Korszakváltás különféle okokból következhet be az ember életében. Többek között azáltal is, hogy új beosztásba kerül. Az én életemben most ez következett be. Következett? Helyesebb jelen időben mondani: következik be – hiszen most beálló eseményről van szó, s fordulni, pláne ekkorát, még egy egyéni élet sem tud egy-két nap alatt. Szeretnék tanulni ebből a fordulatból, és szeretném nyitottan befogadni a rám váró újat.

Vezetőként nagyon tisztám láttam, mennyire rá vagyok utalva a többiekre, mondjuk úgy, a „beosztottakra”. A vezetőnek – bármennyire másként látszik is a szervezet vagy a közösség más pontjairól – szűkös az eszköztára. A szava van, meg a személye, s a kettő egymáshoz való viszonya, amelyből a hitelesség áll össze. Szólhat, szóvá tehet dolgokat; megfogalmazhat terveket, célokat, irányokat; feddhet és dicsérhet. Aztán elindulhat valamerre; fordulhat valamilyen irányban; meghallgathat, odafigyelhet; sugározhat, és sugallhat valamit. De nem oldhat meg mindent. John C. Maxwellnél olvastam a mondást: „He that thinketh he leadeth and hath no one following him is only taking a walk.” Vagyis aki úgy gondolja magáról, hogy másoknak vezetője, de valójában nincs aki kövesse, az csupán sétál. A vezető csak akkor vezető, ha vannak követői. Vezetővé teszik is az embert, éspedig nem azzal, hogy csillogó szemmel felnéznek rá, hanem úgy, hogy követik. Nem egyszerűen őt, hanem a közös irányt.

Arra is felfigyeltem vezetőként, hogy ezen a „hath no one following him” dolgon túl lehet lépni a Kishercegbeli király módjára is. Azt kell csak irányként megnevezni, amerre a csapat magától is megy vagy menne. Gyomor és arcbőr kell hozzá.

Elindítani egy csapatot valamerre: vezetői tett. De hogy egy csapat elindul-e valamerre, az nem pusztán a vezető tette: az már közös mű. Izgalmas, összetett és nehéz dolog. Mindennap meg kell küzdeni érte, túllendülni a holtponton, és kapcsolatba lépni a közös céllal, irányt venni felé.

Ezt nagyon világosan láttam vezetőként.

Most az a dolgom, hogy e vezetői tapasztalat birtokában beosztott legyek. Csapattag, aki hajlandó elindulni és úton lenni; aki figyel a vezetői szóra; aki fordul valamerre; aki érzékeli a vezetőtől és a vezetőn keresztül érkező sugallatot.

Vezetőként még valamit tanultam, s Maxwell ebben is forrásom volt. A jó vezető vezetőket képez: vezetővé képzi a beosztottait, önmaguk vezetőivé. Irányíthatatlan az a csapat vagy egyén, amely nem tart valamerre – már eleve, magától is. Vezetővé képezni másokat pontosan abban áll, hogy segítem őket felfedezni a maguk útját és azt az irány, amelyben haladniuk kell.

A hangsúly itt a „kell”-en van. Azt ugyanis lehetetlen elérnie a vezetőnek, hogy valaki egyáltalán elinduljon és utas legyen. Elindítani valakit, titokzatos dolog. Az a tapasztalatom róla, hogy az Első Mozdítatlan Mozgató ezt a feladatot soha nem delegálja. Azt már igen, hogy valakit jó irányban, a saját irányában terelgessen: arra tehát, amerre mennie kell. Itt nyílik tér a vezetőnek.

S az én személyes kérdésem most az: merre is haladjak, mi az én irányom most? Szeretnék készséges, nyitott, halló fülű és érzékeny szívű lenni. Szeretnék nem megállni, nem visszatekingetni, nem nosztalgiázni, hanem menni tovább az utamon, keresve az irányt, az enyémet és a miénket. Szeretném befogadni a sugallatot, amely a vezetőmtől, rajta keresztül érkezik.

Hányszor idéztem Kalazanci Szent Józsefet vezetőként: Qui non proficit, deficit. Aki nem halad tovább a maga útján, az szétesik. Most nagyon nekem szól Szentatyánk szava. Biztatónak, bátorítónak hallom, nem fenyegetőnek. Mintha így mondaná: „Tudom, hogy nem állsz le, hanem mész tovább. Ne félj, többre jutsz. Ne kösd magad semmihez a múltadban, bátran oldd el magad tőle. Szárnyalni fogsz, szabad leszel, magad leszel, célra lelsz.”

Vágyom rá.

Köszönöm ezt, Uram.