"...mint önmagadat"

A napokban bukkantam rá Anselm Grün és David Steindl-Rast beszélgetős könyvében (Faith Beyond Belief: Spirituality of Our Times) a felebaráti szeretet egy számomra új magyarázatára. David Steindl-Rast mondja, hogy rosszul fordítjuk a szöveget, amikor így adjuk vissza: „Szeresd felebarátod úgy, ahogyan önmagadat szereted.” A héberben lenne mód arra, hogy így fogalmazzon, de ehelyett azt mondja: „Szeresd felebarátodat önmagadként.” (Vö. 29. o.) Akkor tudom szeretni a felebarátot, ha meglátom a hozzátartozásomat. Vagy még inkább így: szeretnem kell a felebarátot, mert összetartozunk. Szeretnem kell, mert ő is én vagyok. Nincs elszigetelt én; csalóka az a látásmód, amely így mutatja a világot és az emberi viszonyainkat.
 
Azért érdekes ez a magyarázat, mert kiderül belőle, hogy a felebaráti szeretet parancsa nem pusztán valami többletlehetőséget vagy többletjót akar felcsillantani. Nem egyszerűen egy sajátos pluszt mutat fel, amelyet a vallásos embernek, különösen is a Biblia szerint tájékozódóknak fontosnak kell tartaniuk, de nem tartozik hozzá az emberléttel járó alapcsomaghoz.
Azt mondja a felebaráti szeretet parancsa, hogy amennyire egyértelmű az önmagam szeretete, éppoly egyértelműnek kell látnom az összetartozásunkat is. Nem jól szeretem magamat, ha nem szeretem a felebarátomat. Nem sikerül az emberség-projekt, ha kizárom belőle a felebarát szeretetét. Nem egy második szakasz az emberré válás útján a felebarátok szeretete, pláne nem az utómunkálatok ideált közelítő, de a lényeget már nem érintő része. És nem is pusztán egy a lehetséges útvonalak közül.
A felebaráti szeretet parancsa azt mondja, hogy nem leszek ember, ha a magam jövőjét a másik nélkül képzelem el, mert nem vagyok ember a másik nélkül, nem tudok én lenni a másik nélkül.
 
Javunkra válhat ismernünk ezt az értelmezést, mivel segíthet elkerülni azt, hogy az önigazolás – ha úgy tetszik, ideológiák – szolgálatába állítsuk ezt a bibliai szót. Érdemes ugyanis felfigyelnünk, hogy a szakaszolással rontjuk el a dolgot. „Előbb ezt, hogy aztán majd arra is képesek legyünk.” Előbb építsük fel magunkat, legyen valamilyen erős identitásunk, és aztán majd a felebaráti szeretet parancsában foglalt felszólításnak is meg tudunk felelni.
Bármennyire az egész vállalkozást meghatározó célként jelenik is meg első pillantásra a második szakasz, valójában az első szakasz köztes célja uralja a tényleges projektet, hiszen csak akkor fogunk bele a másodikba – ha egyáltalán –, amikor már lezártnak tekintjük az első részt.
Mikor lesz lezárt az első rész, az önmagam szeretete? És főleg milyen lesz ez az én, ha a második szakasz célja, a másikra figyelés nélkül alakul? Kivé leszek, ha a másik nélkül látom magam? Milyen ént építek így?
 
A jó pedagógust az teszi, hogy képes ügyesen adagolni a feladatokat. Vagyis jól érzékeli, hogy még éppen milyen kihívásnak képes megfelelni a gyermek. Ha túl magasra teszi a lécet a tanár, akkor érthetetlen a feladat. Ha túl alacsonyra, akkor nem segítette alakulni a tanulót. A trükk az, hogy egy kicsit nehezebb legyen a feladat, mint amit a fiatal kényelmesen teljesíteni tud. Más szóval, jelentsen kihívást neki, szólítsa ki a megszokottból, kérdőjelezze meg az önmagáról alkotott képét. Mondja neki azt: „Több vagy, mint amit hittél magadról. Más vagy, mint aminek gondoltad magad. Képes vagy felnőtté válni.”
Amikor sikerül érlelő helyzetekbe tenni a gyermeket, akkor mindig az történik, hogy megtapasztaltatjuk, megláttatjuk vele az emberség teljességét. A gyermekre szabott helyzetek pedagógiai sikerültségét a felnőttség felé hajtó sodrás adja.
Ha a pedagógus nem hisz ebben, akkor valójában a gyermekben nem hisz. Alábecsüli. És talán nem is pusztán azért, mert nem ismeri vagy mert leértékeli az adott fiatalt, hanem azért, mert magában sem bízik: nem hisz az emberben.
És akkor viszont pontosan ő az, akinek szüksége van azt megtanulni, amit a piarista szerzetes paptanár, Sík Sándor az imádságában így kér: „Ne hagyj, Uram, megülepednem, / sem eszmében, se kényelemben. / Ne tűrj megállni az ostoba van-nál,/ s nem vágyni többre kis mái magamnál.”
 
A tanulás egyik legnehezebb része ez a túllépés. Vagy lehet, hogy így kellene mondani: akkor történik igazi változás, amikor sikerül túllépni „kis mái magamnál”. És ennek a túllépésnek a feltétele a „vágyni többre”. Többet látni, túllátni, kilátni tudni önmagamból, és vágyni a meglátott új énre: talán voltaképpen ez az a pont, ahol a tanulás történik.
A szemet látni nemcsak nem egyszerű, de lehetetlen is. Ugyanakkor olyan feladat ez, amely elől nem térhetünk ki, ha emberek akarunk lenni. Nem is csak látni tanulni, hanem rálátni a látásunkra, és nem annyiban hagyni, hanem alakítani: ez maga az emberléttel adott feladat.
És ennek a tanulásnak és alakításnak az egyik legfontosabb területe alighanem az idegenekkel kapcsolatos: a másikok, a mások, a másfélék, a felebarátok meglátása, és a hozzájuk tartozásom, a velük való azonosságom, az összetartozásunk meglátása.
 
„Szeresd felebarátod mint önmagadat.” Így írjuk, vessző nélkül a mint előtt. Mert csak egy projekt van.
 
 

Képek

"...mint önmagadat"