A botránkozás és megszégyenítés helyett bizalmat és irgalmat

Pénteken még nem értettem, mi a célja annak az újságírónak, aki a Népszabadságban címlapon közölt hírt egy honlapról, amely állítólagos meleg papokat szed lajstromba (a cikket ld. itt). Szerintem azért nem értettem, mert a cikk nem arról szól, amiről beszél. Szombaton azonban minden világos lett. A véleményrovatban ugyanettől a szerzőtől jelent meg írás (ld. itt), amelyben most már egyértelműen azt mondta el, amit szóba akart hozni.
 
I. A befogadón is múlik, mit ért a másik szavából. Mást ért belőle, ha rosszindulatot feltételez, mást, ha jó szándékot. Nekem a szombati vélemény sokat segített abban, hogy rátaláljak a pénteki cikkíró jóindulatára és valódi szándékára. Pénteken még azt hittem, nincs más célja, mint hogy kötekedjen az egyházzal. A szombati írásból azonban felelősségtudatot éreztem ki, és így nem esik nehezemre szóba állni vele.
 
Mi vezeti tehát szerintem a cikkírót? A magyar társadalomért érzett felelősségtudat. Azt szeretné, ha változna a magyar társadalom, érettebb és őszintébb lenne, nyílt viszonyok jellemeznék, és növekedne a bizalom.
 
Persze azt gondolom azért, hogy sokat segítene rajtunk az is, ha tisztán és egyértelműen beszélnénk; ha kevésbé manipulatívan, nem az indulatokat hergelve, hanem a józanságot és tisztánlátást célozva szólnánk egymáshoz.
 
Mindenesetre úgy látom most, hogy van értelme szóba állni e cikkek írójával, így meg is próbálkozom vele.
 
 
 
II. Azt írja, a hívek „legféltettebb titkaikat is rájuk bízzák” (rájuk, azaz a katolikus papokra). Minden bizonnyal a bűnbánat szentségére, a gyónásra utal ezzel a szerző.
 
Valójában persze a bűnök megvallása során nem titkokat közlünk a pappal, főként nem féltve őrzött titkainkat. Szégyellt dolgainkat igen, s még jobb lenne, ha azokat a tetteinket vagy mulasztásainkat tudnánk elmondani a gyónásban, amelyeket bánunk. Sokszor valóban takargatni próbáljuk azt, amit tettünk, gyakran még magunk elől is, de inkább azért, mert szégyelljük, nem azért, mert bánjuk. Szégyelljük, mert nem felel meg a magunkról alkotott képnek, vagy mert ellentmond a másokban rólunk kialakított képnek. A szégyen könnyen válhat a hiteltelen működésmód vezérlőjévé, eltorlaszolhatja az utat az igazsághoz. Aki szégyell valamit, annak nehéz szembenézni az igazsággal, nehéz bevallania az igazságot, esetleg még saját magának is. Aki viszont megvallja a bűneit, az legyőzte a szégyent. Nem féltve őrzött titokként kezeli, amit tett, hanem bűnnek, amelyért megbocsátást remél, és tudja, hogy a megbánt vétek váratlan jó kezdete lehet. A pap, akinek megvalljuk a bűnünket, azért jó, hogy kéznél van ilyenkor, mert pontosan a szégyen leküzdésében segíthet, abban segíthet, hogy hiteles legyek.
 
Igaza van, a cikkírónak, valóban felelősséggel jár katolikus papnak lenni. Alkalmatlan rá, aki nem tud, vagy nem akar felelős lenni, vagyis aki nem tud, vagy nem akar feleletet adni, számot adni arról, amit tett vagy mulasztott. A felelősséget tanulni kell, érett személyiséget igényel. Akit például a szégyen annyira megköt, hogy képtelen szembenézni saját magával, attól aligha várható, hogy felelősen viselkedik.
 
A felelősséget vállalni tudó, érett személyiség kialakulásához olyan környezet kell, amelyben az igazsággal szembenézés és az igazság vállalása örömöt vált ki, nem botránkozást. Ha a vallomásra fejcsóválás a válasz, nem pedig az igazság kimondása miatti öröm, aligha remélhető, hogy nem a szégyenkezéstől lebénult, hanem feleletre kész személy az eredmény.
 
Éppen ezért gondolom, hogy minden olyan írás és vélemény, amely inkább botránkozni akar, mint az igazság feltárulása miatti örömre kész, semmit sem használ, hanem kifejezetten árt. Nem használ, hanem árt a magyar társadalom ügyének, nem segíti a bizalom a kialakulását, hanem további bezárkózásra késztet, ha a másik szennyesét teregetjük. Csakis a sajátomnak tekintve a szennyest, azaz csakis közösséget vállalva, csakis belülről lehet széttörni a botránkozás és a szégyen falait. Aki kívülről próbálkozik, az ostromlóvá válik. Aki kívülről erőltet valamit, az bizalmatlanságot kelt, mert valójában a másik bőrét viszi a vásárra. Nem vallomást tesz, nem az igazságot tárja fel, hanem megszégyenít.
 
Bizalmat csak úgy lehet teremteni, ha védtelenné és sebezhetővé válok, és ezzel a másikat hasonló megnyílásra hívom. Bizalomra méltó az, aki nem botránkozik, aki nem a szégyenbe rekeszti a botlásáról vallót, hanem felelős: vagyis számot tud adni saját magáról, és ezért ő is képes sebezhetővé válni, megnyílni. Nem attól felelős valaki, hogy bűntelen, hanem attól, hogy számvetésre képes, és számot is vet azzal, amit tett vagy mulasztott. Aki pedig bűntelenséget vagy feddhetetlenséget vár a másiktól – akár paptól, akár nem paptól –, az a szégyen és a botránkozás, a megszégyenítés és a felelősségáthárítás kultúráját éleszti, vagyis bizalmatlanságot gerjeszt. Ezért nem igazán jó válasz a mai globális botránkozásra az sem, ha soroljuk a jó papok nevét és jó tetteit. A jó válasz az, ha a saját bűneinket soroljuk, és ha arról beszélünk, hogy elsősorban én magam vagyok felelős magamért, nem pedig a másik. Jó pap, rossz pap ebből a szempontból egyre megy. Az igazi kérdés az, mit kezdek a saját életemmel. A felelősségvállalás kultúráját kell terjeszteni, az igazmondás és bizalom kultúráját, vagyis sebezhetővé kell válnom, és erre kell meghívnom másokat is.
 
S ha már itt tartunk, azt gondolom, nincs jó pap, mint ahogyan nincs jó szülő sem. Winnicott szavát kölcsönözve csak „elég jó” pap van. Vagyis olyan, aki tökéletlen, botladozó, a botránkozni akarók még akár botránkozhatnak is rajta, de az legyen az ő bajuk. Az elég jó pap nem tökéletes, hanem felelős, mert rálát magára, és mert meg tud nyílni, hogy beszéljen és számot adjon a gyöngeségeiről, a kisiklásairól, a kudarcairól. Az elég jó pap egy közülünk, aki azért tud segíteni, és azért tud „sebzett gyógyító” (Henry Nouwen) lenni, akit azért nem bénít meg a szégyen, és nem késztet másra mutogatásra a bűn – sem a sajátja, sem a másé –, mert megtapasztalta Isten megbocsátó szeretetét és mindent felülmúló irgalmát.
 
 
III. A magyar társadalom jobbításáért akkor teszünk, ha szembeszállunk közösen a bizalmatlansággal. Ha küzdünk az ellen, hogy hamis elvárásokat támasszunk egymással és önmagunkkal szemben. Ha felelősségvállalásunkkal felelős emberek érlelődését segítő közeg és közösség leszünk, nem pedig álszenteket, vádaskodókat, megszégyenítőket és a felelősségtől menekülő botránkozókat gyártó csődület. Ennek útja a sebezhetővé válás és az irgalom.
 
Irgalmasnak kell lennünk egymás iránt. Nem eltussolónak, hanem irgalmasnak. Közös felelősségünk van, a bűnben is. Ezért nem lehet az igazság nehézágyúit bevonszolni olyan törékeny szerkezetekbe, mint az emberi társadalmak.
 

Képek

A botránkozás és megszégyenítés helyett bizalmat és irgalmat