Miképpen mi is kimegyünk az irgalomra szorulókhoz

Az irgalmasság szentévének kezdetén kapukat nyitunk, hogy bemenjünk abba a térbe, ahol találkozhatunk az irgalommal. Tudjuk jól, nem elég a kapun átmenni, más is kell. Bűnbánat? Sajátos ima? Az is, de nem csak az. Az kell, hogy megnyissuk a saját kapuinkat, és kimenjünk magunkból. Kimenni a kapun személyesen és intézményként: oda, ahol az irgalmas Atya van. Mintha pont ez maradna ki abból, amiről Robert Sarah bíboros szólt nemrégiben egy vele készült beszélgetésben.
 
Sarah bíboros a magyarul is megjelent könyve kapcsán adott interjút adott az Aleteia lapnak. A beszélgetés az őszi püspöki szinódus előtt néhány héttel készült, így nem maradhatott ki az irgalom témája sem.
 
Az afrikai bíboros a tékozló fiú példabeszédére utalva mondja, hogy a fiú „ha távol marad az otthontól, nem kaphat irgalmat”. Az „irgalmasság bűnbánatot követel. Ha valamit rosszul tettem, meg kell bánnom. Ha rosszat tettem, csak úgy tarthatok bűnbánatot, ha szakítok a rosszal, amit tettem. Ez az irgalom” – mondja Sarah, majd hozzáteszi: „Ahol nincs bűnbánat, irgalom sincs.”
 
Finom, de a lényeget érintő, és ezért jelentős következményekkel járó félreértés ez. Azt mutatja, hogy az irgalmasság üzenetét alkalomadtán még egy vatikáni bíborosnak is nehéz elfogadnia. Az, hogy Isten szereti az embert, nem természetes, nem magától értetődő, sőt, nem érthető.
 
 
Pál apostol Rómaiaknak írt levelében az Izrael sorsáról szóló résznek (9-11. fejezetek) éppen ez a fő kérdése: ha rajtunk áll vagy bukik az üdvösség, akkor semmi sem változott, akkor nincs evangélium (vö. U. Wickens: Der Brief an die Römer [Röm 6-11], EKK VI/2, Benziger-Neukirchener 1980, 187skk.). Ha az irgalomnak vannak követelményei, ha az irgalom feltételekhez van kötve, akkor mindnyájan el vagyunk veszve.
 
„Te meg emberfia – olvassuk Ezekiel könyvében – mondd meg Izrael házának: Azt mondogatjátok: «Gonoszságaink és bűneink ránk nehezednek, elveszünk miattuk. Hogy is maradhatnánk életben?» Mondd meg nekik: «Amint igaz, hogy élek – mondja az Úr, az Isten –, nem lelem kedvemet az istentelen halálában. Inkább annak örülök, ha az istentelen letér útjáról és él. Térjetek meg, térjetek le gonosz utatokról! Miért akartok meghalni, Izrael háza?» (33,10-11)”.
 
Nagyon nem lényegtelen különbség, hogy az irgalomnak van-e feltétele, vagy az irgalom befogadásának, az irgalmassággal való találkozásnak. Ezekiel feladata mintha inkább az lenne, hogy Izrael házát arról győzze meg: van irgalom, van kiút onnan, hogy „ránk nehezednek a bűneink”, nem érvényes a kérdés, hogy „hogyan is maradhatnánk életben”. A bűnbánat, a „gonosz útról való letérés” másodikként következik. Megtérni az idézett részlet értelmében éppen azt jelenti: elhiszem, hogy van irgalom, élhetek, kikerülhetek a bűn és az értelmetlenség zártságából. Az irgalommal való találkozás a megtérés feltétele, nem fordítva. Ahol nincs irgalom, ott bűnbánat sincs.
 
 
Jézus példabeszéde a tékozló fiúról nemcsak a kisebbik testvérről szól. Ahhoz, hogy jól értsük, mi történik az öccsel, kihagyhatatlan, hogy meg ne értsük a báty helyzetét és magatartását.
 
A báty az otthon levők – az otthon maradók! – helyzetét és reakcióját mutatja. Nem érti, hogy mi történik. Talán úgy volt otthon, hogy sohasem érkezett haza. Soha nem értette meg, hogy az otthon nem a ház.
 
Az van otthon, aki az apával van. Az van otthon, aki érti az apát. A báty nem érti az apát.
 
 
Az öcs sem érti az apát. Nem azért indul haza, mert bűnbánatot tart.
 
„Ekkor magába szállt” (Lk 15,17). Enzo Bianchi, aki a görög szöveget így fordítja: „Gondolkodóba esett” („Cominciò a pensare”), hangsúlyozza: nincs szó megtérésről. „Ez a fiú nem bán semmit, és nem kezdett el semmiféle megtérési folyamatot sem.” Az éhség és a nyomor miatt gondolkodik el a dolgokon, és találja ki, hogy cserét ajánl az apjának: „én bocsánatot kérek, te pedig befogadsz a béreseid közé”. Valamit valamiért.
 
 
Egyik fiú sem ismeri az apját. Nem véletlen, hogy sokan hangsúlyozzák: ez a példabeszéd nem a tékozló fiúról szól, hanem az apáról.
 
Ha meg akarjuk érteni, mit is jelent irgalmasnak lenni, akkor ezt az apát kell szemlélnünk.
 
Az apa kimegy a házból. Nem véletlenül találkozik a kisebbik fiával, hanem azért, mert már „messziről észrevette”. Nem csak akkor lép ki, amikor elébe szalad a fiának. Az apa bent is kint van: a figyelme, a szíve, a gondolatai odakint járnak mindvégig.
 
Sarah bíboros ezt nem veszi észre, amikor azt mondja: az apa azért nem mehet ki, hogy a fiával éljen, „mert az otthon itt van, nem pedig odakint”.
 
Az apa igenis odakint van mindvégig. Az irgalom annyi, mint egyfolytában az ablakban állni, figyelni, várni, és már messziről elébe szaladni. Odakint lenni és kimenni oda: ez az irgalom.
 
 
Ez az apa tud kimenni aztán a bátyhoz is. Ahhoz a bátyhoz, aki otthon marad, de sosem volt igazán otthon. Ahhoz a bátyhoz, aki akárcsak az öcs, szolgaként viselkedik az apával szemben.
 
Hogy ki és milyen ez a báty, az éppen most tud kiderülni. Az apa viselkedésével való találkozás tárja fel a báty valódi hozzáállását. Hiszen az apa viselkedése pontosan a valamit valamiért logikája felől érthetetlen. Minthogy elutasítja az irgalmat, a báty kívül találja magát.
 
Ehhez a bátyhoz megy ki ismét az apa. Kérleli, hogy menjen be. Oda kellene bemennie, ahol az irgalom logikája működik. Oda kellene bemennie, ahol azok vannak, akik tudnak mindvégig kint lenni. Akkor lenne otthon, ha ő is tudna elébe menni az öcsnek. Hiszen az otthont nem a ház, nem az épület, nem a struktúra teremti meg, hanem az apa.
 
 
Jézus példabeszéde itt végződik. Nem tudjuk a folytatást, nem tudjuk, hogyan végződik történet.
 
Az apát azonban most már elég jól ismerhetjük. Addig van kint, amíg bármelyik fia kívül van. Nem tud, nem akar nem ott lenni, ahol a fiai vannak. Hazavárja őket, de nem passzívan, nem feltételeket szabva, hanem úgy, hogy elébük szalad, kimegy hozzájuk.
 
 
Amikor az irgalmasság évében átmegyünk a szent kapun, akkor ennek az apának az otthonába lépünk be. Ha otthon akarunk lenni, akkor meg kell tanulnunk örülni „ennek a mi öcsénknek” – és ennek valóban van feltétele. De ez a feltétel nem az, hogy az öcs hazajöjjön, hanem az, hogy hazavárjuk.
 
Az irgalmas egyház, a távollevőket hazaváró egyház meg fogja lepni a világot, hiszen nem ezt várják tőlünk. Feltételeket szabó egyházra számít a világ, és az elvilágiasodott egyház ezt is nyújtja: feltételeket, elvárásokat, az irgalom megtapasztalása előtti megtérés követelményét.
 
Onnan tudhatjuk, hogy az irgalmasság kapuján belépve hazaértünk, ha utána hiányérzetünk van, és ahhoz van ellenállhatatlan kedvünk, hogy újra kimenjünk – oda, ahol az Atya is van.
 
 

Képek

Miképpen mi is kimegyünk az irgalomra szorulókhoz

Az irgalom feltétele a bűnbánat, vagy épp fordítva?

Tisztelt Urbán József!
(1) Az Egyház tanításából és tapasztalatból is tudhatjuk, hogy van előkészítő kegyelem (ami nélkül semmit sem lehet tenni) a bűnbánatra, így a bűnbánat a Szentlélek működése által megvalósulhat, nem kell hozzá konkrét irgalmi találkozás.
(2) A tékozló fiú NEM azért indul vissza a házába, mert tudja, hogy az apja várja és irgalmazni fog neki. Ami azt illeti, inkább számít arra, hogy az apja nem várja és elutasítani fogja, ezért félve, megalázkodva, “utolsó esélyként" próbálkozva tér haza. Az apja irgalma semmiféle vonzást nem gyakorol rá, mert amíg távol van tőle, a bűn mélységében, az apja irgalmából semmit nem tapasztal, és abból vajmi keveset is remél.
(3) Nem azért gyakorlok bűnbánatot, mert tudom, hogy irgalmazni fognak. Éppen az a lényeg, hogy nem tudom, hogy irgalmaznak-e majd nekem. Kockáztatok. Félek. De a bűn önmagában olyan mélység, amit előbb felismerek, és amiből azután kilépni akarok. A bűnből való kilépés első mozzanata, hogy előbb mondok nemet a bűnre (valójában szintén a Szentlélek kegyelmi indíttatására), vagyis bűnbánatot gyakorlok, és csak utána mondok igent Istennek, azaz kérem tőle a bűneim bocsánatát.
Az irgalomnak pontosan lényege, hogy bűnbánóként tudom és elismerem, hogy vissza is utasíthatnak. Ahol nincs meg a visszautasítás (jogos) lehetősége és esélye, oda nem kell mennem könyörögni a visszafogadásért, és ott irgalom sincs. De könyörgök a visszafogadásért, félve, és belátva, hogy igenis visszautasíthatnak a bűneim miatt. És előre felismerem és elismerem, hogy ha visszautasítanak, pontosan azzal (és nem az irgalommal) kapom meg a jogos jussomat.
(4) Az az érzésem, hogy ön összekeveri az irgalmazás LEHETŐSÉGÉT (potencia) magával az irgalmazással (aktus). Az irgalmazás lehetősége minden bűnös felé fennáll. De ez csak LEHETŐSÉG, nem aktus, és főleg nem automatizmus. E lehetőség az, ami valóban bűnbánatra és bocsánatkérésre indíthat. De ez a bűnbánat és bocsánatkérés viszont már az előfeltétele annak, hogy az irgalmazás lehetőségéből (a potenciából) maga az irgalmazás (az aktus) megtörténhessen! Sarah bíborosnak van tehát igaza abban, hogy bár az irgalmazás (azaz a bűnbocsánat) lehetősége mindenkinek fennáll, nem mindenki nyer irgalmat (azaz bűnbocsánatot), mert annak előfeltétele a bűnbánat és az alázatos, őszinte, belátó bocsánatkérés. Ezzel szemben az ön érvelése azt a hamis illúziót kelti, mintha minden bűnös "hazatérés" nélkül, automatikusan számíthat az irgalomra. És hogy erre számítva indul bármely bűnös bűnbánatra és bocsánatkérés. Teljes logikai és teológiai abszurd!
Talán ha Isten nem irgalmazna, berzenkedhetne a bűnös ellene? Nem. Isten szuverén döntése, hogy bűnbocsánatot gyakorol, vagy sem. A tékozló fiú apja nyugodtan megtehetné, hogy a fiát kidobja: a fia meg is érdemelné azt. És ez az, amit a fiú tud, ez az, amit a fiú elismer, mi több, ez az, amire a fiú jogosan számít. És ez a bűnbánat lelkülete, és a bűnbánatnak ez a lelkülete az, ami nélkül nincs lehetőség részesülni a példabeli apa vagy az élő Isten irgalmában, mivel enélkül az apához és Istenhez megtérés sincs.
(5) A bűnbocsánat feltételeit NEM az Egyház szabja, hanem Isten, és a bűn természete maga. Az Egyház a Kinyilatkoztatásnak és az igazságnak megfelelően jár el, és az igazságot hirdeti, amikor kimondja, hogy Isten bűnbocsánatának szükségszerű előfeltétele az őszinte bűnbánat és bocsánatkérés. Az Egyház éppen akkor járna el tévesen, Istenhez és az igazsághoz hűtlenül, ha (úgy, mint ön) ennek ellenkezőjét hirdetné. Nem irgalom, hanem az irgalom ördögi paródiája, nem szeretet, hanem a szeretet ördögi paródiája, ha azt a hazugságot hirdetjük (mint ön), hogy az Isten irgalmában (bűnbocsánatában) való részesedésnek semmi feltétele nincs. Ördögi, mert ennek a hamis illúziónak és hazugságnak lelkek üdvössége látja kárát.
Tisztelettel kérem tehát, hogy vizsgálja felül álláspontját, és vizsgálja felül az e blogján közölt munkásságát. Az ön blogja, az ön tanítása újra és újra megtévesztő, újra és újra nyíltan szembemegy az igazsággal és az Egyház tanításával, és - nem mellesleg - megbotránkoztató. Isten önön nemcsak a saját lelkét, de mindazokét számonkéri majd, akiket megtévesztett és félrevezetett (talán bármily jószándékkal is).
Gyakoroljon bűnbánatot és térjen meg. Isten és az Egyház irgalma lehetőség az ön számára is, de ez a lehetőség akkor válik aktussá, ha ön teszi meg az első lépést belátással, bűnbánattal, és megtéréssel.

ez értelmetlen

Először is: Ha "Az, hogy Isten szereti az embert ... nem  érthető.", akkor nem csak Sarah bíboros nem érti, hanem senki, sőt maga sem. De szerintem csak maga nem érti.
Honnan jön ez a "feltételnélküli irgalom" elképzelés? A szeretet lehet feltétel nélküli, mert a szeretet lehet egyoldalú is. A szeretet, ha bűnnel vagy egyéb bajjal találkozik, akkor az irgalmasság alakját ölti föl, LEHETŐSÉGET kínál, mint az előttem szóló írja, de az irgalom HATÁSTALAN marad, amíg nem teljesül pl az a feltétel, hogy az akinek irgalmaznak elfogadja az irgalmat. Én nem értem ön és mások miért a bűnbánat és a hit (vagyis az irgalom elfogadásának) rovására hangsúlyozzák a felkínált irgalmat? Kérem, ez így külön értelmetlen; ezt egységben kell látni és hirdetni!
Ez a trükközlés a szavakkal (irgalom = szeretet, de a szeretet feltételnélküli, tehát az irgalom is ??"+!%/=/??) félrevezető, ha pedig megpróbálom komolyanvenni, akkor abszurd: diktatórikusan kötelező irgalom mindenkinek! Ezt jelenti a feltétel nélküliség. Azok, akik nem akarnak bűnbűnotot tartani és bűnbocsánatot kapni Jézustól (más vallásúak, ateisták, erkölcsi relativisták stb), na ők kérnék ki elsőnek maguknak, hogy ön miért akarja rájuk erőltetni az irgalmas Istent és az ő mennyorságát.
"ha az irgalom feltételekhez van kötve, akkor mindnyájan el vagyunk veszve":szeretném tudni, ön mit gondol a Bibliában megnevezett feltételekről. Pl. hogy mi is bocsássunk meg másoknak, vagy tartsunk bűnbánatot, vagy hogy higgyünk, vagy hogy megkeresztelkedjünk?
Kiváló tisztelettel!

Irgalom, bűnbocsánat, kegyelem sorrendje

Olvastam a kommenteket is (2 db), szembesültem azzal, mennyire nem értjük mi hívők se az Atyát, mennyire nem értjük az irgalmat, és mennyire hiszünk abban, hogy mi, emberek, bármiben is változtatni tudunk magunkon a Szentháromság végtelen szerető irgalma nélkül.
Sajnos mi magunktól nem ismerjük fel a bűnt, arra vagy valaki más figyelmeztet (nem biztos, hogy a legjobb szándékkal) vagy - ami leginkább előfordul - a Szentlélek súgja meg nekünk, hogy bűnt követtünk el. Ez pedig irgalom, a Szentlélek irgalma! Az irgalomnak sincs és nem is lehet feltétele, mert onnantól az már számítás lenne, nem pedig valamit a semmiért! Mert az irgalom nem várja el, hogy pozitív választ is kapjon, csak kiárad, mégpedig csak a Szentháromságból árad ki, mert az ember (kivéve a még közöttünk élő leendő szenteket) még képtelen a semmit valamiért csodájára.
A kegyelem forrása Isten mérhetetlen irgalma!
Nagyon tetszett: „Az van otthon, aki az apával van. Az van otthon, aki érti az apát.” ill. „Az apa igenis odakint van mindvégig. Az irgalom annyi, mint egyfolytában az ablakban állni, figyelni, várni, és már messziről elébe szaladni. Odakint lenni és kimenni oda: ez az irgalom.”
Igen! Ez az irgalom!
Valóban, az irgalmat nem érezzük, nincs hívó szava, nem mozdít minket cselekvésre. Az irgalom a távollévő iránti érezhetetlen hívó szeretet, a szerető vágyakozás, a majdani esetleges örömben való reménykedés kifejeződése. Érezni csak az érzi, akiben ez megvan, tehát az atyában, vagyis az Atyában!
Van egy másik nagyon fontos, és kevésszer említett része is ennek a szentírási szakasznak Lk 15,20-ban: „eléje szaladt” (máshol „eléje sietett”). Ehhez tudni kell, abban a korban az apák nem szaladgálta, nem siettek a fiuk elé! Megvárták, amíg a fiú odaért, mert ez volt a méltóságos viselkedés! Azzal, hogy az apa megy a fia elé, szaladva (vagy csak sietve) az is irgalom! Hiszen még nem biztos, hogy az apához jött vissza, a szülői házba, mert csak az látszik, a fiú jön errefelé valahová. Csak sejteni lehet a külső megfigyelőnek, hová is tart valójában, „szaladva”.
A bűnbánat azután következik, miután valaki rádöbbentett minket, mit is tettünk valójában, ekkor kezdjük el megbánni bűneinket, és reménykedünk abban, bocsánatot is nyerünk, megkegyelmeznek nekünk a bűnökért.
A bűnbánat után az Úr minket a megbocsátás kegyelmében részesít, és nem a megbocsátás irgalmában!
Téves összemosni az irgalmat a kegyelemmel! Az irgalom még nem bocsátott meg semmit, csupán az irgalmasság szeretetét sugározza akkor is felénk, amikor még a bűn állapotában leledzünk. Majd a kegyelemmel bocsát meg.
Éppen az a csodálatos a Szentháromságos Egy Istenben, hogy azokat az embereket is szereti, és várja a Mennyek országába, akik súlyos bűnöket követnek el (ez a kegyelem), ám még haláluk előtt őszinte, valódi bűnbocsánatot tartanak, melyre az Úr a megbocsátás kegyelmét adhatja, ahogy azt az előbb is írtam.
A saját véleményem írtam le, és nem állt szándékomban másról véleményt mondani!
Úgy tanultam: Ne ítélj, hogy meg ne ítéljenek” Lk 6,37. Bár máshol is szerepel ez a gondolat a Szentírásban, ide mégis ez illik szerintem a legjobban.
Köszönöm ezt a cikket Urbán atyának, mert egy szerintem is „Finom, de a lényeget érintő, és ezért jelentős következményekkel járó félreértés”-t tisztáz.

Válasz Tamásnak

(1) A Magyar Katolikus Lexikon két idevonatkozó mondatát idézném az "Isten irgalmassága" szócikkből (http://lexikon.katolikus.hu/I/Isten%20irgalmassága.html):
1. Isten irgalmassága "a bűnös emberrel szemben úgy nyilvánul meg, mint megbocsátás, pedig az ember bűne miatt ítéletet érdemelne." 
2. "az irgalom nem olyan sajátsága Istennek, mint pl. a mindentudás vagy mindenhatóság, amelyet a lényegéből levezethetünk. Isten irgalmasságának mértéke az ő titka, ezért az ember vakmerően nem bizakodhat benne."
 
(2) Isten irgalmassága örök és állandó KÉSZSÉG (készenállás, annak nem passzív, hanem aktív, közeledő nyitottság értelmében) a megbocsátásra, de Isten irgalmat akkor GYAKOROL (akkor TUD csak gyakorolni), ha a bűnös előbb bűnbánatot végez, és Istenhez térve tőle bocsánatot kér. Utóbbi nem Isten és az Egyház zsarnoksága, vagy "valamit valamiért" kufársága - ahogy újabban az Urbán Józsefhez hasonló disszidens papok és teológusok próbálják beállítani -, hanem az irgalomgyakorlás lényege szerint csak így TUD megtörténni: ehhez két, szabad akarattal rendelkező fél döntése és közeledése kell, amelyből az egyik fél (ti. Isten) döntése és közeledése - a kinyilatkoztatás tanúsága szerint - mindig megvan. Ebben a helyzetben már valóban a bűnös fél elhatározása kell, és a bűnös fél elhatározása a feltétele annak, hogy az irgalomgyakorlás megtörténhessen. Éppen erről szól a tékozló fiú története, és erről szól Sarah bíboros - Urbán által vitatott - írása is.
 
(3) Valóban szavakon vitatkozunk. A probléma az, hogy azért tesszük ezt, mert míg az Egyház szó- és fogalomrendszere (jel és jelentés együtt) az évszázadok során letisztázott, jól definiált (lásd akár a Magyar Katolikus Lexikont), addig Urbán József és az őhozzá hasonló disszidens papoké és teológusoké nem az. Nem hajlandók, vagy képtelenek kimondani, mit értenek a vita alapját képező szavak és fogalmak alatt. Felrúgják és megfosztják jelentésüktől az Egyház meglévő fogalomrendszerét, de amikor szolidárisan megpróbáljuk megérteni az ő új fogalomrendszerüket, újból és újból kitáncolnak az értelmezés alól azzal, hogy "nem úgy értettem".
 
Ennek oka az, hogy az Egyház teológiája ÉRTELMI teológia: objektív, hirdethető, megismerhető, világosan megérthető, befogadható, sőt, mindezek miatt még vitatható is (az igazságban megalapozottsága miatt nem sok sikerrel kecsegtetőn). Ezzel szemben amit Urbán József és mások képviselnek, ÉRZELMI teológia: szubjektív, intuitív, érzelmeket kifejező és azokra hatni kívánó, zavaros, konkrétumok nélküli, és nem vagy alig vitatható (mivel nincs vagy alig van benne megfogható állítás). Persze, lehet ezt csinálni, csak vegyük észre, hogy ennek Krisztus és az Egyház tanításához az égvilágon semmi köze, sőt, attól merőben eltérő.
 
És épp ez a másik probléma: misén szentbeszédet tart, vagy épp blogot indít egy pap a saját gondolatairól és saját érzéseiről. A legnagyobb tisztelettel: nemcsak súlyos szereptévesztés, de visszaélés is ez. Egy pap éppen erről mondott le az Egyház tanítása javára abban a pillanatban, amikor az Egyház szolgálatába állt. Semmi szabadsága és mozgástere nincs onnantól kezdve arra, hogy a papi mivoltát az önkifejezés eszközének használja. Semmi lehetősége nincs kiállni, és azt mondani: "én így és így gondolom", "én így és így érzek"; a szolgálatának lényege az, hogy azt mondja ehelyett: "ez és ez Krisztus és az egyházának tanítása" (ez a papi szolgálat egyik szépséges csodája, ti. hogy ő hitelesen, önmagát Krisztusnak és Egyházának átadva, immár a sajátjaként mondhatja ezt). Ez a tanítás pedig világos, tényszerű, ÉRTELMI, és nem ÉRZELMI. Súlyosbítja mindezt, ha egy pap nemcsak a saját gondolatait és érzéseit prédikálja (misén vagy blogon), hanem ezekkel még Krisztus és egyházának tanításával is szembemegy - ahogy Urbán József teszi zavaros érzelmi posztokban, néha kérdésekbe burkolva, de újra és újra.

Válasz Tamásnak II.

"Ne ítélj, hogy meg ne ítéljenek" Lk 6,37
Ez ugyanott így folytatódik: "Előbb vedd ki a gerendát a saját szemedből, és csak aztán láss hozzá, hogy kivedd a szálkát testvéred szeméből." Lk 6,42
Nem mondhatok le arról, hogy a szálkát megpróbáljam kivenni Urbán József szeméből. Az a szálka ott van, Isten pedig elvárja mindannyiunktól, így tőlem is, hogy "hozzálássak". Kétségtelen, hogy ez súlyos felelősség arra, hogy a gerenda a saját szememben már ne legyen ott. Ha az a gerenda még ott van, vállalom Isten ítéletét, ha csak kis esély is van rá, hogy Urbán Józsefet megmenthetem. Nem az a szeretet, amelyik sohasem szól, hanem az, amelyik szól, amikor szólni kell.

Sarah bíborosról - másképp

Kedves Tanár Úr!
 
Nem szeretnék Önnel tartalmi vitába keveredni, mert műveltségbeli hiátusom hamar kiérződne. Azonban egy „finom, de a lényeget érintő, és ezért jelentős következményekkel járó félreértésre" azért reflektálnék.
 
Nem tudom, hogy olvasta-e Sarah bíboros „Isten vagy a semmi" című említett könyvét. Ha igen, akkor azt hiszem, hogy nagyon másként értelmeztük. Robert Sarah bíborost „az irgalmasság üzenetét nehezen elfogadónak", vagy épp a „feltételeket szabó elvilágiasodott egyház" tagjának minősíteni igen súlyos félreértés.
 
Robert Sarah korunknak ritka példaadója. Az egyszerű, de állandóan Istenbe kapaszkodó afrikai gyermek alázatos lelkületével küzdött hazájában –készen egyházmegyéjéért élete feláldozására is– a diktatórikus rendszerekkel. Ezzel az elhivatottsággal segítette –már a Vatikánból– a világban ínséget szenvedőket, és így vezeti ma is az Istentiszteleti Kongregációt. Megszólalásaival mindig „az Igazság munkatársa", felemelve szavát az ember védelmében – legyen szó a gender ideológiáról, szekularizációról, háborúkról, vagy bármilyen testi-lelki-szellemi nyomorról. Megismerve aszketikus és imádságos életét, elég furcsa pont őt az „elvilágiasodott egyházzal" együtt emlegetni.
 
Lehet, hogy Sarah bíboros is csak magánvéleményeket fogalmaz meg bizonyos kérdésekkel kapcsolatban. De piarista hittantanulmányaim alapján is úgy érzem, hogy ezek igen nagy egyezést mutatnak az Evangéliumok által, Isten végtelen szeretetére és irgalmára adott radikális válaszokkal.
 
Sarah bíboros könyve feltárja az erre-arra hajló teológiai ideológiák okozta fájdalmas sebeket, de gyógyírt is mutat azokra. Mai –valóban elvilágiasodott– nyugati egyházunknak pont az ilyen hiteles tanúkra lenne szüksége. Mindannyiunkat lelkiismeret-vizsgálatra int, de Krisztus mindent átható és átformáló szelíd szeretetével. Ezzel a szeretettel ajánlom könyvének befogadó szellemű olvasását!
 
Meggyőződésem, hogy meglátásai segíthetik a piarista rend hazai és az egész világra kiterjedő szellemi-lelki megújulását is. Mert „Ecclesia semper reformanda est”, azonban korántsem mindegy, hogy ez milyen irányban történik. Sarah bíboros iránytű. Figyeljünk hát rá, és tiszteljük meg azzal, hogy nem magyarázzuk félre.
 
Imádságos szeretettel:
egy volt igazgatottja, budapesti piarista diák

Válasz FarkasFÁ úrnak tisztelettel!

Kedves FarkasFÁ úr!
 
Bocsásson meg, hogy nem nagy ú-val írtam az urat, ám a nagy ú-t a Szentháromságos Egy Istenre, mindannyiun Urára tartogatom. Ez nem Önnel szembeni tiszteletlenségem jele, hanem inkább az Urunk iránti tiszteleté, az Ő megkülönböztetett szeretetének kifejeződése.
 
Köszönöm megtisztelő válaszát, ami, ahogy legalábbis értelmeztem, mindenben egyetért Urban atya cikkével, következésképpen az én hozzászólásommal is. Urbán atya ugyanis a legnagyobb tisztelettel szól Sarah bíboros úrról, csupán egy „Finom, de a lényeget érintő, és ezért jelentős következményekkel járó félreértés okán az irgalom és a kegyelem sorrendbeli és értelmezésbeli különbségére kívánja felhívni a figyelme, egyáltalán nem kisebbítve Sarah bíboros úrnak sem személyét, sem igen értékes könyvét.
A kritika ugyanis nem kisebbít, csupán hozzászól, esetenként másként értelmez valamit, csak egy szót, egy mondatot, avagy akár az egész művet. Itt csak az irgalomról és a kegyelemről volt szó.
 
Írásomban csupán azt akartam kifejezni, személy szerint (nem kizárva a tévedés lehetőségét) teljes mértékben azonos véleményen vagyok Urbán atyával.
Különösen tetszett, nagy örömömre szolgált a tékozló fiú esetében az atya szerepének kiemelése, értelmezése, mert szerintem is így kell értelmezni ezt a történetet.  Mint ahogy nagyon tetszett az „otthon” maradt fiú helyzetének értelmezése! Oly annyira illik ez sokszor ránk is!
 
Hozzászólásom nem Urbán atya írásának szólt, mint inkább az előttem hozzászóló két kommentezőnek, akik véleményem szerint talán nem olvasták el többször Urbán atya írását, így eshetett csak meg, hogy úgy értelmezték az írást, ahogy az valójában szólt.
Úgy vélem, talán tévesen, az alábbi mondat okozhatta a zavart: „Az, hogy Isten szereti az embert, nem természetes, nem magától értetődő, sőt, nem érthető.”
Ám a válasz az alábbiakban volt olvasható véleményem szerint: „Az irgalmas egyház, a távollevőket hazaváró egyház meg fogja lepni a világot, hiszen nem ezt várják tőlünk. Feltételeket szabó egyházra számít a világ, és az elvilágiasodott egyház ezt is nyújtja: feltételeket, elvárásokat, az irgalom megtapasztalása előtti megtérés követelményét.”.
 
Remélem válaszomat kielégítőnek találta!
Az Úrban testvéri szeretettel:
tamás

Reagálás PiaR úr hozzám intézett soraira!

Zavarban vagyok egy kicsit, mert igazából nem értem konkrétan mit tart elfogadhatatlannak Urbán atya cikkében! Miközben ezen írást a Magyar Kurir honlapja megjelenésre igencsak érdemesnek tartott, pedig ott hitbéli téves nézet nem szokott megjelenni.
 
Amit konkrétan én nem értek, az például a Magyar Katolikus Lexikonból vett két idézete.
Miért? Mert az irgalmasság szócikkben (elérhetősége: http://lexikon.katolikus.hu/I/irgalmass%C3%A1g.html ) például ez olvasható: „2. erkölcsi erény, mely képessé tesz a segítségnyújtásra akkor is, amikor az →igazságosság és a →jog alapján az nem várható el. Az ~ az erkölcsileg erősebb, nagyobb lehajlása a gyengébbhez, készség a megbocsátásra”; valamint: „Az ~ a keresztény lét központja. A Szentírás gyakori figyelmeztetése az ~ra Isten ~ára hivatkozik. A ker. ember ~ának alapja és példája Isten Jézus Krisztusban megtapasztalható, megelőlegezett szeretete. A Jézussal találkozó ember megtapasztalja, hogy Isten elfogadja és szereti őt. A bűnösöknek, akik a törv. alapján semmit sem remélhetnek Istentől, Isten ~a az új élet alapja (Lk 19,1-10; Jn 8,1-11).”
 
Ön azonban az „Isten irgalmassága” oldalról idéz (elérhetősége: http://lexikon.katolikus.hu/I/Isten%20irgalmass%C3%A1ga.html ), ahol az Ön által idézetteken kívül még ez is olvasható: „1. A Szentírás tanúsága szerint Istennek a szövetségben kifejezett szeretete mindig úgy nyilvánul meg, mint segítő és megbocsátó szeretet, azaz →irgalmasság.”; vagy a „A tékozló fiúról szóló példabeszéd egészen ~nak[1] a kifejezése (Lk 15,11-32).”; illetve „2. Teológiailag ~t úgy írhatjuk le, mint az isteni akarat készségét, hogy rászoruló teremtményének önkéntes elhatározásából segít. Őbenne ez is lényegi sajátság, ezért mint minden tökéletesség, végtelen. Ő a létező lét és a létező jó, azért távol áll tőle minden érdektelenség v. kegyetlenség. Amellett a bűnös emberrel szemben úgy nyilvánul meg, mint megbocsátás, pedig az ember bűne miatt ítéletet érdemelne.”.
 
Így azért már kissé más értelmezése van az Isten irgalmasságának, mint a meghatározás vége felé két apró rész.
A teljes meghatározást kell véleményem szerint értelmezni, ebben az esetben azonban már nehezen értelmezhető amit Ön írt, jelesül: „A probléma az, hogy azért tesszük ezt, mert míg az Egyház szó- és fogalomrendszere (jel és jelentés együtt) az évszázadok során letisztázott, jól definiált (lásd akár a Magyar Katolikus Lexikont), addig Urbán József és az őhozzá hasonló disszidens papoké és teológusoké nem az.”.
Hiszen pont az Egyház szó- és fogalomrendszere az, amiből én is idézni mertem, kihangsúlyozva a tévedés lehetőségét és jogát. Hiszen csak és kizárólag az Úr az, aki pontosan tudja, mit hogyan kell értelmezni.
 
A Szentírásnak pont az az egyik hatalmas csodája (és vitathatatlan érdeme például a Koránnal szemben), ahányszor olvassa az ember, annyiszor nyitja ki a Szentlélek a szavak, versek, gondolatok új- és új szépségét, más-más helyzetre való csodálatos megoldásait. Ahogy fejlődik az emberi értelem, ahogy egyre több és több információhoz jutunk a Biblia kutatóinak munkássága által; ahogy az eredeti szöveg legújabb (és többnyire egyre pontosabb) fordításai rendelkezésünkre állnak, úgy nyílik ki a Szentírás pici értelmezésbeli különbsége, remélhetőleg egyre inkább visszaadva az eredeti – Szentlélek által sugalmazott – értelmezését.
 
Véleményem szerint, aki ennek értelmében egy régebbi elképzelést az új kutatási eredmények figyelembevételével másként értelmezi, azt még nem kell feltétlenül megtérésre bíztatni, már csak a szálka-gerenda összefüggés miatt sem. (Nehezen tudom jelen esetben eldönteni, a kettő faáru közül melyik nehezíti az én e témában való látásmódomat, hozzászólásomat! Csak reménylem, a gerendánál talán kisebb ez a fa, nem kizárva a szálka méretét meghaladó kiterjedést.)
 
Urbán atya írását olvasva nem értem az alábbi mondatot: „Nem hajlandók, vagy képtelenek kimondani, mit értenek a vita alapját képező szavak és fogalmak alatt. ”
Szerintem elég egyértelmű például mit ért az irgalom szó alatt! Mint ahogy azt is, hová rakja sorrendileg.
Semmiképpen sem tud azonosulni Sarah bíboros úr alábbi kitételével: „Ez az irgalom” – mondja Sarah, majd hozzáteszi: „Ahol nincs bűnbánat, irgalom sincs.”
Pont azt állítja Urbán atya, akkor is van Isten irgalma, ráadásul végtelen irgalma, ha nincs bűnbánat! A kegyelem lesz majd kérdéses az ilyen bűnös esetében, az irgalom nem!
Ennél egyértelműbben nem lehet állást foglalni szerintem.
Ráadásul ez teljes összhangban van az általam idézett résszel a Magyar Katolikus Lexikonból. Pont a tékozló fiú történetére vonatkoztatva.
 
Nyilvánvalóan az én tudatlanságomnak és információ hiányomnak tudható be, hogy nem értem az alábbi kitételt (ráadásul többször idézve): „addig Urbán József és az őhozzá hasonló disszidens papoké és teológusoké”.
 
Végül az utolsó észrevételem az alábbi mondattal kapcsolatos: „És épp ez a másik probléma: misén szentbeszédet tart, vagy épp blogot indít egy pap a saját gondolatairól és saját érzéseiről.”
Amennyiben Urbán atya nem fejtheti ki véleményét ilyen nagyon is fontos kérdésben, úgy hogyan szóljunk Sarah bíboros úrnak, ne irkáljon könyvet, mert abban saját véleményét fejti ki.
Még kellemetlenebb XVI. Benedek emeritus pápának szólni, csak a szószékből szólhat, és csak az előírtakat. Ugye ezt Ön se gondolná elfogadhatónak, és most teljesen természetesen elborzad, mit is írtam. Bocsánatát kérem, csupán egy nagyon is sarkított példával akartam illusztrálni Urbán atya jogát eme írása, illetve oldala megjelentetésére, működtetésére.
 
A papoknak nemcsak lehetősége, hanem kötelessége is a mai kor szellemének megfelelően lehetőleg minél több csatornán szólni a hívekhez a Szentírás csodálatos verseinek jobb megértése érdekében.
 
Tisztelt PiaR úr!
Talán nem tudja, amennyiben valaki minden nap részt vesz a szentmiséken, akkor az Újszövetségből a következő Evangéliumot hallhatja teljes egészében: Jánosét! A többiekét illetve az Apostolok leveleit, Pál leveleit és a többieket már nem hallja teljes egészében.
Az Ószövetség esetében már egészen katasztrofális a helyzet, mert ott a 20%-ot nem éri el a felolvasás mértéke. Aki csak hétvégén megy misére, már csak 6% körüli mennyiséget hallhat.
Ezért is van nagy szükség a Biblia minél több csatornán való terjesztésére, ismertetésére, magyarázatára.
 
Az Úr áldó és védő szeretete vegye körül továbbra is úgy Önt, mint minden ezt olvasó – vagy nem olvasó - testvérünket!
Tisztelettel:
tamás

[1] Isten irgalmassága

Válasz Tamásnak III.

(1) Egyszerű szavakkal:
kegyelem = Isten megad nekünk valami jót, amit nem érdemlünk meg
irgalom = Isten nem ad meg nekünk valami rosszat, amit megérdemelnénk
igazságosság = Isten megad nekünk valami rosszat vagy jót, amit megérdemlünk
Isten minden embert részesít a földi élete során kegyelemben.
Isten egyedül a megtérő bűnöst részesíti a földi élete során irgalomban.
Isten minden embert részesít a földi élete végén igazságosságban.
 
(2) Az Egyház tanítása három forrásból táplálkozik: a Szentírásból, a Szenthagyományból, és a Tanítóhivatal megnyilatkozásaiból. A három egymástól elválaszthatatlan, egységes egészet alkot.
Hiába idézi valaki a Szentírást, ha a hozzáfűzött magyarázataival a tanítás másik két forrásának ellentmond. A Szentírás magyarázatában az Egyházzal szemben nem lehet valaki sem igaz, sem tekintély. Még az Egyház egy szerzetes papja sem, lutheri úton.
 
(3) Urbán József a blogjában nem Krisztus és az Egyház tanítását hirdeti, hanem a saját innovációit. Alátámasztásukra modern ökumenikus szerzőktől és protestáns irodalomból merít - érthetően, mivel az Egyház hagyományában és tanítóhivatali megnyilatkozásaiban az ötletei ellentétét találná. Nem teszi a törekvését üdvösebbé, hogy a teológiai újításaihoz Ferenc pápa rajongói közt partnerekre talál.
 
(4) A papi reverendának és kollárénak súlya és hitele van. Nem azért kapja valaki, hogy velük a saját érzés- és gondolatvilágának szerezzen fórumot, közönséget, naív áhitatot, és kétes sikert. A papság Krisztus igazsága kifejezésének, és nem az önkifejezésnek eszköze.
Urbán Józsefnek senki nem olvasná és idézné a blogját, ha nem lenne az Egyház papja. Az Egyház által szólhat, és mégsem az Egyházéból szól. Egy paptól százszorosan számonkér majd az Úr minden szót, amit a rábízott nyájnak a saját magáéból beszélt.
 
(5) A legnagyobb tisztelettel is úgy vélem, ön nem egy idézetet nem ért, hanem a vita mibenlétét. Nem hiszem, hogy érdemes rajta tovább rúgóznunk, érv és ellenérv egyaránt fentvan a hozzászólásokban.

Valóban - Válasz a Tamás III-ra

Kedves PiaR úr!
 
Végre valamiben egyetértünk, ha én ezt más előjelűnek is tartom!
 
Ön valóban nem érti Urbán atya ezen írását (most is más írásaira hivatkozik, miért is?), valamint a Magyar Katolikus Egyház Lexikonának idézett sorait sem érti, vagy nem is akarja elolvasni. Abban egyértelműen a tékozló fiú esetét az irgalmassággal magyarázza.
 
Amit az "Egyszerű szavak" felsorolásnál ír, azt inkább hagyom. Inkább az alábbi linket javallom megnézni az irgalom szóval kapcsolatban a többször (Ön által is) idézett Magyar Katolikus Egyház Lexikonból: http://lexikon.katolikus.hu/I/irgalom.html
Mellesleg a Magyar Értelmező Szótár se az Ön meghatározását használja, talán jó okból!
 
Továbbá úgy látszik az én soraimat se olvasta, mert amennyiben Urbán atya megszólalását ellenzi, úgy például az interneten való megszólalás tilalmát közölnie kéne Barsi Balázs atyával (remélem nem teszi, nagy veszteség érne minket); vagy ebben az esetben Böjte Csaba testvért is hallgatásra ítélné (ezt is jó lenne, ha mellőzné, hasonló okokból). Azután az ismertebbek közül Pál Feri atya, Cseh Peti atya gondolatait is a némaságra ítélné! De ezen véleménye szerint Ferenc pápa se írhatna könyvet, a már említett XVI. Benedek emeritus pápával egyetemben, és még sokan mások se segíthetnék a Szentírás mélyebb megismerésében az olyan egyszerű embereket, mint amilyen például én vagyok.
 
Említhetném még VI. Pál pápa véleményét a II. Vatikáni Zsinat kapcsán is, ami ezen gondolataimat alátámaszthatná, ám soraiból már látom, értelmetlen lenne.
 
A Szentírás magyarázata pedig még nem zárja ki, hogy az Egyházzal, annak Tanító Hivatalával azonos nézetet vallva mást is elmondhassunk róla, avagy ismételjünk olyan gondolatokat, amik régebben kerültek elő, gondolok itt mondjuk Pázmány Péter ma is érvényes gondolataira.
Amennyiben nem így lenne, mivel is lehetne magyarázni a kétezer éve zajló prédikációkat például a Szentmiséken, amit az atyák a Szentlélek sugallata alatt írnak meg felkészülve a következő prédikációikra. Ha nem így lenne, 2000 év óta csak ugyanazon magyarázatokat hallhatnánk egységesen minden paptól a világ minden pontján. De nem így van!
 
Tisztelettel kérem Önt, bocsássa meg valakinek, például egy papnak, ha más véleménye van, mint Önnek, attól még "elképzelhető", hogy hívő keresztény, az Egyházat szolgálja képességei szerint és nem a sátánt!
 
Szívemben szomorúság van, hogy ennyire nem értette meg Urbán atya ezen írását, illetve mi se értettük meg egymást! Érzem a jó szándékát, ám véleményem szerint súlyos tévedésben van ezen írással (a többi nem ennek az írásnak tárgya) és az irgalom meghatározásával kapcsolatban!
 
Az Úr áldja meg Önt továbbra is végtelen szeretetével!
Üdvözlettel:
tamás

Ferenc pápa válasza

A katolikus LifeSite híroldal január 15-ei tudósításából (saját magyar nyelvű fordítással):
 
" Ferenc pápa [a most megjelent interjúkötetében] többször is hangsúlyozza, hogy a bűnök elismerése nélkül nem lehet irgalmat gyakorolni. “Ha nem ismered el magadat bűnösnek, az azt jelenti, hogy nem akarsz részesülni benne, az azt jelenti, hogy nem érzed, hogy szükséged lenne rá,” - mondja. Majd ismét: “Ha nem azzal kezdjük, hogy megvizsgáljuk a romlottságunkat, ha elveszettek és kétségbeesettek maradunk azzal, hogy sosem nyerünk bűnbocsánatot, csak a sebeinket fogjuk nyalogatni, azok pedig nyitva maradnak, és sohasem gyógyulnak be.” "
 
(Eredetiben: " Pope Francis stresses several times that there can be no mercy without acknowledgment of sin. “If you don’t recognize yourself as a sinner, it means you don’t want to receive it, it means that you don’t feel the need for it,” he says. And again, “If we do not begin by examining our wretchedness, if we stay lost and despair that we will never be forgiven, we end up licking our wounds, and they stay open and never heal.” ")
 
Forrás: https://www.lifesitenews.com/news/new-book-length-interview-shows-pope-is-awesomely-merciful-and-sorely-misle

A bűnök elismerése nélkül nem lehet irgalmat gyakorolni

Kedves PiaR,
külön köszönöm ezt a bejegyzést, mert sokat segít a tisztázásban.
Ezeket a szavait Ferenc pápának elsősorban nekünk – személy szerint mindegyikünknek – kell meghallani. Nekünk, vagyis azoknak, akik megkaptuk a hit ajándékát, akik már megtapasztalhattuk az irgalommal való találkozás örömét. Nekünk, „bátyoknak”.
 
Mi, akik mindnyájan a példabeszédbeli bátyok vagyunk, különösen is hegyeznünk kell a fülünket erre az üzenetre.
Ha hallatlanra vesszük, akkor nem részesülünk az irgalomban.
Ha hallatlanra vesszük, akkor kint találjuk magunkat, kizárjuk magunkat – akárcsak a báty. Csak a sebeinket fogjuk nyalogatni, ahelyett, hogy elismernénk: állandóan rászorulunk az irgalomra.
Ez a magatartás gyakorlatilag – a tett által – tagadja, hogy van irgalom, hiszen nem nyílik meg neki, nem ismeri el, hogy állandóan szüksége van rá.
Az irgalmat az ilyen ember – a kint maradó, a magát kizáró báty – nemcsak befogadni nem lesz képes, hanem hirdetni sem. Azaz nem lesz képes arra, hogy képviselje az irgalmat: képtelen lesz tanúságot tenni az irgalom megtapasztalásának öröméről, képtelen lesz másokat is behívni, képtelen lesz kimenni az öcsök elé.
A bűnök, a bűnösségünk elismerése nélkül nem lehet irgalmat gyakorolni.
 
Az öcs sem lesz képes az irgalom befogadására – vagyis nemcsak otthon maradni, hanem megismerni végre az atyát –, ha nem változik, és akkor sem, ha „báttyá” válik otthon.
Mert nem egyszerűen otthon maradni kell a példabeszéd szerint. A példabeszéd annak a megtapasztalására hív, hogy ki is ez az atya, és annak az örömére, hogy vele legyünk.
A példabeszéd azzal az örömteli üzenettel szólít meg, hogy van értelme elismerni a bűnösségünket, mert van irgalom. És arra is buzdít, hogy az atyával együtt menjünk ki, és hirdessük ezt az örömhírt.
 
Nem pusztán arról van szó, hogy lelkipásztori szempontból hatástalan, de ráadásul elzárkózás az irgalom elől – ha úgy tetszik, azt is mondhatjuk: bűn, a bűnben való megmaradás – a példabeszédbeli bátynak lenni, báttyá válni.
Olyan hozzáállás és szemlélet ez, amelyet Szent Pál a világhoz való hasonulásnak hív, és amelytől óvja a keresztényeket (Róm 12,2). A látásmód, az érzékelés, a felfogásmód elvilágiasodása ez: a világ logikája (sémái – vö. a görögben a συσχηματίζω ige szerepel) szerinti gondolkodásmód, amely sokkal nehezebben észlelhető, és ezért fenyegetőbb, mint az a fajta rossz, a szekularizáció – a laicizálódás –, amely a mi korunk jellemzője. Báttyá válni: ez a legmélyebb hasonulás a világhoz.
 
Nekünk, akik otthon vagyunk, jó újra meg újra föltennünk magunknak a kérdést: örömteli módon vagyok-e otthon? Együtt vagyok-e, együtt mozdulok-e az Atyával? Hazavárom-e a többieket, akik még annyira sem ismerik az Atyát, mint én? Eleven-e bennem a vágy, hogy kimenjek elébük, mint az Atya?
 
Testvéri szeretettel:
Urbán József

ez is ételmetlen

Kedves Tanár Úr! Ha a mondanivaló annyi, hogy irgalmasnak kell lennünk, vagy hogy az irgalmasságunk jelzi, hogy az Atyával vagyunk, akkor az szép és jó, de mindezt ezt olyan újdonságként eladni, amit még Sarah bíboros se tud, csak következetes félreértésekre alapozott kitartó ködösítés után lehet.
Elsősorban nincs ellentmondás azon két feladatunk között, hogy irgalmassággal elébemenjünk az öcséinknek, és hogy bűnbánatra szólítsuk fel őket. Mert ezt teszi az Atya is. Amikor a bátyus kintmarad, az Atya kb azt mondja neki: „rosszul gondolod fiam, gondold meg magad, és gyere be örülni az öcsédnek, én addig is itt leszek veled és kérlellek”. 
Másodszor, ha a „bűnösségünk elismerése nélkül nem lehet irgalmat gyakorolni”, akkor Isten/az Atya hogyan tud? Vagy Isten is bűnös, vagy amit írsz nincs úgy? De az sem segít, ha eme aranyköpés csak az emberre vonatkozik: akkor az eredeti bűnbeesés előtt (a paradicsomi állapotban) az embernek esélye sem lett volna az irgalmasság gyakorlására? Annyi igaz abból, amit mondasz, hogy a saját bűnösségünk elismerése irgalomra indít minket, de te félrevezetően kisarkítod ezt az összefüggést, és végül képtelenséget mondasz.
Harmadszor, a szegény báttyon, akinek az esetleges „happy end”-jéről nem szól a példabeszéd, minden port elversz: „bűn, a bűnben való megmaradás – a példabeszédbeli bátynak lenni, báttyá válni”. Igaz. De közben meg lepattan rólad minden arra vonatkozó felvetés, hogy ugyanez érvényes az öcsre is: „Nem azért indul haza, mert bűnbánatot tart”, és egyáltalán nem beszélsz arról, hogy neki is kell a bűnbánat, különben aligha maradhat otthon az Atyánál.
Bosszantó éd tiszteletlen dolog, hogy Ferenc pápa szavait, amik nyilván mindünkre (öcsikre és bátyusokra is) vonatkoznak, te csak és kizárólag a bátyókra vonatkoztatod, az öcsiket ismét felmentve.
Én szeretem a dobozon kívüli gondolkodást, a bravúros szemszögváltásokat akár a bibliaértelmezésben is, de a szándékos félremagyarázást nem. Az alapvető és makacs félreértésed az, hogy egy „vagy-vagy” dilámmát állítasz oda, ahogy a valóságban egy „mind-mind” helyzet van. A kérdés nem az, hogy melyik kell előbb, a bűnbánat vagy az irgalom. Ez egy érdekes bölcselleti kérdés lehet, de kb mindegy az embereknek, mert ők praktikusak, és azt kérdezik, „hogyan kaphatok én irgalmat?” Erre a válasz pedig az, hogy mind irgalomra, mind bűnbánatra szükség van, ahhoz, hogy valaki irgalmat kapjon. Ezért igaza van Sarah bíborosnak: az öcsi, „ha távol marad az otthontól, nem kaphat irgalmat”. Te ezt a mondatot ugyan idézed, de önkényesen átértelmezed, mintha Sarah azt mondaná, hogy az Isten irgalmassága a bűnbánatunk után kezdődne csak. Ez a cikked alapja, de ez egy műprobléma, amit az agendád előterjesztésére használsz.
Aki a csikkedet olvassa, és nincs kedve hosszasan elemezni, hogy a sok köntörfalazás mögött vajon mi van, annyit fog érteni, hogy az irgalom független a bűnbánattól, tehát ma is elnapolhatja a megtérést, helyette élvezi az általad beígért és hazatérés nélkül is neki kijáró irgalmat, ám Isten irgalmával mégsem fog találkozni, mert nem megy haza az Atyához, talán rád hallgatva. Kösz.

Irgalmas, ahogyan az Atya

Kedves Kávét!
 
Azért beszélek a bátyról, mert báty vagyok, és Jézus példabeszédéből azt hallom ki, hogy nem pusztán „bosszantó és tiszteletlen”, de rossz és rosszá tévő (vö. Példabeszéd a különböző időben felvett munkásokról: „Rossz szemmel nézed, hogy jó vagyok?”) az öcsről másként beszélni, mint ahogyan az apa beszél.
 
Jézus példabeszédéből azt hallom ki, hogy csak úgy lehetek jó báty, ha az apa magatartását és szavait próbálom megtanulni. Hazavárni a példabeszéd szerint nem annyi, mint tétlenül várni, és főleg nem elvárni valamit. Megtalált attól lett az öcs, hogy az apa hazavárta, „eléje futott”, és bár csak a nyomor vitte vissza a házhoz – hiszen nem hazajön („csak béreseid közé fogadj be”), hanem csak a házhoz – mégis hazajöttként ölelte át, hazajötté tette.
 
Bátyként szeretném megtanulni az atyától, hogy örüljek „ezeknek az én megtalált öcséimnek”: szeretném tudni megtaláltnak látni őket. Amíg pedig nem jönnek haza, szeretném tudni az ablakban állva lesni, hogy mikor jönnek már haza: szeretném tudni hazavárni őket.
 
 
Ezért ami a „dobozon kívüli gondolkodást” illeti, nekem inkább úgy tűnik, hogy Jézus példabeszéde képvisel „dobozon kívüli” teológiát – pontosan azzal, ahogyan az irgalmas Istenről beszél. És pontosan ez a „divergens” jézusi istenkép az, ami el akar téríteni a bátyként-lét széles útjáról.
 
Engem Jézus példabeszéde arra hív, hogy váltsak fókuszt. Ne azt méregessem, hogy az öcsém mit tesz vagy nem tesz. Ne a bennem levő és természetesen ébredő elvárásokkal törődjem, ne ezek létjogosultságát bizonygassam, hanem örüljek annak, hogy az apával lehetek.
 
 
Ez elég nehéz. Nekem legalábbis az. Nehéz, amire az apa hív: hogy állandóan kint kell lenni – akár azzal, hogy hazavár, akár úgy, hogy ténylegesen ki is megy a házból. Nekem nehéz jó bátynak lenni, nehéz megtanulni irgalmasnak lenni, ahogyan az Atya irgalmas. („Misericordes sicut Pater.”)
 
Jézus példabeszéde engem arra is hív, hogy ne adjam fel, hanem higgyek abban, hogy változhatok, hogy egyszer megtérhetek én is. Arra bátorít Jézus, hogy az irgalmas Atyára figyeljek, és akkor majd egyszer képes leszek szívből így beszélni az öcsémről:
„Bárcsak hazajönne, hogy itt legyen velünk, és ő is megtapasztalhassa annak örömét, hogy «te mindig velem vagy, és minden, ami az enyém, az a tiéd».”
 
 
Testvéri szeretettel:
Urbán József

kérdések

A legnagyobb tisztelettel kíváncsi lennék, mit gondolsz konkrétan az alábbi kérdésekről/gondolatokról azon túl, hogy irgalmasnak kell lennünk (amiben egyet értek veled, ezért kérlek, ne ismét csak erről írj).
 
1) Ha csak ebben az egy példabeszédben megjelenő Atya képre korlátozod a teológiádat, azzal az Újszövetség egy jelentős részétől esel el. A megtérésre, radikális gondolkodás és életmódváltásra felszólító, valamint az üdvösséget és kárhozatot kilátásba helyező Jézust teljesen szem elől veszíted. Szabad fél Jézuzst hirdetnie egy papnak?
 
2) Mit kezdesz az irgalmasság azon lelki cselekedetével, hogy "bűnösök megintése"? Hogyan lehetne az irgalmasság irgalmatlan?
 
3) A szeretet nélküli elvárásokat támasztó kereszténységnek már rég leáldozott (feltéve, hogy valaha is domináns volt ez az irányzat), és korunk népbetegsége épp ennek ellentettje: a szenilis nagybácsi istenkép, aki semmit nem vár el, semmibe nem szól bele, hiszen mindenki jobban tudja maga, hogy mi teszi őt boldoggá. Minek továbbrugdosni egy szalmabábút, akiben senki nem hisz, ezért ártalmatlan?
 
4) Mit mondasz azoknak a fiataloknak, akik belül nem az olcsó 'szeretet' (értsd itt világi módon ~ tolerancia, érzelmek) evangéliumára vágynak, hiszen azt megkaphatják a jógaórán, a new age-ben, a buddhizmusban, vagy a büfékereszténységben, hanem - noha még önzőséggel, szexuális bűnökkel és hitetlenséggel küzdenek talán - az életüket mégis szeretnék az igaz Istennek adni, szeretnének világos tanítást, világos erkölcsöt tanulni és megvalósítani az életükben? Nekik is csak azt mondod, hogy "Az atya irgalmas, ne izgulj"? Ami igaz, de édes kevés: mert a történet másik fele az, hogyan kaphat irgalmat.
 
5) Mit gondolsz a tolerancia diktatúrájáról, ahol semmi sem bűn csak az intolerancia. Felszólalsz Sarah bíboros vélt intoleráns félreértéséével szemben az atya irgalmát illetően, de mindezidáig nem ismered el, hogy az öcsnek, aki minden hagyományos bűnös képviselője a példabeszédben, igazi bűnbánatra és megtérésre IS szüksége van, előbb vagy utóbb, még akkor is, ha első körben az éhezés hajtja haza, különben nincs happy end, nincs több gödölye és köntös a számára, ha megmarad a régi szokásainál.
 
6) Mit mondasz nekem, aki oly sokszor öcs és báty is vagyok, de akinek az ideálom nem az egyszer hazaérkező, és kitudja meddig maradó, öcsém fölötti öröm (ne érts félre, nem cinizmust akarok; a várakozás és a hazaérkező öcs fölötti öröm kell, de az öröm akkor marad meg, ha a folytatás is méltó), hanem az ideálom az Atyáért rajongó, szinte belé szerelmes, érte megváltozni és mindent megtenni vágyó, és ebben a szeretetben gyökeret vert öcs, aki nem csak a hazaérkezés ünnepi pillanatait, hanem az Atyával való mindennapi életet élvezi, éli meg boldogan.  
 
7) A vágyam az, hogy mindabban a kegyelemben, amit én cseppekben tapasztaltam, mindenki tengernyiben lubickoljon. De valamit tudok: hogy nem vezet végső soron út Istenhez, csak a kereszten keresztül. Ezért minden olyan prédikáció és írás, ami a bűnbánat lekicsinyléséből próbál olvasói tőkét kovácsolni, ártalmas és helyreigazítandó a szememben.

Nincs külön Jézus.

Kedves Józsi!
Azt gondolom, hogy szeretnél egy forradalmi Jézusban hinni, aki más, mint az elvilágiasodott, ódon Egyház. Nekem Jézust az Egyház adja. Jézus pedig rámutat az Egyházra, mint aminek érdemes tagjává lenni. Nincs olyan, hogy Jézusra igent mondok, az Egyházat meg lefitymálom. Érted?

Ecclesia sua sancta

Kedves SzabadEmber!
 
Azt hiszem, értem, amit mondasz. Köszönöm, hogy mondod, és külön köszönöm azt, ahogy mondod.
 
Bennem nincs ilyesféle feszültség, amelyet említesz. Jézust az Egyháztól kaptam és kapom.
 
Ami nehéz, az az, hogy egy „veszélyes” Jézust kapok az egyháztól. Nem forradalmit – végképp nem forradalmárt –, hanem inkább igényest; olyasvalakit, aki radikális életre hív. Nem szélsőségességekre, hanem a szó eredeti értelmében: a gyökerekig – a szívig – hatoló szóval önmagam teljes odaadására hív. Kilépésre magamból, kilépésre a biztonságból és önvédelemből, kilépésre a megszokottból – azért, hogy találkozzam Vele a tőle távolra kerültek között.
 
Ezt én az Egyháztól, személyektől, emberektől hallom. A családomtól kezdve a rendtársaimon keresztül bíborosokig és pápákig, teológusokig és gondolkodókig; értelmiségiektől és iskolázatlan emberektől; felnőttektől és gyerekektől, fiataloktól.
 
Legutóbb például a szerzetesi kongregáció vezetője, a brazil João Braz de Aviztól bíborostól hallottam Esztergomban a káptalanon a következőt: Jézus most arra hív minket, hogy nyissuk ki az Egyház kapuit, és vigyük ki őt, illetve menjünk ki vele együtt az emberek közé. Azt is mondta, hogy ő ezt Ferenc pápától hallja.
 
Erre hív Szent II. János Pál, amikor az első enciklikái egyikében azt mondja: „Az ember az Egyház útja.” Micsoda következményekkel járó mondat ez!
 
Radikális Jézus-követésre bátorítanak teológusok: Hans Urs von Balthasar, Henri de Lubac, Karl Rahner vagy éppen Görföl Tibor. Bíborosok, például Reinhard Marx, Walter Kasper. (Most jut eszembe, hogy Balthasar és Lubac is bíboros lett.) És persze Joseph Ratzinger, XVI. Benedek, akinek például a lemondását a radikális Jézus-követés tudatos és világos elmével is végiggondolt tetteként értettem mindig. Hirtelen az jut eszembe tőle – mert a témánkhoz kapcsolódik –, hogy egy helyütt kiemeli: milyen fontos, hogy a szentmisében úgy van: „[…A]d utilitatem quoque nostram, totiusque ecclesiae suae sanctae.” („[…M]indannyiunk és az egész Anyaszentegyház javára.”) „Suae”: az ő Egyháza javára. Az Egyház nem egyszerűen a miénk – hangsúlyozza Ratzinger.
 
Folytathatnám a sort, de hadd utaljak csak rendtársaimra, akik számomra az Egyház mint család. Amikor azt látom rajtuk, hogy halált – az „ego” továbbélését – megvető bátorsággal mennek ki a biztonságból olyan szituációba – pl. mélyszegénységben és kisebbségi sorban élő emberek közé –, amely végletes kitettséggel jár, és arról számolnak be, hogy Jézussal találkoznak ezekben a helyzetekben, és élet, bőségben áradó élet fakad ezekből a találkozásokból, akkor nagyon örülök és hálás vagyok, hogy az Egyház tagja lehetek. Az Egyházé, amely a nagypéntek – a kereszt, az önmagamnak meghalás – és húsvétvasárnap – a feltámadás – életadó dinamikájába hív.
 
Eleven, friss, elevenítő valóságnak élem meg az Egyházat, mert Jézust adja nekem, és mert Jézus adja nekem. Ecclesia sua sancta.

Törölt a Kurír

"Miközben ezen írást a Magyar Kurir honlapja megjelenésre igencsak érdemesnek tartott, pedig ott hitbéli téves nézet nem szokott megjelenni."
A Magyar Kurír jóhiszeműen megjelenteti Urbán József cikkét, mert Urbán József pap és szerzetes és ír. Majd a Magyar Kurír rájön, hogy bár Urbán József pap és szerzetes és ír, mégsem az Egyház tanítását hirdeti, hanem a saját (több helyen az Egyház tanításával szembemenő) ötleteit. A Magyar Kurír ezért letörli Urbán József cikkét az oldalukról:
http://www.magyarkurir.hu/hirek/urban-jozsef-mikeppen-mi-is-kimegyunk-az...
Urbán Józsefnek önvizsgálatot kellene tartania, megtérést kellene gyakorolnia, visszatérve az Egyház iránti teljes engedelmességhez. Vagy le kellene tennie a papi és szerzetesi talárt, mert a tanításai mellett még az is tisztességesebb. Bár az előbbi mindenkinek jobb volna (és egy Saulusból is válhatott Szent Paulus), az utóbbi is elég volna ahhoz, hogy legalább egy Magyar Kurír és a hívek ne kerüljenek megtévesztett helyzetbe.

Kedves Józsi, ez szerintem NEM irgalom...

"Nagyon nem lényegtelen különbség, hogy az irgalomnak van-e feltétele, vagy az irgalom befogadásának, az irgalmassággal való találkozásnak."
 
Egy TEORETIKUS vitában tökéletesen igazad is lehetne. Valóban nem mindegy, hogy a vitorlázáskor a szélnek FELTÉTELE-e a vitorla, vagy a szél akkor is fúj, ha nekem nincs vitorlám illetve nem akarom belefordítani a szélbe. És ebben igazad van. Nyilvánvaló, hogy a szél az alap - a vitorlát ki se találhattuk volna, ha a szél nem előzi meg már a hajózás előtti gondolkodásunkat is. Persze, hogy a kegyelem az, ami már a létünket is megelőzi, körülveszi és a LÉT-ben tartja... Hiszen egyedül Ő az, Aki VAN.
 
Csakhogy a GYAKORLATBAN a vitorlázás oktatója (egy ELÖLJÁRÓ...) talán mégis elsősorban a vitorlakezelésre kell, hogy megtanítsa a tanítványait - és nem annak a filozófiai mélységeire, hogy "nyugi, te nyugodtan fel is égetheted a vitorlát, hiszen úgyis a szél a lényeg." Aligha az egyház nagy kétezer éves tévedése az, hogy az Isten irgalmának emlegetése - és az irgalommal való EGYÜTTMŰKÖDÉS közül az egyensúlyt inkább a vitorlakezelés felé tolja. (Persze továbbra is igazad van: ha az egyensúly teljesen felborul, az tragikus. De elég abszurdnak tűnik számomra Sarah-ról azt feltételezni, hogy szerinte a mi erőlködésünk, a bűnbánatunk akár időben, akár ok-okozatilag megelőzhetné Isten irgalmát... Gondolj már bele: az adott interjúját is azzal kezdi, hogy az Atya olyan misszionáriusokat küldött érte a falujukba, akik egytől egyig az életüket adták azért, hogy ő találkozhasson az Atyával... Hogy a fenébe gondolná egy ilyen ember azt, hogy az irgalom csak VÁLASZ az ő megtérésére...)
 
Azt elméletben te is elismered, hogy "az irgalom befogadásának, az irgalmassággal való találkozásnak" szerinted is van feltétele. Látszólag csak a sorrend, a valóban igen lényeges ok-okozati összefüggés az, amit vitatsz. 
Ezzel nem is lenne semmi gondom. Sőt, szerintem ez SEMMIBEN nem mondana ellent annak sem, amit Sarah bíborostól vitatsz.
 
Ha csak azt vitatnád, hogy az irgalom Sarah szerint nem előzi meg a megtérést, akkor csak azt gondolnám, hogy te máshogy értelmezed őt, mint én. Tehát EGY LEHETSÉGES ÉRTELMEZÉSÉT vitatod. Szerintem ugyanis Sarah egyáltalán nem gondolja, hogy mi képesek vagyunk MEGELŐZNI a tékozló Atya szeretetét; SZÁMOMRA legalábbis nem jelenti azt az idézett mondata sem, hogy szerinte a megtérés az irgalom LÉTÉNEK is feltétele volna, vagy hogy akár időben, akár "térben", akár ok-okozatilag a megtérés megelőzné az irgalmat.
 
Számomra Sarah idézett mondatai kizárólag annyit jelentenek, hogy az irgalom terén belül lenni kevés az üdvösséghez. Az irgalom valóban körülvesz – csakhogy HIÁBA vesz körül – engem a disznóólban is.  Igazad van: az Atya nemhogy elésiet az elveszett fiának, de az én hitem szerint is elkísér engem a disznóólba is. VÉGIG ott van velem. Én nem előzhetem meg az Úristent... Nem szerethetem előbb, mint hogy ő szeretne engem... Persze, hogy pont KIZÁRÓLAG AZÉRT TÉRHETEK MEG, mert az irgalom MÁR VÁR RÁM a megtérésem előtt is. Ez az én hitem szerint is a kereszténység lényege: a KÍSÉRTÉS A JÓRA. Sarah SZERINTEM nem tanít semmi ettől eltérőt, csak annyit állít, hogy a bűnbánatom és a megtérésem nélküli irgalom AZ ÉN SZÁMOMRA, mégpedig ÉPPEN az én számomra olyan, mintha nem is lenne.
 
A kérdés Sarah szerint (az én értelmezésemben) éppen az, hogy az Atya irgalma segít-e AZON a fiún, aki ebből azt a következtetést vonja le, hogy hiszen ha itt is szeret engem az Atya, akkor fölösleges is hazatérnem, hiszen ITT KINT is az irgalomban élek. Sarah az általad vitatott interjúban egyszerűen nem az otthonmaradt (pontosabban a magát valóban TÉVESEN otthon lévőnek és hűségesnek GONDOLÓ) testvér szempontjából nézi. 
 
Nem is aggódnék a kettőtök értelmezése közötti ellentmondáson, ha csak a jelenlegi szavaidat olvasnám. Az aggodalmam sokkal súlyosabb dolog miatt: a GYAKORLATOD miatt egyre mélyebb. KONKRÉT dolgok miatt gondolom azt, hogy itt te vagy az, aki tévedsz.
 
Azt még megérteném, amikor csak AZOKNAK, AKIK MAGUKAT "ITTHON LÉVŐNEK" GONDOLJÁK, hangsúlyozod, hogy nehogy félreértsék Sarah értelmezését. Ez egy jogos felvetés lenne. (Megjegyzem: a tékozló Apáról szóló példabeszédet Jézus nem véletlenül NEM A TÉKOZLÓ - hanem a magukat ITHON LÉVŐNEK TARTÓ embereknek mondta el: "1A vámosok és a bűnösök mind jöttek, hogy hallgassák. 2A farizeusok és az írástudók méltatlankodtak miatta. „Ez bűnösökkel áll szóba, sőt eszik is velük” – mondták. 3Erre mondott nekik egy példabeszédet..." - Lk. 15.) Nagyon nem mindegy a tanítás KONTEXTUSA, az, hogy KINEK és MILYEN HELYZETBEN beszélünk az irgalomról!!! Jézus maga a házasságtörő asszonynak vagy a vámosoknak vagy az otthonról éppen elinduló fiúknak SOHA nem mondta, hogy ők a bűnükben is otthon vannak az Atyánál...
 
Csakhogy te a GYAKORLATBAN is lazán fölé helyezted magadat és a saját helyzetértékelésedet az egyház érvényes és egyetemes TÖRVÉNYÉNEK, sőt, nem csak egy "törvénynek" (mert az valóban lehet irgalmatlan), hanem a TANÍTÁSNAK IS – pl. amikor nyilvánosság  előtt megáldoztattad a frissen kiugrott és megnősült szerzetespap "testvért" aki DE FACTO nem volt laicizálva, de aki szemmel láthatóan semmilyen megtérést, bűnbánatot, IRGALOMRA SZORULÁST nem mutatott. De úgy gondolta, hogy neki ez JÁR, akkor is, ha éppen most cserélte le egy friss szeretetre azokat, akik addig rá voltak bízva, és akiknek példaképe, nevelője volt. 
 
Nekem ez nem egyházfegyelmileg botrány. Hanem az szomorít el, hogy ez HAZUGSÁG.
Az Eucharisztia pontosan annak a szentségi jele, hogy az Isten nem ezt vagy azt, nem eddig vagy addig adta nekünk. Hanem ÉPPEN AZON az éjszakán, amelyen elárultatott, VISSZAVONHATATLANUL és TELJESEN ÖNMAGÁT adta. Ez maga az Új SZÖVETSÉG.
EZZEL A KRISZTUSSAL hogyan lehetne TELJES közösségben (COMMUNIÓBAN!!!) az az ember, aki de facto, konkrétan éppen elhagyta azokat az embereket, akiket évtizedeken át rábízott az Atya? Az EGYETLEN "új parancs" nem az volt, hogy "szeressétek egymást, amíg jól esik" vagy "amíg sikerül". Hanem hogy ÚGY szeressétek egymást, AHOGY ÉN szerettelek titeket. 
 
Az az Urbán Józsi, akit én ismertem és akit máig szeretek, ezt az ájtatos hazugságot soha nem tévesztette volna össze az "irgalommal".
 
Én nem olyan isteni irgalomban és nem olyan Eucharisztiában hiszek, ami a bűnnek csak a TUDAT-ától képes megszabadítani az embert. Ami csak arra lenne képes, hogy a házasságtöréseket és a kiugrásokat MEGVÁLTOZTATHATATLAN TÉNYKÉNT kezelje. Az Egyház hite szerint az Isten Báránya nem eltussolja, nem kimagyarázza, nem a felelősségi körömön kívülre helyezi a bűneimet. Hanem MEGFIZETTE AZ ÁRÁT annak, hogy ne csak hatalma, hanem (éppen a bűnöm áldozataként)  JOGA is legyen MEGBOCSÁTANI. ELVENNI. Magát a bűnt. Nem csak a bűntudatot.
 
Az irgalmasság szentévében sem lenne szabad elfelejtenünk, hogy az irgalom is csak "rendszer-szemléletű" lehet. Mert az az "irgalmassági" gyakorlat és teológia, amit egyre többen képviseltek, az  annyira egyoldalúan figyel a bűn ELKÖVETŐI iránti irgalmasságra - hogy közben megfeledkezik arról, hogy a bűnnek ÁLDOZATAI is vannak. És miközben a kiugrók, a hűtlenek, a házasságtörők felé IRGALMAT hirdet, sőt, MEGKÖVETELI az irgalmat az "otthon maradtaktól" - aközben a megbocsátás és az irgalom nevében éppen az elhagyottakkal, a megcsaltakkal, a lecseréltekkel szemben támaszt újabb KÖVETELMÉNYEKET, FELTÉTELEKET. Miközben szeretné a megbélyegzést levenni Káin homlokáról - aközben MEGBÉLYEGZI: irgalmatlannak, kirekesztőnek, farizeusnak állítja be azokat, akik ÁLDOZATKÉNT maradtak ott a közös asztalnál.
 
Lehet, hogy az „otthon maradtak” közül egyesek akár valóban "önző", "emberi" okból képtelenek elviselni az asztalközösséget azzal, aki őket (is) elárulta; aki nem egyszerűen ELBUKOTT ugyanabban a harcban, amit a többiek nap mint nap tovább vívnak - hanem FÖL IS ADTA a közös harcot. Mégis durva aránytévesztés az a teológia, ami őket farizeusozza – a vámosokat pedig szinte gondolkodás nélkül felmenti.
 
Az "irgalom" nevében...

Nézzük a tékozló fiú történetet!

Kedves Józsi!
Visszatérve a vita alapját képező jézusi történetre a következőt kell figyelembe venni.
Az Atya nem ment a tékozló fiú után. Az Atya nem küldött szolgákat a tékozló fiúért. Amikor meglátta, hogy jön haza a fiú, akkor elé sietett.
 

Te is ítélkezel...

"Finom, de a lényeget érintő, és ezért jelentős következményekkel járó félreértés ez. Azt mutatja, hogy az irgalmasság üzenetét alkalomadtán még egy vatikáni bíborosnak is nehéz elfogadnia."
 
MutatHATja ezt - de pl. az én buta, laikus (vagy talán kevésbé elfogult?) olvasatomban teljesen mást is mutatHAT.
 
Finom, de TALÁN (!!!) a lényeget érintő, és ezért TALÁN (!!!) jelentős következményekkel járó jelenség ez a magabiztos, sommás ítélet a részedről. Vagy csak én érzem úgy, hogy túlzottan magabiztos, túlzottan sommás - és túlzottan ÍTÉLET? 

Ez az "irgalom" egy magát

Ez az "irgalom" egy magát lelkipásztornak tartó ember részéről számomra pontos megfelelője annak az orvosi "irgalomnak", amelyik a haldoklónak vagy a súlyos betegnek kedvesen a szemébe néz, és bátorító mosollyal azt mondja: ne féljen, nem lesz semmi baj. Maga egészséges, csak egy kis idő kell, és minden rendbejön. Élje nyugodtan az egészségesek életét.
 
Nem tudom, neked mit jelent a "botrány", az a botrány, amelyet Jézus a malomkővel és a tengerrel kapcsolatban emleget. 
Számomra nem a "felháborodást keltő" viselkedés, nem a "felháborító" eset a botrány vagy a KICSINYEK megbotránkoztatása.
 
Nem tudom, te hogyan éled a szerzetesi hűségedet. De a "kicsinyek" hűségének nagyon fontos forrása a többi, hozzájuk hasonlóan gyenge, esendő emberek hűsége - vagy hűtlensége. A példák, a minták. Ha neki sikerült - talán én is kibírom... De ha MÉG Ő, az apám, a mesterem IS ELBUKOTT - akkor én hogyan maradhatnék állva...
Nem valami MORALIZÁLÓ, ETIKAI nagyságról beszélek - hanem a REMÉNY közvetítéséről.
Vagy a reménytelenség közvetítéséről.
Amit Attila tett, az ILYEN ÉRTELEMBEN botrány. 
_______________________ 
 
A bűn igazi súlyát mindig csak az áldozatai érzik. Arról, hogy Isten és Attila között mi történt és mi nem, arról senkinek nem is lehet véleménye. Az viszont TÉNY, hogy évtizedekig éppen arra tanított embereket, hogy lehet és érdemes egy lapra MINDENT feltenni; hogy létezik SZABADSÁGUNK arra, hogy amit elkezdtünk, az be is fejezzük, hogy VÉGIG-fussuk a pályát; hogy a válságainkban és a kísértéseinkben is meg tud minket tartani az, Aki meghívott minket. És most ez az ember nem ELBUKIK, hanem kijelenti, hogy AZ EGÉSZ NEM VOLT IGAZ. Bocs, fiúk, tévedtem. NINCS ilyen szabadság, ha jön az új, elsöprő erejű kapcsolat, akkor a KONKRÉT EMBEREKET, AKIKÉRT ADDIG ÉLTEM, mind ott lehet hagyni.
 
De még ezt is megérteném - EFÖLÖTT talán nem ítélkeznék.
 
AFÖLÖTT VISZONT IGENIS ÍTÉLKEZEM - ha már te, akinek a dolga lett volna, nem teszed -, hogy ezekután valaki azt higgye, hogy ő ISMERI az Eucharisztiában jelen lévő Krisztust, ÉRTI azt, hogy mi a VISSZAVONHATATLAN IGEN - és még azt is gondolja, hogy ő EZZEL TÖKÉLETES EGYSÉGBEN VAN. 
 
"Hát nálam az igen és a nem mindegy? 18Isten a tanúnk, hogy hozzátok intézett szavainkban nem mindegy az igen és a nem. 19Isten Fia, Jézus Krisztus ugyanis, akit mi – én, Szilvánusz meg Timóteus – hirdettünk köztetek, nem volt egyszer igen, aztán meg nem, hanem az igen vált valóra benne. 20Isten valamennyi ígérete igenné lett benne. Ezért hangzik föl általa az ajkunkon az amen Isten dicsőségére." (2Kor, 1.)
 
NEM MAGÁNÜGY, és NEM a bűnössel szembeni "irgalom" - ha egy ELÖLJÁRÓ (!!!!!!) az egész, érintett keresztény közösség előtt (!!!!!) egyszerűen A KÖZÖSSÉG ARCÁBA TOLJA, hogy 
1. ilyen apró, jelentéktelen kis KONKRÉTUMOK ne zavarják ám meg a lelki békénket, a jó lelkiismeretünket, a Krisztussal való egységet. A KOMMUNIÓHOZ de facto semmi OBJETÍV feltétel nem kell, hiszen az Atya is felsüti napját jókra és gonoszokra.
2. őt aztán nem köti az egyház előírása és törvénye, az ő ítélőképessége és "LELKIISMERETE" fölötte áll ezeknek a középkori irgalmatlanságoknak (ez is példaértékű, TANÍTÓ cselekedet ám - a legtöbb prédikációnál mélyebb és maradandóbb emlékeket hagy!!!)
 
Az Eucharisztia nem járandóság - de nem is elsősorban az irgalom kifejezése.
Az Eucharisztia - per definitionem - arról szól, hogy ABBÓL A KRISZTUSBÓL részesedünk, aki (éppen a testével és a vérével kifejezve) MINDENT odaadott értünk. Nem tizenöt évig, és nem a teljes kiábrándulásig, hanem "MINDVÉGIG szerette övéit". Sőt, éppen "azon az éjszakán, amelyen elárultatott", akkor tett le végleg arról, hogy keressen az övéi helyett egy másik csapatot, akik majd talán megértik; akik nem adják el 30 ezüstért; akik nem vitatkoznak 3 vele töltött év után is arról, hogy melyikük a nagyobb és ki ül a jobbján és a balján; akik nem alszanak el 5 perc alatt, amikor életében először ő keresne EMBERI vigasztalást náluk; és akik a nagy fogadkozásuk után alig néhány órával nem tagadnák le 5 perc alatt háromszor még azt is, hogy valaha is ismerték őt. "AZON AZ ÉJSZAKÁN, AMELYEN ELÁRULTATOTT...". 
 
A szeretet apostola mondja, hogy "aki nem szereti a testvérét, akit lát, az hogyan szerethetné Istent, akit nem lát? Ne szeressünk szóval és nyelvvel..." Ki a testvérem, ki a felebarátom, ki az utolsó ítéletről szóló példabeszédben szereplő "kicsiny" - ha nem az, akiknek a nevelésére felesküdtem, akiket DE FACTO az Isten rám bízott évtizedeken át? Ugyan mit ért az EGYETLEN új parancsból (ÚGY szeressétek egymást, AHOGYAN ÉN...) - az, aki elhagyja a (testi vagy lelki) gyerekeit, a társát/társait? Hogy HAZUDHATJUK neki azt az "irgalom" nevében, hogy ő teljes közösségben (KOMMUNIÓBAN) van azzal a Krisztussal, aki "MINDVÉGIG (és micsoda végig...) szerette övéit"...?
 
Te persze áltathatod magad azzal, hogy a bűnös felé "irgalmat" gyakorolsz.
 
Mivel az adott bűn ÁLDOZATAINAK a többségével nem is fogsz soha találkozni, ezért azt észre sem veszed, hogy ami irgalomnak tűnik a bűnössel szemben - az IRGALMATLANSÁG elsősorban a "kicsinyekkel" szemben. Akik majd 10-15 év múlva a saját kríziseikben, Attila példája segítségével (NEM, nem gondolom, hogy TELJESEN miatta - de ha magadba nézel, tudni fogod, milyen erős ilyenkor egyetlen, a te életedben, szubjektíve fontos poszton lévő ember példája) fognak kiugrani, otthagyni addigi feleséget és x gyereket; és fogják azt figyelni, hogy JOGILAG megkapják-e ŐK MAGUK az érvénytelenítést... Hiszen kitől lehetne jogosan megtagadni Attila villámgyors laicizálása után? 
 
Csak hogy megértsd az indulatomat, sőt, a dühömet: én bizony nagy ívben hányok az "érvénytelenített" apák és papok lelki békéjétől és "szentséghez járulási JOGÁTÓL", és még inkább az őket megáldoztatók "irgalmától" (?!?!?!?!) - egészen addig, amíg általuk elhagyott testi és lelki gyerekeket kell helyettük nekem életben tartanom. Sokszor anyagilag is - máskor csak lelkileg, meg érzelmileg. Én konkrétan olyan pokolban élek, amit ilyen, "új kapcsolatban szépen élő" emberek teremtettek a SAJÁT GYEREKEIKNEK. Nemzedékeken át. Ők mossák kezeiket - te pedig öntöd nekik rá a szenteltvizet.
Légy velem is irgalmas, hogy ilyen kegyetlen voltam veled.
_______________________
De én még azt is állítom, hogy éppen magával a bűnössel szemben is az IRGALOM ellen vétünk, ha elveszzük a bűnTUDATÁT - ANÉLKÜL, hogy a BŰNÉT el tudtuk volna venni.
Az Eucharisztia megtagadása NEM BÜNTETÉS - pontosan úgy, ahogyan a vétele NEM JUTALOM, NEM ÉRDEM. De nem is csak irgalom.
A bűntudat pontos megfelelője a testi fájdalomnak. HA OK NÉLKÜL FÁJ, akkor csillapítani kell.