Kalazancius képe

Homília 2015. augusztus 25-én a pesti iskola kápolnájában.
 
I.
Amikor szentté avatnak valakit, akkor a szentté nyilvánítási határozat felolvasása után mintegy bemutatják a közösség tagjainak az új szentet, leleplezik a róla készült képet.
Nem egyszerű döntést hozni arról, hogy egy életútból melyik az a kép, melyik az az arc, amelyet szeretnénk magunk előtt látni, szeretnénk felidézni magunkban, amikor szentként gondolunk az illetőre.
Egy vértanút – mondjuk –, akit megkínoztak, akinek elcsúfították az arcát, felismerhetetlenné tették a vonásait, nem hagytak az arcán annyi ép helyet, ahol az édesanyja megcsókolhatná – mikori képét, melyik arcát tartanánk kifejezőnek?
De hasonló nehézséget jelent egy olyasvalaki esetében is megtalálni a kifejező képet, aki nem vértanúszent, még csak nem is szent, hanem csak emlékezni akarunk rá például a temetésén. Mikori képét, mikori arcát válasszuk? A halálához közeli napokból-e, abból az időből, amikor meggyötörte a betegség, vagy inkább olyat, amely ereje teljében mutatja?
A népmesében a medve találkozik a búskomor és megtépázott farkassal, akiről kiderül, hogy előtte megmérkőzött az emberrel, és alulmaradt. A medve hitetlenkedve hallgatja ezt, és kedve támad neki is megvívni az emberrel. De ki is az ember? A farkas szolgálatkészen felajánlja a segítségét, hogy megkeressék az ellenfelet, az embert. A gyerekemberről azt mondja, még nem ember, az idősről azt, hogy már nem az. Ki az ember? A mese a huszárról mondja ki, hogy ember. De az-e az ember, aki harcos? Egy felfegyverzett férfi – ez az ember?
http://egyszervolt.hu/estimese/az-ember-a-legerosebb-magyar-nepmese-20131218.html
Ecce homo. Minden választásunk arról szól, mit gondolunk egyáltalán az emberről, milyen az emberképünk. És ahogyan ez lenni szokott, végső soron attól függ a válaszunk, hogy milyen az istenképünk.
Ecce homo. Milyen képet válasszunk Kalazanciusról?
 
II. 1. a)
Itt a kápolnában a diáktól körülvett Kalazanciust látjuk, akire oltalmazón és szeretettel tekint le Mária és a Kisjézus. Kalazancius itt inkább a gyerekekre figyel, azokat meg az olvasnivaló foglalja le. A Szent Szűz is könyvet tart a kezében, abból fordul ki és pillant le a jelenetre. Itt mintha mindenki tanulna! Ki tudja, talán még a háttal álló angyalok kezében is könyv van, éppen úgy áll a fejük, mintha olvasnának. Aztán nemcsak a könyv meg a tanulás fontos az ilyen képeken, hanem a tanulók csoportjának társadalmi összetétele is. Más képeken még hangsúlyosabb, hogy együtt vannak Kalazancius körül úri gyerekek és szegényebb családból valók.
Kint a folyosón, a pingpongasztal fölött található az a kép, amely a Mikszáth téren a gyóntatószék melletti falon függött a sekrestye előtt. Azon Kalazancius is, a gyermek is Máriára és a Kisjézusra figyelnek. Pontosabban Kalazancius Máriával vált tekintetet – ők a felnőttek –, a Kisjézus a gyerek felé nyújtja a karját, és a serdülő ifjú alighanem gyöngéd érzésekkel teli szívvel pillant vissza a kisdedre. Érdekessége ennek a Feszty Masa-képnek a háttér. Itt, a kápolnában mintha egy teremben vagy csarnokban lennének a szereplők, ott, a másik képen kint vannak a szabadban. Nekem olyan az a táj, mintha valahol a toszkán dombok között lennének, de feltűnő módon a háttérben megjelenik három épület is. Az egyik talán Peralta, a második egy kisebb épület, a harmadik pedig, a kép középpontjában egyértelműen ez a Duna-parti ház. A festmény 1957-ben készült, akkor, amikor már negyedik éve, hogy el kellett hagyni ezt az épületet, és amikor már arról is volt tapasztalat, hogy a Szovjet birodalom soha nem fogja hagyni, hogy hazánk szabad legyen. „Congrege, protege” – a védelmet ebben a helyzetben, a szétszóratás idején kéri a Szűztől Szentatyánk. „Gyűjtsd össze és védd meg a fiaimat!” Ezen a képen Kalazancius értünk és a ránk bízottakért imádkozik a veszedelem idején.
 
b)
Milyen az ereje teljében levő Kalazancius? Hogy néz ki, amikor ilyen?
Egyszer harangot vitt fel az aktuálisan használt épület valamelyik magaslati pontjára. A harang az iskolának kellett – az iskolásságnak, a rendezettségnek, a határok kijelölésének –, ez jelezte az órák és az imák ritmusát. Jó magasra vitte, ahonnan mindenhová elhatott a harangszó. Tudjuk, megcsúszott a lába – a barokk életrajzok szerint egyesek egy sötét alak suhanását is látni vélték –, leesett, és combtörés lett vége. Attól kezdve bicegve járt, rosszabb napokon lábra állni is alig vagy egyáltalán nem tudott. Ilyenkor vagyunk utólag okosak, hogy nem kellett volna, mert már nem az a daliás férfi, aki egykor volt.
Mert amikor igazán ereje teljében volt, akkor nagyon erős volt. Egyszer, amikor Ortoneda és Claverol plébánosaként mint püspöki vizitátor és általános helynök járta az urgeli egyházmegyét, valamelyik szűk hegyi úton összefutott egy helyi gazdával, akinek a szamara belecsúszott az árokba, és beleragadt a sárba. Szegény elkeseredetten próbálta minden módon kiszabadítani az állatot, és bizony erősen káromkodott is, elkeseredésében-e vagy azért, mert azt hitte, ez az állatok nyelve, nehéz lett volna eldönteni. Kalazancius rögtön utasította az inasát, hogy segítsen, de ketten sem mentek semmire. Ekkor Kalazancius leszállt az öszvérről, levette a reverendáját, odament, és egymaga kiemelte a sárból a szerencsétlenül járt állatot. A történet szerint előbújt belőle a tanító is, mert nem állhatta meg, hogy ki ne oktassa a gazdát: nem káromkodással szoktuk a sárba ragadt szamarakat kiemelni.
Érdemes azért megállnunk egy pillanatra ennél a jelenetnél, ennél a Kalazancius-képnél. Egy szamár 2-300 kiló súlyú. Megemelésről – abban az értelemben, hogy Kalazancius a vállára vette volna az állatot, ahogy a legendás történet mondja – szó sem lehetett, leginkább annyi történhetett, hogy nagyot rántott rajta. Jól tudjuk, hogy a használati tárgyak emelése sokkal nehezebb feladat, mint a sportra használt súlyzóké. Nagyon nehéz például olyan testtartást fölvenni, amely megóvja az embert a sérüléstől. Aki emelte már meg a derekát, annak nem kell ezt hosszasan magyarázni. Kalazancius harmincas évei közepén járhatott ekkor. Jó ideje már felelősségteljes munkaköröket látott el. Ha olyan erőnléti állapotban volt, hogy elbírta ezt a terhelést, akkor az nemcsak annak volt köszönhető, hogy erős testalkatúnak született. Ehhez az akcióhoz állandó edzésben kellett lennie. A vizitációk, amelyeket ekkoriban végzett, folyamatos úton létet igényeltek – ahogy éppen a mi jelenetünkben is –, Kalazancius tehát fizikailag is igénybevevő munkát végzett.
Ilyen volt ez az ereje teljében levő Kalazancius. Ha akarnánk, ezt a képet is kitehetnénk magunk elé. A tetterős, tevékenykedő, hatékony Kalazanciust látnánk. A huszárost.
 
c)
Nekem a kedvencem az a kép, amely a Mikszáth téren a Kalazantinumban volt, fönt a negyediken a 11-es ajtaja fölött, most pedig az ötödik emeleti kápolnában található. Ezen a látomásban részesülő Kalazanciust láthatjuk. Lehet, hogy Máriával találkozik, de az is lehet, hogy másféle találkozást él át, mindenesetre odaátról a rend címerét kapja, rajta Mária nevével.
 
2. a)
Melyik Kalazancius-képet tehették ki a szentté avatáskor?
A liturgia Kalazancius napján határozott kézzel dönt a szóba jöhető képek között. A keresztény Jób Kalazancius-képét adja elénk.
Nehéz ezt a képet megfesteni, nehéz ábrázolni, mert nem kapcsolható egyetlen jelenethez.
Kalazancius halála lenne ez? Nem igazán, mert a rendet lefokozó pápai rendelkezés két évvel korábban, 1646-ban született. Van olyan festmény, amelyen azt láthatjuk, amint Kalazanciust éppen az inkvizíció elé hurcolják. Erős, súlyos és szomorú pillanat, de nem kifejező, nem telitalálat.
Amit el akarunk mondani, nem egy pillanathoz kötődik, hanem többől áll össze. Sőt, utólag úgy tűnik, hogy nemcsak az elvételt és a hozzá kapcsolódó szenvedést fejezi ki ez a kép, nemcsak a mű megszűntetését, hanem magát a művet is. Ahogyan a kudarcban viselkedett, ahogyan a megpróbáltatást viselte, amit azzal tett, ahogyan a kudarcot megélte, ugyanarról szól egész küldetése is.
Az evangéliumból azt a részletet olvassuk, amelyben Jézus a gyermeki lelkület kialakítására buzdítja a tanítványokat, aztán arra, hogy fogadják be a gyermekeket, meg általában a kicsinyeket.
Kalazancius alakjának és az életéből kiolvasható tanításnak a bemutatására olyan evangéliumi részletet is választhatnánk, ahol Jézust látjuk a kereszten. Azt a Jézust, aki szintén sok mindent tett az életében – tanított, betegeket gyógyított, együtt volt emberekkel fontos beszélgetésekben és találkozásokban –, de akiről Szent Pál mégis így beszél: „Mi Krisztust hirdetjük, mint megfeszítettet” (1Kor 1,23). „[…N]em akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről” (1Kor 2,2).
Ha egy valamit lehet kiemelni Jézus életéből, akkor az a kereszt. Ha egy képet lehet bemutatni Kalazanciusról, akkor az a keresztény Jób képe, a kudarcot valló Kalazancius, a sikertelen Kalazancius.
 
b)
A domonkosrendi teológus Herbert McCabe mondja a keresztény politikusról a következőket.
Az evangéliumban „megtalálható a politikai cselekvés melletti teljes elköteleződés azzal a tudattal ötvözve, hogy a politikai cselekvés egyrészt viszonylagos jellegű, másrészt kudarcra van ítélve. Nemcsak arról van szó, hogy a keresztény ember nem követheti el azt a bálványimádást, hogy egész életének jelentőségét például a felszabadításban vagy az osztályharcban találja meg. Ennél többről van szó. A keresztény ember tudatában van annak is, hogy politikai tevékenységének legfőbb jelentőségét a döntő pillanatban esetleg nem az adja meg, amit sikerül elérnie, hanem az, ahogyan kudarcot vall” (God Matters, London–New York 2005, 177. o.).
A „döntő pillanat”. McCabe kruciális pontot említ („at a crucial point”). Döntő fontosságú, hogy amikor keresztleges ponthoz érkezik a keresztény ember, akkor hogyan vall kudarcot. A kereszt lehetősége adatik meg ezen a ponton, és lehet Jézus módjára megélni.
A keresztény ember számol annak az esélyével, hogy ha az evangélium szerint él, akkor elérkezhet ez a keresztleges pont, elérkezhet, hogy felmorzsolódik, hogy kudarcot vallhat. De éppen e kudarc megélése adja majd meg minden erőfeszítése értelmét. Elbukhat, sikertelen lehet, de ez a kudarc megfeszíttetés: sikertelenség, amelynek értelme van, bukás, amely reményt hordoz, kereszt, amely Jézus keresztjéhez kapcsolódik.
Tudjuk, hogy Kalazancius spiritualitásában központi helyen szerepelt szem előtt tartani a Megfeszítettet. Konstitúciói 44. pontjában ezt mondja az imádságról:
„Mély csöndben és testi-lelki nyugalomban, térden állva vagy más megfelelő testtartásban azon vagyunk, hogy Szent Pál példájára a megfeszített Krisztust és erényeit szemléljük, hogy megismerjük, kövessük és naponta többször is emlékezetünkbe idézzük őt.”
Mintha azt mondaná ez, hogy Kalazancius szerint úgy tudunk jól a gyerekek között lenni, úgy tudunk gyermeki lelkületet kialakítani, és úgy tudjuk a kicsinyeket befogadni, ha készek vagyunk a keresztre: ha készek vagyunk arra, amiről Jézus keresztje szól. Vagyis ha készek vagyunk minden körülmények között Istenre hagyatkozni, egészen átadni magunkat neki, és tőle várni az életet.
 
c)
Nem az derül-e ki Kalazancius életéből, hogy szerzetességének központi jelentősége van az iskola szempontjából? Nem azért kellett szerzetesi közösségre bízni az iskolát, mert másként nem volt fenntartható anyagilag. Nem is azért, mert – mondjuk – a szerzetes az iskolára fordíthatja minden idejét. Nem a hasznosság és nem a nagyobb eredményesség az ok.
A szerzetesség is – akárcsak a keresztény misztika – Jézus keresztjéről szól, mégpedig nem egyfajta „szentimentális dolorizmus” értelmében, nem is úgy, mintha a szerzetesség a „szenvedéskeresés aszketikus programja lenne” (vö. Görföl Tibor: A keresztény misztika néhány problémája. In: Vigilia (LXXX (2015)/7, 488-497. Itt 496.).
A szerzetesség intézményesített evangéliumi élet, életvitelszerű kimerészkedés a keresztleges pontokra. Nem elbizakodottan, nem gőgből, nem huszárkodásból, hanem Jézus hívását követve: „De a te szavadra kivetem a hálót” (Lk 5,5). Kimerészkedés azokba a helyzetekbe, ahol az elveszettségbe zártak élnek (vö. von Balthasar, idézi Görföl T., ibid. 497). Annak tudatos megélése, ami a húsvétból emberi szemmel látható. A szerzetesi fogadalmak sajátos negativitása révén ezt a Szent Pál-i, pontosabban krisztusi paradoxont, a kereszt botrányát és balgaságát vette magára Kalazancius, és ezen a negatív módon, a visszavonulással, a ráhagyatkozással, önmaga visszavonásával nyitotta meg az életnek és a szabadságnak azt a terét, a Kegyes Iskolákat, ahová a társaival együtt be tudta fogadni „ezeket a kicsinyiket”.
 
3.
a)
Aki járt már a San Pantaleo rendházban, az egész biztosan látta Kalazancius halotti maszkját. Mondják, hogy sok Kalazancius-képhez erről merítették az ihletet – sajnálatos módon, teszik hozzá egyesek. Beesett, lesoványodott, erősen borostás arc ez. Azt is mondják, hogy valószínűleg innen vették és hitték tévesen, hogy Kalazancius szakállas volt.
Nekem is néha szigorúnak tetszik ez a sovány, csontos Kalazancius-arc. Emlékszem, Medvigy tanár úr hasonlóan vélekedhetett, mert arról beszélt egyszer, hogy Kalazancius egészen biztosan kedves arcú volt, másként nem kelthetett volna bizalmat a gyermekekben.
Lehet, hogy tévedek, mégis elképzelhetőnek tartom, hogy a halotti maszk nem pusztán azért vált modellé, mert a testi közelség révén valamilyen tárgyi hitelessége van.
Amikor hosszan ápolunk valakit, akkor nagyon fontossá válik az arca, és olyan szépséget is meglátunk rajta, amelyet mások szeme elől elrejt a ránc vagy a gyűrődés.
Ezért úgy gondolom, hogy miután a rendet lefokozták, és megtiltották új tagok felvételét, Kalazancius úgy élte élete utolsó két évét, hogy a vele egy házban élők emlékezetébe nagyon elevenen beleégett egy sajátos szépség, az Istenre hagyatkozó ember lelkülete. Az a hozzáállás, amelyet a Jób könyvéből vett szavak ismételgetésével is kifejezett: „Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve.” Ha tárgyszerűen nem is, valóságosan mégis ezek lehettek az utolsó szavai.
Az öröksége, a műve egyértelműen összhangban van ezzel. A küldetését, az iskolát, a „kicsinyek” befogadását ez alapján érthetjük és élhetjük.
 
b)
Elgondolkodtatnak rendtársunk, Jelenits István szavai, aki a Rendben vagyok honlap számára adott interjúban ezt mondja:
„Amikor beléptem a rendbe, azzal a gondolattal tettem, hogy könnyen kicsúszhat a talaj a lábam alól, hisz lehet, hogy épp egy olyan rendbe lépek be, amelynek néhány év múlva nem lesz már diákja… Akkor én villanyszerelő leszek vagy valami más, mert nem tudok különben megélni a szocializmusban. Mégis beléptem. Elég fontos felismerés volt, ami akkor tisztázódott bennem: számomra nem a tanítás a legfontosabb immár, hanem a piarista rend, és voltaképpen annak a sorsában akarok osztozni. Ha a megszüntetés lesz a sorsa, akkor vállalom azt, hogy nem fogok tanítani” (http://www.rendbenvagyunk.hu/#istvanatya).
Azt hiszem, hogy ez a tapasztalat nem a diktatúrához kötődik, és ilyen értelemben nem a diktatúráról szól. Ez a tapasztalat a piaristasághoz kapcsolódik, és a Jézus-követésről, az evangéliumról szól.
 
III.
Kalazancius ünnepnapján a liturgia ezért akarja elénk állítani a Jób szavait idéző Kalazanciust. Nem az ereje teljében levő tevékenyt, nem a diákoktól körülvett társadalomalakítót, nem a Szűzanyával találkozó misztikus látnokot, hanem a keresztre figyelőt, a Megfeszítettre figyelőt, a Krisztus arcát idéző Kalazanciust.
A halálba szenderülő Szent arcáról ezért mondhatja ezt egyik rendtársa: „[…] arca nem sápadt el, és ajkain édes mosoly ült” (G. Guerri: Kalazanci Szent József, Agapé, Szeged 2000, 290).
 

Képek

Kalazancius képe
Kalazancius képe
Kalazancius képe