Szentháromság vasárnapjára

Szentháromság vasárnapja van. Különös ünnep ez, mintha kilógna a liturgikus ünnepeink szokásos rendjéből. A liturgikus ünnepeink ugyanis legtöbbször valamilyen eseményt állítanak a középpontba, olyan eseményt, amely az üdvösség történetéhez tartozik. Karácsonykor Jézus születését ünnepeljük, nagycsütörtökön az utolsó vacsora emlékét, húsvétkor kereszthalálát és feltámadását. Még azok az ünnepnapjaink is ebbe a sorba illeszkednek, amelyek egy-egy személyt, egy-egy szentet ünnepelnek. A mai ünnep azonban első látásra mintha eltérne ezektől. A mai napon mintha egy hittételt vagy hittitkot ünnepelnénk: Isten háromság.
Ha azonban alaposabban végiggondoljuk, láthatjuk, hogy nem hittételt ünneplünk ma, hanem magát Istent. Azt ünnepeljük, hogy Isten „trinitas”, háromság. Nem azt ünnepeljük, hogy van ez a hittétel, hanem azt, hogy ilyen az Isten; azt ünnepeljük, hogy ez az Isten.
 
Kedvenc ateista természettudósom, Richard Dawkins ékesszólóan és igen meggyőzően tud szólni arról, hogy milyen komoly veszélyt jelent a vallási obskurantizmus. Obskurantizmuson a ködösítést értjük; azt, amikor valaki homályt teremt, nem megértést; amikor nemcsak bonyolult, hanem érthetetlen a mondanivalója.
Miért veszélyes ez? Azért, mert ilyenkor valójában nincs is mondanivaló: a szavak, a mondatok nem állítani akarnak, hanem befolyásolni és irányítani. A homályteremtés a gondolkodást akarja bénítani, és ezzel a szabadság ellen intéz támadást. A hatalomgyakorlás egyik leghatékonyabb módja ez. És a vallás különösen is alkalmas terepe annak, hogy kusza, zavaros és érthetetlen dolgokat mondjon valaki. Éppen ezért csábító a mindenkori hatalom számára az, hogy szövetségre lépjen a vallással, adott esetben a kereszténységgel.
A Szentháromság tanát is szokták ilyenféle homályteremtéssel vádolni. Ismerős az a legenda, amelyben Szent Ágoston egy napon a tengerparton sétált, és egyszer csak észrevett egy kisgyermeket, aki a fövenyen játszadozott. Ágoston közelebb ment, és azt látta, hogy a gyermek egy kagylóval egy kis gödröcskébe meregeti át a tenger vizét. „Hát te meg mit csinálsz?” – kérdezte a gyermektől. Az föl se nézve ezt válaszolta: „Átmerem ide a tenger vizét.” Ágoston meglepődött: „Hogy gondolhatod, hogy át tudod merni ebbe a kis gödörbe a végtelen tenger vizét?” A kisgyerek erre egyenesen Ágoston szemébe nézett, és ezt mondta: „Előbb merem át ide a tenger vizét, mint hogy te felfogd a Szentháromság titkát.” És ezzel eltűnt.
Szent Ágostonról azt kell tudni, hogy az első hittudósok közé tartozott, akik értekezést írtak a Szentháromságról: De Trinitate. Ezért lehet indokolt az ő szerepeltetése ebben a legendában. Fontos megjegyezni azonban erről történetről, hogy nem Ágoston idejéből való, hanem jóval később keletkezett, valamikor a 13. században. És nem a szentekről szóló életrajzi gyűjteményben bukkant fel először – tehát nem Ágostonról tanít –, hanem egy prédikációs könyvben találkozunk vele, ahol példázatként szerepel a tudományukra büszke hittudósok beképzeltségének és gőgösségének az ostorozására. A hittudósnak Ágostonnal való azonosítása tehát későbbi variáció.
 
Miért is érdekes ez? Azért, mert gyakran hallhatjuk: ez hittétel, ez hittitok, ezt nem érteni kell, hanem hinni. Tessék alázatosnak lenni, és hinni. A hit alázatot követel. Azt hiszem, ez az a fajta hozzáállás és felfogás, amely előbb-utóbb obskurantizmushoz, az értelmet megbénító homályteremtéshez vezet. Hiszen a hittételek, a hittitkok egyáltalán nem érthetetlenek. A hit nem az értelem vagy a megértés feladásának a próbatétele. Hívőnek lenni egyáltalán nem rokon a bugyutasággal, még akár az alázatból vállalt bugyutasággal sem. A hit nem követel semmiféle ilyen áldozatot.
Sokkal inkább úgy van, ahogy Jon Sobrino jezsuita teológus írja: „A feltámadott úr inspirál és magához alakít, nem pedig ráerőszakol vagy deformál. A hatalma nem úgy nyilvánul meg a történelemben, mint fentről érkező manipuláció, hanem úgy, hogy ihletet és életet ad.”[i]
Nem fentről érkező manipuláció, hanem vonzás. Nem rendelkezés vagy utasítás, hanem meghívás. Ihlet és életadó erő.
A Szentháromság tana sem érthetetlen. Ha Istenről azt állítjuk, hogy titok, misztérium, azzal nem azt mondjuk, hogy érthetetlen.
Érdekes ebből a szempontból a példázatban szereplő kép: a tengert kagylóval átmeregetni egy gödörbe. A kép ezt a mozdulatot, ezt a szándékot láttatja értelmetlennek, de azt, hogy valaki érzékelje, lássa, értse a tengert, azt egyáltalán nem. Az nem értelmetlen dolog, hogy tudok a tengerről, látom, beszívom az illatát, hagyom, hogy erővel töltsön el, élek belőle.
Azt hiszem, hogy a Szentháromság titkával is így van. Nincs értelme annak, hogy kimeríteni akarjam; nincs értelme annak, hogy megragadni, birtokolni, befogni akarjam. De annak nagyon is van értelme, hogy megértsem: hogy értsem, miről is van szó, mit jelent, mire utal. Annak nagyon is van értelme, hogy hagyjam, hogy megihlessen, erővel töltsön el, és életet adjon.
 
Ezzel kapcsolatban érdemes világosan látnunk: egyáltalán nem mindegy, hogy valakinek milyen az istenképe. Igaz a mondás: mutasd az istenképed, és megmondom, ki vagy. Sőt azt is lehetne mondani: mutasd az istenképed, és megmondom, mi lesz a sorsod, hová jutsz, milyenné teszed a környezetedet. „Amit hiszünk, annak megfelelően viselkedünk; amit hiszünk, aszerint cselekszünk” (Steve Chalke).[ii]
Az istenkép mindig a teljességről szól, az egészről: arról, hogy valójában mit is gondol valaki az életről, a létről, önmagáról, az emberről, az emberi kapcsolatokról, az élet értelméről, és így tovább. Éppen ezért izgalmas, sőt létfontosságú, hogy milyen istenképünk van. Létfontosságú, hogy mit gondolunk Istenről; mit gondolunk arról, hogy ki az Isten. A hiteink, a felfogásaink tettekké és végül az életünkké válnak.
 
Mit is jelent hát az, hogy Isten Szentháromság? Mit jelent az, hogy a mi Istenünk – az, akit Istenként vallunk – Szentháromság? Erről szeretnék röviden három dolgot mondani.
 
Az első az, hogy Isten közösség. Ha egész pontosak akarunk lenni, akkor nem is közösség, hanem állandó közösségre jutás. A latin szó, amelyet a teológiában használunk, a communio szó erre utal. [Nem communitasról, hanem communióról beszélünk.] Nem valami befejezett, állandó, egyszer elért és azóta fenntartott helyzet a Szentháromság; nem valami eleve meglevő struktúra, hanem sokkal inkább: élet, folyamat, az egység folytonos elérése.
Istennek lenni nem könnyű dolog, nem egy laza valami. Istennek lenni felelősségvállalás és állandó önátadás.
A második: Isten sokféle, színes, és ilyen értelemben változatos. Tágasság van az Istenben. Nemcsak egyfélének lehet lenni, hanem van helye a sokféleségnek, és lehetséges a változás, mert Isten nem egyféle, hanem színes, gazdag.
A harmadik: Isten be akar vonni minket a maga színes közösségébe, meg akarja osztani velünk az életét. Azt akarja, hogy legyünk, és azt akarja, hogy részesei legyünk annak az állandó közösségre jutásnak, amely az ő élete. Nem egyszerűen azt akarja, hogy beilleszkedjünk valami eleve meglevő közösségbe és struktúrába. A meghívása nem illeszkedésre, nem igazodásra, nem konformitásra szól, hanem arra, hogy nekünk magunknak részünk legyen benne, és neki bennünk. Ő is alakul hozzánk. A mi életünk is része Isten életének, Isten történetének.
És azért van ez, mert Isten önmagában ilyen. Isten önmagában is ilyen érdeklődő, a másikkal törődő, önmagát a másiknak adó valaki. Isten a Szentháromság tana és hite szerint nem másként van, mint önmagáról folytonosan lemondó, önmagát állandóan a másiknak átadó valakiként. Röviden úgy mondja ezt a Szentírás, hogy Isten szeretet.
 
Mindezt Jézustól tanuljuk és értjük így. Jézustól, az ő életéből, sorsából, személyéből tanuljuk folyamatosan, hogy milyen is valójában az Isten. Ahogy a mai evangéliumi részletben is hallhattuk: Isten nem elítélni akarja a világot, hanem megmenteni.
Nem tudom, hogy lehet-e túlhangsúlyozni ezzel kapcsolatban: Jézust istenhívő emberek juttatták keresztre. Jézust azért végezték ki, mert istenkáromlónak tartották. Jézust az Isten nevében ölték meg a hitüket, az Istenbe vetett hitüket és az Isten ügyét féltő emberek. Olyan emberek, akiknek másféle elképzelése volt Istenről. Olyan emberek, akik nem hitték el, hogy Isten nem valamilyen féltett erkölcsi vagy vallási rendet akar megőrizni, hanem azt akarja, hogy az ember éljen.
Saját magunkat is újra meg újra érdemes megvizsgálnunk azzal kapcsolatban, hogy milyen istenkép él bennünk. Olyan-e, mint amelyet követve Jézust halálra ítélték, vagy olyan, mint amilyen Jézusban él?
Elvárásokat, moralizálást, kényszerítést, erőszakot hoz-e az életembe és mások életébe, vagy örömöt, szabadságot, felszabadulást, egyre több, egyre bőségesebb életet?
 
Hadd zárjam a gondolataimat egy idézettel az előző Canterbury-i érsektől, akinek a szavait itt is nagyon szépnek és pontosnak találom. Ezt mondja: „Nincs olyan erő, amely képes lenne kényszeríteni az emberi szívet. […] Az emberi szív akkor változik, amikor összetöretik a szeretet által.”[iii]
Az Isten ilyen világot és ilyen embert alkotott. Azért, mert Isten Háromság.
 

[i] La fe en Jesucristo. Ensayo desde las víctimas, Madrid 1999, 236. o.
[ii] „What we believe is how we behave.”
[iii] „There is no power that can force the human heart. […] It changes when it is broken by love.”

Képek

Szentháromság vasárnapjára