I.

A liturgia nagyszombat éjjel, a húsvéti vigília szertartásában egyfolytában a fénnyel játszik. Talán nincs még egy olyan ünnepünk, amelyben ennyire jelentős lenne a fény és sötét, a sötétség és a világosság játéka.

 

A sötétség veszélyek hordozója. Ismeretlen, átláthatatlan, kiismerhetetlen. A sötétség félelmet keltő.

 

Nemrégiben írta valaki, hogy nagyvárosok köztereinek tervezésekor olyan környezetet igyekeznek kialakítani, ahol biztosítva van a természetes megfigyelés. Ezt hívják úgy, hogy természetes megközelítés a bűnmegelőzésben. Éppen ezért például közparkokban, köztereken nem telepítenek bokrokat, és az épített eszközöket is – a padokat például – igyekeznek úgy kidolgozni, hogy minél kevésbé lehessen elbújni mögéjük.

 

A sötétség félelmetes, mert veszélyeket hordoz.

 

Ugyanakkor a sötétség a védettség helye is.

 

Hannah Arendt írja Az oktatás válsága című tanulmányában:

„Minden, ami él, és ez nem pusztán a vegetatív életre áll, a sötétségből emelkedik ki, s bármilyen erőteljesen és természetes módon törekedjen is a fény felé, mégis szüksége van a sötétség biztonságára ahhoz, hogy egyáltalán növekedni tudjon. Talán ez ad magyarázatot arra, hogy híres szülők gyermekei miért tévednek rossz útra. A hírnév behatol a négy fal közé, elárasztja magánszférájukat, és különösen manapság, magával hozza a nyilvánosság kegyetlen, hamis csillogását, amely minden ott élő személy magánéletét elárasztja, s a gyermekek nem találnak többé növekedésüket segítő biztonságos helyet (III. pont – javított fordítás, UJ)”. http://www.szepi.hu/irodalom/pedagogia/tped_021.html

 

Nincs élet a sötétség nélkül, és nincs növekedés a sötétség nyújtotta biztonság nélkül. A növekedő életnek szüksége van arra a védelemre, amelyet a sötétség nyújt.

 

Éjszakai túrán milyen bosszantó, amikor a másik rám világít, a szemembe világít: „Én csak meg akartam nézni, hogy ki az…” mondja. Ilyenkor az ember, ha nem vigyáz, talán még csúnya szavakat is mond… A rendőri igazoltatás zseblámpája is csak azért nem idegesítő, mert nem merjük engedni, hogy az legyen.

 

Ez az a fény, amely elénk áll. Az ilyen nem megvilágosít – noha beterít fénnyel –, hanem kutat, leleplez, lebuktat, kíváncsiskodik, erővel behatol. Ezzel szemben védekezni akarunk. Az ilyen fény elől menedéket keresünk.

 

Az épített környezetünkkel kapcsolatban is az előbb idézett tanulmány elmondja, hogy a közterek említett módon történő biztonságossá tétele azt is okozza, hogy ugyanezek a közterek elnéptelenednek. Nem lesz kedvünk elidőzni bennük. Nem marasztalnak, hanem barátságtalanok, taszítók. Ha nincsenek zugok, ha az életünk mindenki szemeláttára zajlik, akkor nincs lehetőség összegyűlni, nincs meghittség, nincs köz. (Nincs az a köz – „közöm van hozzád, közöd van hozzám” – amelyről csütörtök este hallottunk.)

 

Az élet a sötétségből, a védettségből, a csendből születik.

 

A liturgia ezért is játszik a mai napon a fény mellett a hanggal és a csönddel is. Egyszerre van jelen a mai liturgiában a csendesség és a kitörő, már-már harsogó ének. Halk, szelíd, egyszemélyes kérlelő szólongatása az allelujának, és hangos, több versszakos, soha véget érni nem akaró allelujázás a húsvéti evangélium előtt.

 

 

II.

1. Ezek a liturgiában megjelenő ellentétpárok – fény és sötétség, csönd és hangos ujjongás – a feltámadásról, pontosabban a feltámadott Jézusról és a mi feltámadásunkról tanítanak minket.

 

Ezek mellé az ellentétpárok mellé ugyanis odasorakozik egy adag másik; olyan ellentétpárok, amelyek már a legkevésbé sem játékosak:

élet-halál, élet-örök élet, ideát-odaát, félelem-nyitottság, félelem-bátorság, félelem-erő, bezárkózás-védtelenné válás, bezárkózás[zártság]-akadálytalan átjárás.

 

Mind arról szól, hogy a világ nem olyan, mint amilyennek magunktól látjuk. Nem olyan a világ, mint amilyennek magunktól tapasztaljuk.

 

Az, amit a liturgikus játékban szereplő ellentétpárokon megtanulunk, eligazítanak a többi ellentétpárral leírható világban, abban a valóságban, amelynek helyes tapasztalatáról akarnak tanítani.

 

Az élet legyőzte a halált – mondjuk. De a fény vajon legyőzi a sötétséget? És vajon mennyi fény kell, hogy legyőzessék a sötét? Nem egyenlőtlen küzdelem ez? Magától értetődő világosság – ha úgy tetszik, győzelem – van, ha van fény. Mert ha van fény, van irány. Ha van fény, akkor van kiút, van értelem, van tovább.

 

A fény nem harcol a sötéttel; nem legyőzi, hanem eloszlatja, vagy még inkább: átjárja a sötétséget. Áthatol rajta. Nem küzd vele, mert nem is ütközik belé.

 

A húsvéti szekvencia milyen szépen fejezi ki ezt a paradoxont: az egyenlőtlen harcot élet és halál között, amelynek az egyenlőtlensége – a valódi egyenlőtlensége – a végén derül ki:

Mors et vita duello
conflixere mirando:
dux vitae mortuus,
regnat vivus.

Élet itt a halállal
megvítt csodacsatával.
A holt életvezér
ma úr és él. – mondja a verses fordítás.

 

Az élet halott vezére élőként uralkodik.

 

Mintha olyasmit mondana ez, hogy az élet halottként, legyőzöttként is él, élőnek biznyul. Ugyanaz a jézusi paradoxon ez, amelyről tegnap a keresztúton hallottunk a keresztre feszítés stációjánál: „minden kényszert lehetséges a világot átölelő gesztussá alakítani?” (Szakál Ádám)

 

 

2. A liturgia igennel válaszol, és ezt mondja a Feltámadott sebeiről: a Feltámadott „szent és dicsőséges sebhelyei”. Olyan sebek ezek, amelyek – megint csak paradox módon – fénylők. A sebeinket általában elrejtjük, azért is mert csúnyák, de azért is, mert gyógyulásra várnak. Jézus, a Feltámadott sebei dicsőségesek. Mutogatni valók. Erő, gyógyulás és fény árad belőlük. Dicsőségesek, élők ezek a sebek, és Jézus jelentétére utalnak, mert ezek teszik lehetővé, hogy a Feltámadottat a Názáretivel azonosítani tudjuk.

 

Ezek a sebek mintha arról beszélnének, hogy nem egyszerűen kibírni kell. A test időszaka nem jelentéktelen, nem zárójelbe tehető, nem mellékes, nem pusztán egy bevezető szakasz. Ami Jézussal történt, az válik dicsőségessé.

 

Talán köze van mindennek ahhoz is, hogy Jézus újra meg újra életveszélyes helyzeteknek teszi ki magát. Nem keresvén keresi ezeket a helyzeteket, ha teheti, ki is tér előlük, de úgy tűnik, nem mindig teheti meg, hogy kitérjen. Vannak falak, amelyeket le kell rombolnia. Pontosabban vannak falak, amelyeket nem vehet tudomásul, falak, amelyeken át kell mennie. Ahogy később a falakon is áthatolni képesnek tapasztalják tanítványai a Feltámadottat – olyannak, aki számára nincs akadály, a falak, a félelem és az elzárkózás falaki nem jelentenek akadályt, hanem járja a maga útját –, ilyen volt Jézus a halála előtt is.

 

Arra ment, amerre mennie „kellett”. „Ezt kellett elszenvednie az emberfiának” – mondja a tanítványoknak. Ez az a „kell”, amely vissza-visszatér az evangéliumokban, és amely mindig az Atyától kapott küldetésre utal. Jézus arra ment, amerre az Atya küldetésében, az Atyától kapott küldetést teljesítve vitte az útja.

 

Nem úgy van, hogy ezt a Jézust követni már húsvéti életmód? Követni ezt a Jézust, vagyis nem egyszerűen újrajárni az általa már bejárt utat, hanem úgy járni-kelni, ahogy ő járt; úgy eljárni, ahogyan ő eljárt. Fényt vinni, örömhírt vinni. Vinni annak az örömhírét, hogy szeretett bűnösök vagyunk, az Isten szeret minket, bűnösöket. Vinni ennek az üzenetnek a fényét. Áttörni falakat, megszűntetni bezártságokat, feloldani elszigeteltségeket, kiszabadítani az embereket a félelem és a sötétség magányából. Átölelni őket úgy, amint vannak, mert Isten is átölel minket úgy, amint vagyunk.

 

Ez úgy tűnik, minden korban valamiféle harccal jár. Nem a békeharc módjára, nem is a karddal történő evangelizálás módjára. Hanem úgy van, hogy aki Jézus örömüzenetét hordozza, aki Jézus útjain jár, az újra meg újra kihívja maga ellen a félelem és a sötétség hadait. Aki Jézus útját, Jézus módját követi, az újra meg újra azzal szembesül, hogy fallá sűrűsödnek előtte a különféle félelmek: azok a félelmek, amelyek közül Isten ügyének a féltése a legerősebb.

 

Jézus nem harcra bátorít vagy szólít, hanem arra, hogy menjek tovább: ne félj!

 

Jézus arra bátorít, hogy menjek tovább – vele együtt.

 

„Előttetek megy” – mondja az angyal.

 

 

 3. Megvilágosodás: illuminatio – így hívták kora időtől kezdve a keresztények a keresztséget és az eukarisztiát.

 

A Jézussal való találkozás kiszakít a sötétségből, áttöri az engem körülvevő, bezáró, elszigetelő sötétség, a félelem és a magány falait.

 

És ez a találkozás – azzal, hogy megvilágosít, azzal, hogy fényt hoz a sötétségembe – rögtön ki is hív: kiszólít ebből a magányból. Kiszólít a fénybe, azonnal olyan helyzetekbe is hív, amelyekben magamat is fényt hozónak, megvilágosítónak élhetem meg.

 

Jézus bennem van. A Lelkét adja nekem. Ez a megvilágosodás legmélyebb értelme. Ez a megvilágosodás legmélyebb valósága.

 

Nem külső fény világít meg, hanem belső. Olyan belső fény, amely nem pusztán, sőt egyáltalán nem valami pszichológiai vagy spirituális élmény, hanem a létemet, az egzisztenciámat, a személyemet, az identitásomat érintő személyes jelenlét.

 

Alter Christus – ez mindegyikünk végső valósága. Alter Christus: Másik Krisztus.

 

„Ismerd fel, keresztény, méltóságodat” – halljuk Nagy Szent Leó szavait karácsonykor az Olvasmányos imaórában. Erről a valóságról beszél a szent pápa. Ez az a méltóság, amelyre utal.

 

Talán innen is érthető, hogy a keresztény ember, illetve az egyház számára a peremre menni miért nem alternatív opció valamiféle belső, a közösségen belül történő tevékenységhez képest. Ha a keresztény Alter Christus, akkor kereszténynek lenni lényege szerint folyamatos kilépés a fény felé, és fényt vivő kilépés a többiek felé.

 

Másik Krisztusnak lenni mi mást jelent, mint Jézussal együtt menni tovább? Oda menni, ahová Jézus megy. Ott lenni, ahol Jézus van. Azokhoz menni, akikhez Jézus megy. Azokkal lenni, akikkel Jézus van.

 

„Menjetek Galileába!” – hallottuk az ifjú szavait az evangéliumból. Ez a felszólítás nemcsak az emlékek felidézését kívánja. Nemcsak az együtt töltött közös idő szívet melengető szépségét akarja felemlegetni.

 

Sőt az emlékezés sem pusztán szívet melengető. Mert a közös emlék nem pusztán az együtt töltött közös időről szól. Hanem arról szól, hogy Jézussal együtt életadást éltem meg. Azt éltem meg, hogy én is életre kapok, és életre kapnak mások is. Mások is, akárcsak én, felismerik méltóságukat, felismerik, hogy nincsenek egyedül, felismerik, hogy a magányukat és az elszigeteltségüket nem más töri meg, mint maga Isten. Meghallják azt a szót, amelyről tegnap elmélkedtünk; meghallják: „Nem vagy egyedül!” Felismerik, hogy nincsenek egyedül, mert Isten velük van, és Isten van velük. Felismerik, hogy Isten számára nem utolsók, hanem elsők. Felismerik, hogy nem méltatlan bűnösök, hanem pontosan mint bűnösök Isten szeretettjei.

 

Galileába menni ezért azt jelenti: menjetek vissza ezekhez a helyzetekhez. Folytassátok a Galileában megkezdett utat. Járjatok-keljetek a világban a Galileában megtapasztalt módon.

 

 

4. Szeretnénk az iskolánkat is ilyen értelemben Galileává tenni.

 

Szeretnénk tudni tanúságot tenni a diákjainknak arról, hogy lássanak mélyebbre a felszínnél; hogy lássák meg, a valóság nem olyan, mint amilyennek magunktól tapasztaljuk.

 

Szeretnénk tanúságot tenni nekik arról, hogy merjenek szolgálni; hogy „higgyenek” szolgálni. Mert talán nem is annyira bátorságra van szükség, nem elszánásra, nem nagylelkű életáldozatra, hanem annak a tapasztalatára, hogy ők is „Alter Christus”-ok. A hit tapasztalatára van szükség. Hittapasztalatra van szükség.

 

Vagyis olyan helyzetekben szerzett tapasztalatra, amelyek gelileai helyzetek. Olyan helyzetek, ahol megtapasztalhatják, hogy képesek életet adni, képesek megnyitni a szívüket, képesek szeretni. Merni szolgálni annyi, mint merni szeretni.

 

Szeretnénk tanúságot tenni nekik: amikor mersz szeretni, akkor egyre jobban felismered, mert megtapasztalod, hogy a vágyaid mélyén az életre és az életadásra vágysz. Megtapasztalod, hogy tudsz, képes vagy életet adni: és azt is megtapasztalod, hogy ez az élet értelme, ez ad értelmet az életednek.

 

Megtapasztalod, hogy nem kell védeni magad, mert nincs mitől félni.

 

Nem kell biztosítani magad, mert nincs semmi, ami legyőzhetne vagy elpusztíthatna.

 

Nem kell félned, és nem kell harcolnod, mert az élet annál erősebb, minél védtelenebb; mert a magát védtelenné tevő élet, a szelíd élet, az önmagát teljes mértékben átadó élet: Isten élete, Isten maga.

 

 

III.

Hadd fejezzem José Atonio Pagola szavaival:

»„Vissza kell térni Galileába”, hogy kövessük a lépteit: úgy kell élni, hogy gyógyítjuk azokat, akik szenvednek, befogadjuk azokat, akik ki vannak rekesztve, megbocsátunk a bűnösöknek, megvédjük a nőket, és megáldjuk a gyermekeket. Olyan asztalt kell terítenünk, ahová mindenki hivatalos. Be kell lépnünk az otthonokba a béke üzenetével. Példabeszédeket kell mondani Isten jóságáról, és el kell ítélni minden olyan vallást, amely az emberek boldogsága ellen való. Folytatni kell annak hirdetését, hogy közel van az Isten országa. Jézussal lehetséges egy más világ, egy szeretetteljesebb, méltóbb és igazabb világ. Van remény mindenkinek: „Menjetek Galileába. Ő előttetek megy. Ott majd meglátjátok őt”« (Jesús, 445).