"A szerzetes nagyon ember" -- Az evangéliumi tanácsok ember- és társadalomképe

Talán Önök közül is többen látták mostanában azt a videót, amelyen egy fiatal pap gördeszkázni tanítja a hittanosait. Elgondolkodtatott, hogy mitől is van akkora ereje ennek a felvételnek, hogy néhány nap alatt százezrek tekintik meg, és utat tör magának a kereskedelmi tévék bulvárhíradójába is. Véleményem szerint a látvány a válasz: az tudniillik, hogy a papon reverenda van, és reverendában gördeszkázik. Egyfajta metaforikus feszültség van a ruha és a gördeszka között. Szokatlan, újszerű ez a párosítás; ellentmond a megszokott sémáknak, kibillenti az embert, mert eltér attól, amit várna. A reverendához – a tiszteletre méltó ruhához, latinul: vestis reverenda – nem illik a gördeszka – legalábbis az átlagember megszokott felfogása szerint.
 
A videón szereplő atya nagyon jól érzékelte, hogy a látvány szimbolikus erejét az adja meg igazán, ha reverendában görkorcsolyázik. Ezzel töri föl – ezzel feszíti szét – az emberekben levő sémákat, és így hozza őket kapcsolatba valami újjal és felszabadítóval.
 
 
Valami ehhez hasonlóra vállalkozik minden szerzetes egész életében, egész életével. Hogyan is értem ezt? Előadásomban azt szeretném elmondani, hogy az evangéliumi tanácsokat követő szerzetes élete milyen emberképre és milyen társadalomképre utal. Hogyan is éli meg az emberséget, a maga ember-voltát a szerzetes?
 
Lehet, hogy otthon majd kikapok, ha a rendtársaim megtudják, hogy piarista létemre nem a mi rendalapítónkat, hanem a ferencesekét hozom fel példaként. Mindenesetre Assisi Szent Ferenc életében és személyében nagyon világosan megragadható az, amit a Magyar Katolikus Püspöki Kar szerzetességről szóló körlevele így fogalmaz meg: „A szerzetes nagyon ember.”[1] Vagyis, hogy a szerzetes arra vállalkozik, hogy az emberséget a maga lényegre csupaszított egyszerűségében élje meg. Ezt láthatjuk Ferenc életében, például akkor, amikor megtérése után levetett magáról minden ruhát, és ezzel kivetkőzött a családi kapcsolatokból, kilépett a korabeli társadalom megszokott kulturális keretei közül.
 
De hadd idézzek egy talán kevésbé ismerős jelenetet a Fiorettiből, Assisi Szent Ferenc Virágoskertjéből. Azt az epizódot, amelyben Szent Ferenc elmagyarázza Leó testvérnek, miben áll a tökéletes boldogság. A részlet elsősorban mintha az engedelmességről szólna, de ha jobban belegondolunk, szól a szegénységről, sőt a társnélküliségről is.
 
A jelenetben a két szerzetes az Angyalos Boldogasszony kolostora felé tart. Ferenc a tökéletes boldogságról tanítja Leót. Először arról beszél neki, hogy mi nem a boldogság. Leó kissé türelmét vesztve végül rákérdez, hogy mi a tökéletes boldogság. Ferenc válasza ez:
 
„ Amikor mi csuromvizesen az esőtől és összefagyva a hidegtől, mocskosan a sártól és elcsigázva az éhségtől, elérjük majd az Angyalos Boldogasszony kolostorát, s kopogunk a kapun, és a kapus mérgesen kinéz és megkérdezi: ,,Kik vagytok?'', mi meg azt feleljük: ,,Ketten a ti testvéreitek közül'', ő pedig így válaszol: ,,Hazudtok, közönséges csavargók vagytok, […] takarodjatok innen'', és nem nyitja ki nekünk a kaput, hanem kint hagy ácsorogni a hóban és a lucsokban, dideregve és éhezve a késő éjszakában. Akkor, ha mindezeket a bántalmakat, ha mindezt a durvaságot és megaláztatást türelmesen, fölindulás és zúgolódás nélkül elviseljük, sőt alázattal és szeretettel azt gondoljuk magunkban, hogy az a kapus csakugyan jól ismer bennünket, és Isten adja a szót ajkára ellenünk; ó, Leó testvér, írd: ebben áll a tökéletes boldogság.”[2]
 
Szent Ferenc nem aszkéta, nem az önsanyargatás vezeti, nem kicsiholni akar magából valamit. Azzal indokolja tanítását, hogy Isten ajándékai közül a legnagyobb az, ha „önmagunkat le tudjuk győzni, és készek vagyunk Krisztus szeretetéért elviselni minden bántalmat és […] igazságtalanságot” (uo.). Krisztusért vállalja Ferenc azt, hogy legyőzze önmagát.
 
Ferenc Krisztus-követő. Úgy akar élni, mint Jézus, olyan akar lenni, mint ő, teljes mértékben azonosulni akar vele – ez a vágy mozgatja, ebben látja a tökéletes boldogságot.
 
Hogy miért is? Csak akkor érthetjük ezt meg, ha tisztázzuk, hogy a szerzetes – és egyáltalán a keresztény ember – számára kicsoda Jézus Krisztus. Az a valaki, akiben teljes – akár úgy is mondhatnánk, eredeti – valóságában megjelenik az ember. A teremtés jósága jelenik meg Jézusban, a „látta Isten, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott” (vö. Teremtés könyve 1, 31). A Teremtőnek ez az eredeti igenje ismétlődik meg Jézus életében és egész lényében. De nem úgy ismétlődik meg az eredet igenje, hogy zárójelbe kerülne mindaz, ami a jelen és a kezdet között van. Hanem azt bizonyítja Jézus személye és sorsa, hogy itt, a jelenben, ebben a rossz döntéseinktől terhelt valóságban, a mában is fel tud tárulni az őseredeti. Jézus követése nem a mitikus kezdetekbe röpít vissza valamiféle révületben, hanem kijózanít a mára, az „itt és most”-ra, lehetővé teszi az emberség igazi megélését ma.
 
A három evangéliumi tanács mint önmegtagadás, mint távolságvétel önmagukban jó és értékes dolgoktól, mint kivetkőzés családi kapcsolatokból vagy egy adott kultúra kereteiből nem más, mint a józanság, az ábrándoktól való megszabadulás útja.

 
Olyasféle ezért az emberség és a szerzetes viszonya, mint amit Ottlik Géza a nyelv és az író viszonyáról mondott[3]. Ottlik arról beszél, hogy az írónak két feladata van: egyrészt meg kell tanulnia a nyelvet, „a nyelv teljes, óriási sínhálózatát”, másrészt „meg kell tanulnia ellenállni ennek a sínrendszernek – hogy ne oda utazzunk rajtuk, ahová visznek, hanem inkább oda, ahová érkezni akarunk”. Ugyanígy a szerzetes is tudatában van annak, hogy nem teszi jól, ha pusztán ráhagyatkozik a meglevő sínrendszerre. Az emberlét megélése művészet: figyelmet, erőfeszítést, munkát igényel; ellenállást a sodródásnak, és ebben az értelemben ellenállást a természetesnek is. Különös módon azonban ez az ellenállás végül éppen nem a természetes megtagadásának, nem a meglevő sínrendszer felszámolásának bizonyul, hanem a természetes legintenzívebb, legigazabb megélésének.
 
A szerzetességet egy sajátos tapasztalat élteti, az emberlét sajátos tapasztalata. Az, hogy egyszerre vagyunk adomány és feladat: ajándékként adatunk magunknak, miközben tevőlegesen és valóban részt veszünk önmagunk felépítésében. Minél inkább beleadom magam, annál inkább ajándék vagyok magamnak. Önmagamat ajándékként elfogadni a legfőbb tettem.

 
Az úgynevezett fogadalmak, a szegénység, szüzesség, engedelmesség a kijózanításnak, egyfajta józan a számvetésnek az eredményei. Fontos azonban látunk, hogy ez a tapasztalat, amelyet egyrészt a lecsupaszítás, a lemondás, másrészt önmagam ajándékként történő elfogadása alkot, nem a keveseké, nem a különcöké. Nem éli-e át annak fájdalmas tapasztalatát a szerelmes, hogy a másikat, akit szeretni akarna, a szíve mélyén, szinte kiirthatatlanul birtokolni kívánja? Hogy nem tudja elengedni? Hogy erőfeszítéseket kell tennie azért, hogy szabadon hagyja? Vagy hogy erőfeszítést kell tennie azért, hogy ő maga is ne alávetett, hanem társ legyen, aki szintén szabad, szabad önmaga odaadására?
 
Szabadnak lenni, valóban önmagammá válni, nem tekintetekre figyelve és nekik engedve élni nehéz dolog, nem megy magától. Önközpontúság és különféle félelmek bénítanak és kötöznek meg mindegyikünket. A bírvágy, az önzés, a másik ki- és felhasználásának vágya. A szabadságtól, a közelségtől, az önmagam odaadásától való félelem, a haláltól való félelem.

 
Magunktól – azaz egyszerűen csak követve az emberlét meglevő sínrendszerét – hajlamosak lennénk nem tudomásul venni, hogy ajándék és feladat vagyunk magunknak. Elkábítjuk magunkat, érzéstelenítőkkel érzéketlenné tesszük magunkat a valóság, saját magunk megtapasztalására. Hamis világot építünk fel, olyat, amelyben nem szembesülünk azzal, hogy – amint Scott Peck A járatlan út című könyve híres kezdőmondata hangzik – „az élet nehéz”.
 
Nem könnyű vállalni ezt a nehézséget. Újra meg újra visszahúzódunk kényelmes és áttekinthető helyzetekbe. Nemcsak a jólét nyújtotta kényelembe, hanem a leegyszerűsítés biztonságot nyújtó gondtalanságába. Olyan leegyszerűsítésekre utalok, ahol egyértelmű, ki a jó és ki a rossz; ki a mifajta, és ki az idegen; ki tart velünk, és ki van ellenünk; ahol azt hiszem, ki tudom gyomlálni magamból és közülünk a konkolyt, a rosszat.
 
Kemény szavakkal beszél erről a leegyszerűsítő törekvésről a református teológus, Jörg Zink:
 
„Ha Krisztussal, az ő nevében megy valaki háborúba a »gonosz hatalmak« ellen, vagy ha valaki a nyugati civilizáció úgynevezett keresztyén értékeiről beszél, tudhatjuk, hogy mindez köszönő viszonyban sincs azzal, amit maga Jézus hirdetett.”[4]
 
A szerzetesség, Krisztus követése, a három evangéliumi tanács az élet nehéz voltának józan, ábrándoktól szabad megélésének útja. Ez az egyéni és nagyon is személyes vállalás érzékennyé tesz mások, a többiek iránt. Megnyit a másik felé, sebezhetővé, érző szívűvé, szolidárissá tesz. És felszabadít arra, hogy megosszam másokkal legnagyobb kincsemet: az örömöt.
 
A három evangéliumi tanács társadalmi szinten tehát nem az elzárkózást, hanem szolidaritást, nem az én rendszerem, kultúrám, értékrendem másokra erőltetését, hanem a tanúságtételt ajánlja.
 
Miben áll ez a tanúságtétel? Abban, hogy kristályosodási ponttá válok: megélem az emberi élet valóságát, és az életemért felelősséget vállalva keresem az örömöt az életemben; lehetővé teszem, hogy a többieknek legyen hová csatlakozniuk; közösséget teremtek, másokkal együtt oázissá válok, annak alázatos tudatával, hogy nem én vagyok a forrás, hanem én, az oázis is a sivatag vagyok: a sivatag azon része, amelyet a forrás tett élővé. Ezt jelenti a tanúságtétel.

 
Jézus evangéliumának tanácsai tehát arra bátorítanak, hogy nap mint nap nézzek szembe a valóságommal. Józanul, tisztán, becsületesen éljem meg a valóságomat, mert így találkozhatok az igazsággal, így válhatok önmagammá, így lehetek örömteli és szabad.
(Előadás a Polgárok Háza születésnapi rendezvényén 2010. augusztus 26-án)

[1] Magyar Katolikus Püspöki Kar: Körlevél a Megszentelt Élet ünnepére, 2008. január 21. – http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=195

[2] Fioretti 8. fejezet.

[3] Ottlik Géza: Próza. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1980, 207.

[4] Jörg Zink: Szent erőforrás. Keresztyén hit a 21. században, Kálvin Kiadó, Budapest, 2005, 333.

 

Képek

"A szerzetes nagyon ember" -- Az evangéliumi tanácsok ember- és társadalomképe