Kedves Testvérek!

Nem dicsérni, de nem is pusztán temetni jöttem rendtársamat. Hálát adni akarok érte; miatta Istent dicsérni a gyülekezet közepén. Az evangéliumot akarom hirdetni, mégpedig úgy, hogy előtte szeretném meghallani, kiolvasni az evangéliumot az eseményekből – elsősorban az ő életéből, tetteiből és személyből. Evangelizált szeretnék lenni magam, az örömhír befogadója, hogy aztán hirdethessem Jézus örömhírét, az Isten szeretetéről szóló örömüzenetet nektek is, felidézve és szemlélve Bulányi György piarista életét és alakját.

Néhány éve történt, hogy valamilyen rendházi megbeszélésre gyűltünk össze. Arról beszélgettünk, hogy mi is a mi piarista identitásunk. Nagy reményekkel vágtunk bele, új módszertani ötletekkel felvértezve. A káprázatos újítás abban állt, hogy ötletbörzét tartottunk, s aztán mindegyikünk pontokat adhatott az általa fontosnak ítélt témáknak. Mindenkinek 10 pontja volt, abból gazdálkodhatott. Súlyozni akartuk a javaslatokat, hogy ne mindennel, hanem csak a legtöbb pontot szerző témával foglalkozzunk. Amikor Gyurka bácsira került a sor, mind a 10 pontját egyetlen témára tette fel: Jézus-követő. Gyurka bácsi szerint ez a válasz arra kérdésre, hogy kik vagyunk – kik legyünk – mi, piaristák: Jézus-követők.

Ilyen volt, így működött Gyurka bácsi. Egyetlen témája volt: a názáreti Jézus. Erre tette fel az összes pontját egész életében, valahányszor szavazni vagy dönteni kellett. Így lett szerzetes is: „Fejest ugrottam” – írja önéletrajzi[1] visszaemlékezésében. Nem volt ez egyszerű a környezetének, de azt hiszem, saját magának sem.

A környezetében levők ilyenkor azt élhették át, hogy persze-persze, hogy Jézus, de talán jó volna megpróbálni ezt egy kicsit részletezni, és egyáltalán próbáljunk meg szóba állni egymással. Ha mindenki a saját mondandójára teszi az összes pontját, hogy tudunk majd beszélgetni? A radikalizmus tónusa görcsbe merevíthet. A kérdés persze az, hol van az egyensúly a rugalmasság és a megalkuvás között. Mit is jelent az, amiről Illyés Gyula Ditirambus a nőkhöz című verse szól, amelyet Gyurka bácsi adott elő nekünk. Mit jelent az, hogy: „A hajlíthatók és görbíthetők,/ 
a szívósan gyengédek”? Hogyan kell, hogyan lehet szívósan gyengédnek lenni? – ez a kérdés.

Azt hiszem, Gyurka bácsi nem úgy idézte ezt a verset, mint aki tudja a választ, hanem azért tetszett neki is ez a gondolat, mert kihívást látott benne; ezt szerette volna ő is megtanulni: a szelíd hatalomgyakorlást. Ezért hol itt, hol ott volt; hol erőteljesen lépett fel, hol nagy szelídséggel. A hitelét ennek a tanulásnak az adta, hogy a fejest ugrások következményeit maga is megszenvedte: legyen szó akár a hatalommal való szembeszegülésről, akár a nőtlen Jézust celibátusban követés terhéről.

Ezért tudtunk hát azon a bizonyos megbeszélésen is végül mégiscsak szót érteni egymással. Sokszor tűnt úgy a beszélgetéseinkben, hogy a bábáskodás szókratészi művészetét gyakorló magatartást, a piarista tanárok eszköztárából sem hiányzó „módszertani provokálást” alkalmazza. Üdítő volt, ahogyan velünk, a nála fiatalabbakkal beszélt, ahogy viszonyult hozzánk egy-egy beszélgetésben: bátorított, az előre lépésre serkentett. Soha nem arra szólított, hogy a múltban keressük a ma érvényes megoldásokat. Emlegette ugyan, hogy ő a hatvan-hetven évvel ezelőtti gondolkodás- és látásmódjával hogyan közelít meg egy-egy elsőre különös jelenséget közöttünk, de ezt nem azért mondta, hogy megakasszon, hanem azért, mert mindig is tisztességesen akart játszani: jelezni akarta, ő hol tart a megértésben. S utána feszülten figyelt, hogy mi mit mondunk. Legjobb pillanataiban így beszélgetett, így viszonyult hozzánk, fiatalabbakhoz is. Ezért volt felszabadító a közelében lenni, mindenféle rögzültsége, az összes lemezei ellenére. Nem bezárt, hanem felszabadított, s maga is élvezte a beszélgetésben megnyíló szabad tereken járást.

Ez a szabadság az evangélium szabadsága. És valamiféle pedagógia is. A lelkiismeret létében és helyes irányt mutató szavában hívő paidagógosz, a másikat kísérő segítő meggyőződése. Gyurka bácsi hitt abban, hogy egyetlen igazság van, és ez az igazság megszólal – vagy visszhangra talál – bennünk. És hogy éppen ezért érdemes és kell már kicsi kortól kezdve szabadságra vezetni az embereket, s ez már evangelizálás. Ezért nem volt kétféle üzenete: egy a kicsiknek, egy a felnőtteknek. Gyurka bácsi mindenkit felnőttként kezelt: olyannak, akiben van és megszólal a lelkiismeret. Feltételezte, hogy a hallgatósága ilyen értelemben felnőttekből áll – vagy ha nem, felnőttek lesznek attól, amit mond nekik. Nem biztos, hogy ebben teljesen igaza volt, de ez ismét csak egy olyan egyensúly megtalálásnak a kérdése, mint amilyenre az előbb találtunk. A válasz itt sem adódik magától. Mindenesetre a Bokor közösség léte azt bizonyítja, hogy Gyurka bácsi válaszkísérlete elég jó volt. Hiszen érvényes a lelkipásztori gyorsteszt[2]: olyan mértékben evangelizálunk, amilyen mértékben evangelizálókat nevelünk.

Kerestem, hogy a Szentírásból milyen képet vagy személyt idéz fel bennem Gyurka bácsi alakja. Bármennyire furcsának hat is, nekem először a nagy küzdő és vitatkozó apostol, a tarszoszi Pál jutott az eszembe. Miért is Szent Pál? Azt hiszem, a küzdelmek, a viták, hadakozások, a konokság, a tekintélyhez való ambivalens viszony, és ugyanakkor erőteljes hangsúlyozása a tekintélynek, a saját tekintélynek: talán ezek miatt. – Timothy Radcliffe domonkosrendi teológus írja[3], hogy az egyházon belül is helyénvaló a harag, még az Isten elleni harag is (70). „Ha több teret nyitnák a teremtő és reményteli haragnak az egyházon belül, kevesebb romboló harag lenne hitünk ellen az egyházon kívül” (71). Teremtő és reményteli harag: tessék, egy újabb egyensúlyi helyzet megtalálásának feladata! Egy újabb evangelizáló feladat. Emberről, Istenről, Isten és ember kapcsolatáról szól ez is.

Mindnyájunkon áll ez. Nemcsak az elöljáróinkon. Ha felnőttek akarunk lenni, akkor mindegyikünknek feladata teret nyitni a teremtő és reményteli harag számára az egyházon, a közösségünkön belül. Személyes és közösségi feladat ez.

Aztán azért is Szent Pál jutott eszembe, mert Gyurka bácsi is mélyen átélte a kereszt botrányát. Hadakozott ellene, hol teremtő haraggal, hol reményét vesztve. Pál találmányának tartotta, hogy a keresztnek bármi teológiai jelentősége lenne. Kemény vitája volt Pállal erről. Sőt azt hiszem, hogy a Pállal folytatott vita csak a felszín volt, valójában Istennel küzdött. Úgy, mint egykor Jób vagy Jeremiás. Mi átlagos emberek, átlagos keresztények nem igazán tudunk ilyenről a magunk életében. A próféták, mint Bulányi György igen. Gyurka bácsi nagyon érzékeny volt arra – és helyesen –, hogy ne magyarázzuk ki a kereszt botrányát. Ő mélységesen átélte. Ezt írta nemrég: „A jézusi tanításnak, örömhírének nem hiába reálsummája ez: Keressétek az Isten Országát, és keresztre talál, aki keresi. Joggal merül fel a kérdés: »élhető« is ez a jézusi Ország, vagy csak »halható«? Lehet élni érte; de ebbe bele kell halnia a létező társadalmi rendben annak, aki megpróbálná?”[4]

Minden porcikája tiltakozott az ellen, amit ő így hívott: „steril misztika”. A tettek embere volt: nem valami elvont kegyelemtani vita szintjén, hanem a mindennapokban; a praxisé, nem az elméleti hitvallásé.

Ezért a másik bibliai kép, amely felidéződött bennem, nem egy személy, hanem egy jelenet: a Golgota. Gyurka bácsi a kereszt alatt, ott, ahol Mária Magdolnát vagy a szeretett tanítványt szoktuk látni. S könnyezve nézi ő is Jézust, a kudarcot vallót; Jézust, akit nagyon szeret. Jézust, akiért lemondott a fiatal lánykákról, a földi szerelemről, a nagy családról, a sok gyerekről – pedig micsoda pátriárka lett volna. Nézi Jézust, akiért börtönt viselt, és megaláztatást; akiért szitokszó lett a neve a gyülekezetben. Hogy fájt ez neki!

Egy mások domonkosrendi teológus, Herbert McCabe írja[5]: „Amikor imádkozunk, megéljük azt az örök párbeszédet, amely Isten mint Szülő és Isten mint Gyermek között folyik, s amelyet Szentlélek Istennek hívunk. Ez az örök párbeszéd lépett be a mi történelmünkbe Jézus imájában: abban, hogy elfogadta a halált az Atya iránt és irántunk való szeretetből. Mert a kereszt Jézusnak az Atyához mondott imája, hogy az Atya tegye meg, amibe ő belebukott: tegye meg azáltal, hogy szeretettel elfogadja a bukást. És az Atya válasza erre az imádságra a feltámadás volt, Krisztus feltámasztása és a mi feltámasztásunk.”

Gyurka bácsi élete is – az ő „praxisa” – ebbe az imádságba kapcsolódott: Jézus imájába. És részesült Jézus kudarcában is. Milyen döbbenetes, hogy az élete utolsó hónapjaiban először eltörött a sarkcsontja, aztán a csípője, utána lebénult a bal keze, majd eltörött a jobb. Ki meri követni őt ide, a szenvedés titkába, a kudarcot valló Jézus imájába?

Talán élete végén megértette, talán a halálában, talán a feltámasztáskor, hogy hogyan is épül Isten országa: hogyan építi Isten az ő országát.

2007-ben ő húzott engem karácsonykor, nekem kellett ajándékot adnia a közösségben. Megkaptam a KIO köteteit, a Napló 91-es füzetét és egy kísérő levelet, egy verset. E vers utolsó három szakasza így hangzik:

„Sokat találsz majd benne,

Botrányosat. De bízom Benned:

Nem botránkozol, hiszen ismered,

Akitől, amíg él, csak olyan telik,

Amit ajkára ad egyetlen

Szerelme, a Názáreti.

Vége, vége, nincs tovább,

Megizzadt, s koszorús homlokát

Megtörölheti s Pegazust is, a lovát.”

Mennyei Atyánk,

köszönöm, hogy adtad nekünk Gyurka bácsit. Köszönöm, hogy egy közösségben élhettem vele, megismerhettem, közel kerülhettem hozzá. Kérlek, tedd képessé Gyurka bácsit és minket is a te irgalmas szereteted befogadására. Add, hogy meghalljuk sugallataidat, és bátran és hűségesen, rád hagyatkozva merjük is tettekre váltani, amit megmutatsz nekünk lelkiismeretünkben. Add, hogy Gyurka bácsival együtt élhessünk majd egyetlen szerelmünk, a Názáreti, a te Szent Fiad közösségében. Amen.

[1] E fiúból pap lesz: http://www.bokorportal.hu/bulanyi/gyb1/E_fiubol_pap_lesz_01.pdf, 5. oldal.

[2] Vö. Las Escuelas Pías en la nueva evangelización. Roma

[3] Why Go To Church?, 71.

[4] Olvasói levél a Mérleg 2007/4. számához: http://www.bokorportal.hu/bulanyi/irasok/bgy_merleg_2008_04.pdf

[5] H. McCabe: „Prayer”: God, Christ and Us, 108.