Charlie keresztény gyökerei

Voltak, akik egykettőre tudták a helyüket ebben a konfliktusban. „Je suis Charlie” – mondta az egyik. „Je ne le suis pas” – nyilatkozta a másik.
Talán az igazi kérdés az, mikor legyek Charlie, mikor ne. Mikor az a jó, ha Charlie vagyok, és mikor az a dolgom, hogy ne legyek Charlie?
 
 
Szily László írja: „Én a piarista gimnáziumba jártam, minden okom és lehetőségem megvan egyház- és vallásgyalázónak lenni, a szabadidőmben mégis inkább nézegetek halfárasztós videókat, mint az Atyát fenékbe szexuáló Fiúról készült rajzokat.”
 
A piarista gimnázium öregdiákjaként miért van „oka és lehetősége” erőteljes egyházkritika kifejtésére? Két válaszra tudok gondolni.
 
Vagy azért, mert bántalom érte diákként, vagy azért, mert mint egy egyházi iskola volt diákja belülről bírálhat.
 
Ha az előbbi, akkor lélekben magamra öltöm a „Je suis Szily” feliratú pólómat, mellé állok, és figyelmesen hallgatom, remélve a gyógyulást és a kiengesztelődést. Ha az utóbbi, akkor is mellé állok, és vele együtt küzdök azért, hogy jobb és igazabb legyen a közösségem. Persze oda-odaszólva neki, vitázva vele is, ha elnagyoltnak érzem az elemzését vagy pontatlannak a szavait.
 
 
Vajon a Charlie Hebdo szerkesztősége melyik volt ezek közül a merénylet előtt? Minek tekintették magukat: áldozatnak vagy belülről kritizálónak?
 
Azt hiszem, tekintették magukat áldozatnak. Vagy legalább jó néhányszor gondolhatták úgy, hogy az áldozatok pártján állnak, és amikor gúnyrajzokat készítettek, lélekben magukra öltötték a „Je suis les victimes de la religion” feliratú pólójukat.
 
Tekinthették magukat belső bírálóknak is, akik mint európaiak, mint a Nyugat fiai zsidó-keresztény gyökerekből táplálkoznak – ahogy ezt sokszor, igaz, kissé más összefüggésben, szoktuk is hangoztatni –, és bibliai meg egyházi elődöket követnek a valláshoz kötődő, a vallásból eredő erőszak elleni küzdelmükben.
 
 
Nem egyszerű az a helyzet, ha valamilyen oknál fogva külsőként érzékelődik a vallás mögött megbúvó igaztalanság bírálata. Még nehezebb, ha egyáltalán nem világos, hogy a bíráló nem eltiporni, nem megsemmisíteni akar.
 
Az hiányzik ilyenkor, ami nem hiányozhat: a közösségvállalás.
 
Ekkor jelentkezik az a helyzet, amelyről Rowan Williams, volt canterburyi érsek „A vallási gyűlölet és a vallás megsértése” című tanulmányában így ír (In: A hit szerepe a mai világban. Bencés Kiadó, Pannonhalma 2014, 165-179. Eredeti itt).:
„Legtöbben egyetértünk abban, hogy az egyénekkel, csoportokkal vagy osztályokkal kapcsolatos lekicsinylő beszédmód azt feltételezi, hogy az érintettek nincsenek jelen [absent] . Márpedig ha nincsenek jelen, akkor nem is hallathatják a hangjukat. Lehet, hogy módjukban áll valamiképpen reagálni, de ugyanazon a beszélgetésen belül nem alakul ki interakció köztünk, és nem tudják elmagyarázni, hogy valójában kik is ők. A korlátlan szólásszabadság melletti érvelés kapcsán tehát az a morális kérdés merül fel, hogy olyan beszédmódra is adhat-e felhatalmazást, amely azt feltételezi, hogy a másik nincsen jelen, vagy nem rendelkezik hatalommal. Sajnos nagyon is igaz, hogy a kereszténység, több vallási hagyományhoz hasonlóan, történelme során botrányosan rosszul kezelte az ilyen helyzeteket, és ezzel a »másikkal« (zsidókkal, muszlimokkal, eretnekekkel, hitetlenekkel) kapcsolatos sértő, lekicsinylő beszéd alapjait vetette meg, amely semmivel sem volt jobb, mint amit a mai keresztények panaszolnak fel a harcos ateistáknak” (176-177).
 
A közösségvállalás hiánya azt okozza, hogy a másik távollevő – „absent” – lesz, és nem lesz hangja, nem lesz szava. És fordítva is igaz (és ez egyfajta tesztként is használható): ha a másiknak nincs hangja, ha elveszem a szavát azzal, hogy túl erőteljes vagyok neki, érzelmileg ellehetetlenítem, cinizmussal vagy szarkazmussal beléfojtom a szót, akkor megszakítottam a közösséget vele.
 
Súlyos kérdés, hogy a Charlie Hebdo nem tett-e ilyet a moszlimokkal.
 
A szentháromságos rajzuk vagy a pápának látszó valaki és a svájci gárdistának látszó valaki csókolódzását mutató rajz, félek, szintén ilyen szó-szegő. Nehéz egy kereszténynek ezek után megszólalnia.
 
 
Megosztott világban élünk, a Nyugaton, Európában is, és Magyarországon is. A továbblépést mindenkinek magának kell megtennie. Egyénileg és közösségi szinten.
 
Nekünk, keresztényeknek közösséget kell vállalnunk az áldozatokkal. A saját áldozatainkkal elsősorban.
 
Aztán érdemes erőfeszítéseket tennünk arra, hogy a kívülről érkező kritikát belsőként értsük, úgy, mintha olyan valaki mondaná, aki közösséget vállal velünk. A nagyszerű Rowan Williams erről is tud. Ezt mondta egy beszélgetésben:
„Alapvetően egy spirituális problémáról van szó. Arról a spirituális problémáról, hogy sok vallásos ember azt feltételezi, hogy nekik kell Isten helyett győzni az Istent érintő vitákban. És hogy nem lehet Istenre bízni, hogy Isten legyen. És ha veszítenek a vitában, ha elveszítik a csatát, ha vesztenek a szóváltásban, akkor valamiképpen Isten lesz a vesztes. Képtelen vallási álláspontnak tűnik ez számomra, és mégis egyesek magától értetődőnek tartják. […] Nem szabad, hogy megpróbáljak Istennek lenni” (39:55-től).
 
 
Van-e más feladata Jézus tanítványának, mint az emberiséggel való szolidaritás és közösségvállalás? Ez jó nehéz. Nem sok nehezebb dolog van ennél.
 
Ember vagyok.
 
 

Képek

Charlie keresztény gyökerei