Kompetenciafejlesztés vagy emberformálás -- kizárják egymást?

Újra meg újra felparázslik pedagóguskörökben az a vita, hogy az iskolában képességeket kell-e fejleszteni vagy tartalmakat átadni. Más köntösben, de ugyanerről van szó, amikor a kérdés így vetődik fel: mennyire van önállósága az oktatásnak a társadalom igényeivel, az iskolának az állammal szemben? Vagy néha egyszerűen ez a kérdés: mennyire ad használható tudást, piacképes bizonyítványt az iskola?
Talán érdemes lenne megkeresni azt külső, harmadik nézőpontot, ahonnan ráláthatunk arra, mi is az, amit a vitapartnerek valójában mondani szeretnének.
 
Amikor év végén vagy félévkor bizonyítványt osztunk a gyerekeknek az iskolában, háromféle visszajelzést adunk nekik:
a) a tantárgyak melletti szám egytől ötig talán leginkább a tudásszintről tájékoztat;
b) a másodikat magatartásjegynek hívjuk; ez a (piarista) iskolákban a diáknak mint egy közösség tagjának a viselkedéséről és a közösséghez (az osztályközösséghez) való viszonyáról szóló  szöveges (!) értékelés (itt négy kategória van: rossz, változó, jó, példás);
c) végül az úgynevezett szorgalomjegy következik, amely megint csak szöveges értékelés, és a diák erőfeszítéseiről szól (itt is négy fokozat van: hanyag, változó, jó, példás).
A bizonyítvány e háromféle megközelítésből áll össze, és lesz nagyjából egész és teljes. Hogy mennyire egész, az nagyban függ a bizonyítványt szemlélőtől: a tapasztalataitól, aztán attól, hogy mennyire hajlandó és képes egészben látni, egyszerre olvasni a három visszajelzés-típust, és így tovább. Igazán annak ad teljes és valódi képet, akiről szól. A lényeg mindenesetre az, hogy a bizonyítványok három különböző értékelést tartalmaznak, és e három együtt kerekedik egésszé.
Az a vita, amelyre a bevezetőben utaltam, ha nem látszatproblémáról szól is, nem jut el a lényeghez. Egyoldalúvá, részlegessé, lehatárolttá válik, mert az előbb, a bizonyítvány kapcsán emlegetett hármasnak csak az egyik összetevőjével foglalkozik, jelesül a tantárgyi résszel. Sokat segítene e vita résztvevőinek az, ha sikerülne a másik két bizonyítványelem mondanivalóját is tekintetbe venniük. Mert ha így lenne, akkor kiderülne, hogy van igaza a vita mindkét résztvevőjének.
Aki ugyanis a kompetenciafejlesztés szükségességét hangsúlyozza, az nyilván azt a teljes mértéken elfogadható álláspontot képviseli, hogy a diákot tegyük képessé új helyzetekben helytállni. (Matematikatanárom, Pogány János így mondta ezt: „A matematika nem képlettár, hanem logikus gondolatok sora.” Azt nem tudom, hogy ezt betaníttatta-e velünk, mindenesetre én kívülről megtanultam.) Aki pedig a tartalmi elemek önértéke mellett érvel, az a kulturális örökség emberformáló jellegének alapvető tapasztalatát akarja elismertetni.
 
Mindkét álláspontnak vannak határai, mindkettő félreérthető, és felemásan hangsúlyozhat valamit. A kompetenciák fejlesztését lehet úgy érteni, mintha azt állítaná valaki, hogy gyermekeinket betanított munkásnak kellene képeznünk. Olyanná, mint amilyet a Modern idők című Chaplin-filmben láthatunk. A tartalmi elemek védelmezőinek szavaiból pedig mintha azt lehetne kihallani, hogy a szűk értelemben vett „akadémiai” – iskolás, elméleti, tankönyvekbe foglalható – tudás átadása–beemelése lenne az iskola és az iskoláskor feladata. Így értik a nagypapák, amikor unokáik tudatlanságával szembesülve azt mondják: „De hát nem tanítanak nektek semmit abban az iskolában?!”
Józan ember aligha akarhatja bármelyik végletet is. A valóság azonban az, hogy igent mondunk az elsőre, és például beletörődünk abba, hogy a szakképző iskolák képtelenek emberileg fejleszteni, és ezért kurtítunk a szakképzés hosszán. Meg hát micsoda dolog is az, hogy az iskola elzárkózik a valódi élettől, és csupa avítt dolgot oktat! Tanulják meg a gyerekek – meg a tanárok – a való világban, mi is az élet!
És igent mondunk a másik végletre is, amikor nem tesszük fel magunknak az iskolában azt a kérdést, hogy ténylegesen mi is történik nálunk emberformálás címén; amikor nem kérdezünk rá az iskolát jellemző sokféle „hogyan?”-ra, hanem a tartalmak magától értetődőségében hiszünk – vakon vagy szemellenzőt véve.
Becsapjuk magunkat mindkét esetben. Nyitottságot várunk az iskolától olyasmiben, amiben nem kell: mintha nem lenne szükség a növekedés idején zártságra és védelemre. És elzárkózunk az iskolában olyasmi elől, amitől nem szabad: a gyerekben és a környezetünkben megjelenő új elől sáncok mögé húzódunk, a saját mechanizmusainkba záródunk. (Vö. a kérdéshez Hannah Arendt: Az oktatás válsága c. tanulmányát.)
 
De ne a végletek alapján akarjuk megérteni a dolgokat! Mert, ahogy láttuk már, mindkét álláspontnak van igaza. Igaz, hogy van valami olyan tudás, amely nem azonos a leadható tananyaggal és tartalmakkal. És igaz az is, hogy az emberségünk a konkrét tantárgyakon keresztül, velük foglalkozva alakul. Az előbb már említett Pogány János idézi egyik tanulmányában Martin Wagenscheintől a következőt: „Aki a matematikummal nem találkozik, az az embert sem ismeri.”
Az iskolának ez az előbb említett találkozás a célja. Az iskola elsősorban nem tartalmakat akar átadni, és nem készségek elsajátítására vállalkozik, hanem találkoztatni akar. A találkozás helye akar lenni a felnőttek adott világa és az eddig soha nem volt új, a gyerek világa között. E kettőnek találkoznia kell, és arra van szükség, hogy termékeny, teremtő feszültség alakuljon ki köztük. Vagyis nem szabad, hogy bármelyik is felülkerekedjék a másikon, és legyőzze a másikat, hanem hogy létrejöjjön egy olyan közösség, amely mindkettőt megőrzi.
Az iskola tehát alapvetően nem átadni akar valamit – a műveltség zárt pakkját –, hanem találkoztatni akarja a diákot az ember világával, az emberséggel. Az emberséggel, ahogy eddig volt, és ahogyan a gyermek megjelenése után már soha nem lesz, mert változni fog, ha jól mennek a dolgok. És hogy jól menjenek, azért pontosan az iskola vállal felelősséget. Ezért bevezeti a gyereket az ember világába, és mint „elég jó anya” hol magához öleli, hol elengedi. A mozdulataival azt mondja a gyereknek, amit a Teremtő annak idején Ádámnak: „Ez immár a te világod. Műveld tovább!”
Ez a találkozás akkor tud megtörténni, ha nyitottság van rá mind a felnőttek, mind a gyerekek részéről. A felnőttek részéről ez azt igényli, hogy az a műveltség, amelybe bevezetik a fiatalt, tartalmazza önmaga megkérdőjelezésének mozzanatát, továbbá az érzékenységet és figyelmet azokra a korábban említett „hogyan”-okra (pl. hogyan is vagyunk együtt mi, felnőttek? hogyan  működik a mi közösségünk? hogyan vezetjük be a gyereket az emberségbe? stb.). A gyerek részéről pedig azt igényli a nyitottság, hogy álljon szóba azzal, ami van, vagyis legyen érdeklődő, kíváncsi.
Ha meggondoljuk, ugyanarra van szükség a találkozásban résztvevő felek részéről. Arra, hogy keressék az igazságot, és hogy tovább keressék. Mégpedig nem valamiféle elvont igazságot, hanem a személyeset, a valódit. Nehéz és egyben könnyű feladat ez. Nehéz, mert nem lehet letudni, és mert nem feltétlenül kényelmes. De könnyű is, mert „nem elérhetetlenek számodra”, „közel van hozzád […], a szádban és a szívedben” (vö. Második Törvénykönyv 32, 11-13).
 
A bizonyítvány, amelyet félévkor vagy év végén adunk, három elemével ezekről akar visszajelzést adni a diáknak: Hogyan vagy te a közösséggel? Hogyan viszonyulsz saját magadhoz, az adottságaidhoz? Mennyire kamatoztatod a képességeidet? Mennyire vagy érdeklődő? Tudsz változni? Nyitott vagy? Képes vagy szóba állni?
És melyik tanárnak kell azt magyarázni, hogy a gyereknek adott bizonyítvány a tanárt és az iskolát is minősíti?

Képek

Kompetenciafejlesztés vagy emberformálás -- kizárják egymást?