. Neki kell elsőnek lennie, mert az élet verseny, s ha verseny, akkor csakis egyetlen győztese van. Jézus nem ilyen életre hív. Jézus nagyvonalú életet ajánl; bőkezű életet; abból a hitből táplálkozó életet, hogy mindig van mit adnom, mert nem tudok elfogyni, és hogy éppen akkor nem fogyok el, ha adom magam. Jézus azt mondja: az van meg, amit odaadok. A búzaszem is önmaga marad, ha nem hal el; de ha a földbe hull és elhal, akkor életet hoz. Az marad meg, amit odaadsz – mondja Jézus. Jézus azt is mondja: „aki elveszíti az életét értem, az megtalálja.” Mit jelent itt ez az „értem”? Mit akar ezzel mondani? Érthetjük úgy, mintha Jézus az általa indított ügyről vagy mozgalomról, valamiképpen az egyházról vagy a kereszténységről beszélne. Mintha Jézus azt akarná mondani ezzel, hogy aki a kereszténység terjedéséért, az egyház fennmaradásáért vagy gyarapodásáért adja oda az életét, az jutalmul visszakapja tőle. Azt hiszem, tévedés lenne így érteni Jézus szavait. Jézus nem valamilyen üzletre vagy alkura buzdít. Éppen ellenkezőleg. Jézus arra bátorít, hogy az okosnak látszó, de végső soron méricskélő és számító önféltés, önzés, én-központúság és állandó félelemben élés helyett bízzunk az életben. Bízzunk abban, hogy van értelme ennek az egésznek, amelynek részei vagyunk. Bízzunk abban, hogy van értelme az életnek, és van értelme a világnak. Jézus voltaképpen az Istenbe vetett bizalomra hív. És amikor azt mondja, hogy „aki elveszíti az életét értem, az megtalálja”, akkor a saját tapasztalatára utal. Jézus Atyának, más szóval gondoskodónak, a világgal és az emberrel személyesen törődő Gazdának tapasztalja meg az Istent. Olyan valakinek, akinek nincs semmi más fontosabb ügye, mint az ember. Jézus erre a tapasztalatra és a maga útjára hív és bátorít minket. Azt hiszem, nagy jót tesz nekünk, ha a mai napon, ezen a Venisanctén meghalljuk Jézus bátorító szavát. Mert amit Jézus mond az életről és az emberségről, az nagyon mélyen érinti azt, hogy milyen is legyen az iskolánk. Jézus szavai és látásmódja abban erősíthetnek meg, hogy érdemes tanulni, érdemes találkozni az emberi kultúrával – méghozzá nemcsak egy-egy szeletével, nemcsak hasznossági szempontok szerint válogatva egy-egy tárgyat vagy részterületet, hanem az emberi kultúra egészével. Érdemes találkozni az emberrel. Érdemes nem idegenkedni az emberi valóságtól. Figyelemre és fegyelmezettségre van szükségünk ehhez. Figyelemre, hogy egyre mélyülő, egyre érzékenyebb, egyre jobban iskolázott figyelemmel próbáljuk megérteni és befogadni az életet. És fegyelemre; arra, hogy napról napra tanuljuk a fegyelmezettséget: fegyelmezetten nemet mondani a félelmeknek; fegyelmezetten nemet mondani a szürke belesimulásnak és egyformaságnak; fegyelmezetten menni előre a szenvedély, a lelkesedés, az érdeklődés útján, kitartva abban az elhatározásban, hogy minden ellenkező indíttatás, minden félelem, minden számítgatás ellenére igenis abban az irányban haladok, amelyre a szívemben ébredő hívás szólít. Az előttünk álló tanévben tanuljuk hallani azokat a szólításokat és hívásokat, amelyek Jézustól jönnek, és amelyek az ő követésére, az egyre gazdagabb, egyre bőségesebb élet választására bátorítanak.