Az egyházi iskola: a közösség iskolája

Az alábbi írás a 2011. október 15-én Szegeden tartott konferencián (vö: http://szegedma.hu/hir/szeged/2011/10/az-egyhazi-iskola-igazi-feladata-a...) tartott előadásom szövege.
 
Jó tíz évvel ezelőtt, amikor még nem volt meg a templom, ez a terem, ahol most vagyunk, még multifunkcionálisabb volt, mint most. Ez adott helyet a vasárnapi szentmiséknek, és itt tartottuk a havonta esedékes, az elsőpéntekeket megelőző bűnbánati liturgiákat is.
 
Az egyik ilyen alkalommal merész tettre szántam el magam. Mindig is foglalkoztatott, hogy igyekezzem közel hozni a gyerekekhez a bűnbánati liturgiát. Azt akartam, hogy valóban megszólítsa őket az, amiről szó van; hogy belülről és mélyen tudják átélni ezt a liturgikus alkalmat. És ezt, úgy gondoltam, megsegíti az, ha kizökkentem őket a megszokottból. Azt találtam ki ezért, hogy behozom a bűnbánati liturgia bevezető részére az iskola fajtiszta németjuhász házőrzőjét, Sheriffet (aki az egyik osztály kedves elnevezése szerint „Kegyesrendi Szaglár” volt). Ez a farkaskutya ugyanis nagyon érdekesen viselkedett a lakkozott padlón, és ezt akartam szemléltetni a bűnbánati liturgiára egybegyűjtött gyerekeknek. Sheriffet teljes mértékben elbizonytalanította a csúszós felszín, görcsössé vált, és ösztönösen kinyújtotta, kimerevítette a karmait. Így nem puha, húsos tappancsain támaszkodott meg, hanem a merev, kemény körmökön. A körömről pedig tudjuk, hogy nincs még egy olyan testrésze a kutyának, amely csúszósabb lenne. Nem tudom már pontosan, mit is akartam szemléltetni ezzel a reakcióval. Talán azt akartam bemutatni, hogy szegény Sheriff egyre rosszabb helyzetbe kerül a félelme miatt. A fiatalokat arra akartam elsegíteni, hogy lássák: félni szabad, de a félelemnek engedni nem, mert az rosszabb helyzetet teremt. Az ijedt reakció visszavonása, a számvetés, a szembenézés a megoldás. Mindenesetre alighanem ez volt a liturgiatörténet első – s talán mindmáig egyetlen – kutyás bűnbánati liturgiája.
 
Nem volt egyszerű dolog bűnbánati liturgiát tartani az iskolában. Valahogy nem illett össze a két tevékenység: a szentségi élet és az iskola. Egyre türelmetlenebbül vártam, hogy elkészüljön a templom, és végre a neki megfelelő térben tarthassuk a bűnbánati liturgiát.
 
Új volt ez a tapasztalatom. Korábban azt hittem, hogy az iskola alkalmas tere mindannak, ami a kereszténységünkhöz tartozik. Emlékszem, hogy az iskola megáldásakor Kollár Árpi – ma Kollár Árpád, a Fiatal Írok Szövetségének elnöke – szavalatát hallgatva azt gondoltam: ezzel az iskolával mi egyszerre, egyetlen tettel felelünk Reményik Sándor felhívására, „ne hagyjátok a templomot és az iskolát!”. Úgy hittem, azzal, hogy mi egyházi iskolát csinálunk, nem hagyjuk a templomot sem. A mindennapok azonban más tapasztalatokat nyújtottak. Azt éltem át, hogy bezavar az iskola.
 
Igyekszem pontosan fogalmazni. Nem azt éltem át, hogy a kettő nem összeillő. Hanem azt éltem át, hogy ehhez a tapasztalathoz szabadságra van szükség; több vagy másféle szabadságra, mint amilyet az iskola a maga lehetővé tesz.
 
Úgy sejtem, vannak olyanok, akik a kutyás bűnbánati liturgia láttán a fejüket fogták volna. Nem annyira a kutya miatt – Sheriff még az ÁNTSZ ellenőrzésein is átment –, hanem a bűnbánati liturgia miatt. És különös módon hasonló ok miatt feszengenének, mint én. Ők is a szabadság hiányát emlegetnék fel, és arról a félelmükről beszélnének, hogy a gyerek valami olyasmibe van bevonva, amivel szemben nem tud szabadon állást foglalni. Erőszakot sejtenének az egész gyakorlat mögött.
 
Ez a félelem nem alaptalan. Itt, a szegedi tantestületben lelkesen olvasgattuk közösen – jó tizenöt éve – Gilbert Caffin írását (Pedagógiai és megtestesülés). Ez az oratoriánus szerzetes többek között arról ír, hogy „az iskola nem lehet ürügy”; nem használhatjuk az iskolát a térítés eszközeként. Példaként említi, hogy „Ázsiában bizonyos szumátrai bennszülötteket olykor még ma is »rizskeresztényeknek« neveznek, mivel a nyugati könyörületesség a legolcsóbb vételár fejében keresztelte meg őket” (http://www.szepi.hu/irodalom/pedagogia/tped_019.html – 2011. október 12-i állapot). Majd hozzáteszi: „Hivatásunk nem a fiatalok megtérítése, hanem mindenekelőtt szolgálatukra – mégpedig önzetlen szolgálatukra – kell hogy törekedjünk. […] A beteg, tudatlan, bebörtönzött ember megérdemli, hogy önmagáért szolgálják és szeressék (ld. Mt 25).”
 
Valós veszély eszközzé tenni az iskolát, a térítés, a prozelitizmus, az egyház taglétszáma növelésének eszközévé. Sem Caffin, sem mi nem akartunk ilyen iskolát. S ha átfutjuk a zsinat óta napvilágot látó hivatalos egyházi megnyilatkozásokat, világosan láthatjuk: az egyház sem. Nem téríteni akarunk az iskolával, számunkra az iskola nem ürügy, mert ahogy Caffin fogalmaz: az iskola „önmagában is elégséges cél”. Az iskolával evangelizálni akarunk.
 
Mit jelent ez? Mit jelent evangelizálni? Gyakran leszűkítő módon két dolgot értenek rajta (vö. Antonio Botana: La escuela como proyecto evangélico [Vol. 13 Cuadernos de educación para la acción social], CSS, 2002, 10-11). Vagy valami olyasmit, mint a szekták utcai térítése, vagyis a keresztény üzenet első meghirdetése azoknak, akik még nem hallottak Krisztusról. Vagy pedig a szentségek ünneplésére, a hit elmélyítését szolgáló lelkipásztori tevékenységre gondolnak vele kapcsolatban. A II. vatikáni zsinat és VI. Pál Evangelii nuntiandi című apostoli buzdítása szerint az evangelizáció nem szűkül le Jézus üzenetének megismertetésére, hanem egy olyan mindent átfogó folyamat, amely során egyre mélyebben megváltozik az ember belső világa, átalakul a látás- és gondolkodásmódja, az érdeklődése, az életmódja. Egyre szabadabbá, egyre emberibbé, egyre emberebbé válik.
 
De úgy érzem, kicsit előre szaladtam. Szeretném még befejezni a megkezdett történetet a bűnbánati liturgiákról. 2001 júniusára az egyházmegye és személy szerint az akkori püspök atya, Gyulai Endre jóvoltából elkészült a templomunk. Két tanév templomtalanság után lett végre saját tere és fizikai helye a szentségi élet megélésének. Ki is szerveztük az iskola falai közül a bűnbánati liturgiákat. De lám, milyen hálátlan és telhetetlen vagyok! Így sem voltam elégedett. Továbbra is úgy éreztem, hogy az iskola ide is bejön. Az iskola fizikai teréből kivettük ugyan ezeket az aktusokat, de nem tudtuk kiemelni az iskola vonzásköréből: a zsigeri válaszokban, a hangulatban, a tevékenységünk szövetében, a módszerekben, a „hogyanokban” továbbra is jelen volt. Mi nem tudtunk nem tanárként viselkedni, és a fiatalok sem tudták levetni a diákszerepet. Ők hangoskodtak, mi rendet tettünk. Ők egy irányításra szoruló tömeg részeként viselkedtek, mi egy tömeget irányító felügyelőként.
 
Nem véletlenül mondtam az előbb azt, hogy ez az ítélet a hálátlanságomat és telhetetlenségemet mutatja. Sok bajom egyike a perfekcionizmus (ami nem a Babits-féle soha meg nem elégedés, hanem az elégedetlenkedés és örülni nem tudás). Erőfeszítésbe kerül a mindennapokban elfogadnom azt a Chestertonnak tulajdonított mondást, amelyet elméletben igaznak tartok: Ha valamit érdemes csinálni, akkor rosszul – azaz tökéletlenül – is érdemes.
 
Nem egyszerű evangelizáló iskolát csinálni. De érdemes az ideálnak nem tökéletesen megfelelő evangelizáló iskolát is csinálni, és jobb, mint ha valamiféle „semleges” iskolát csinálnánk. Itt sem szabad megijedni a hibázás lehetőségétől, hanem érdemes félve és rettegve, de haladni a célba vett jó felé. Ahogyan van „elég jó szülő”, úgy van „elég jó nevelő”, és van „elég jó iskola” is. A reális cél ez: „elég jó iskolává” válni az evangelizálás tekintetében is. S ahogy „elég jó szülőnek” lenni nem küzdelem, erőfeszítés és szenvedés nélküli dolog, úgy az „elég jó iskola” kialakítása és működtetése sincs folytonos gyötrődés, személyes és közösségi szenvedés nélkül.
 
Azt szeretném ma elmondani, hogy véleményem szerint, mire van szükség ahhoz, hogy egy iskola „elég jó egyházi iskola”, „elég jó evangelizáló iskola” legyen.
 
 
Ezzel a gondolattal máris továbbléptünk annak tisztázása felé, hogy mi is kell az evangelizáló iskolához, mi az evangelizáló iskola feltétele. Evangelizáló iskola nincs evangelizált személyek evangelizált közössége nélkül, és nincs meg olyan iskola nélkül, amelyet a személyesség és a közösség jellemez. Két szálon szeretnék tehát továbbmenni. Az egyik az iskolával kapcsolatos, a másik az iskolán kívüli, de az iskolát fenntartó közösséget érinti. 
 
Az egyik állításom tehát az, hogy az evangelizáló iskola nem lehet akármilyen. Meghaladja ennek az előadásnak a kereteit, ezért csak utalni lehet most arra, amit mostanában egyre többen hoznak szóba: a közoktatás rendszere világszerte válságban van. A téma szakértői közül hadd utaljak most csak egy valakire, Sir Ken Robinsonra. Nemrégiben magyarul is megjelent könyve, Az alkotó elem (HVG, Budapest, 2010), főképpen pedig egy korábbi, az Out of Our Minds (Capstone, Chichester, 2011) című könyvének új kiadása nagyon világosan kifejti, hogy mi is a baj a mai iskolarendszerrel.
 
„A nevelésnek-oktatásnak [education] három fő szerepe van: személyes, kulturális és gazdasági. Sok mindent lehetne mondani mindegyikről, de hadd egyszerűsítsem most le három alapvető célállításra, amelyekről azt gondolom, hogy aránylag vitán felül állnak:
-          Individuális: kifejleszteni az egyéni adottságokat és érzékenységeket
-          Kulturális: elmélyíteni a világ megértését
-          Gazdasági: olyan készségeket nyújtani, amelyek szükségesek a kenyérkeresethez és ahhoz, hogy gazdaságilag produktív legyen.
Fontos, hogy mindhárom szerepet egyfolytában szem előtt tartsuk, és hogy egyenlőképpen és egymáshoz való viszonyukat figyelembe véve mozdítsuk elő őket. Annak megértése, hogy miként is kapcsolódnak egymáshoz, kulcsfontosságú a nevelési-oktatási [educational] rendszernek egy olyan 21. századi folyamattá történő átalakításához [transformation], amelynek középpontjában a kreativitás és az innováció áll. A dolgok jelenlegi állása szerint az ipari/akadémiai nevelési-oktatási modell gyakorta mindhárom területen iszonyatosan elégtelen” (Out of Our Minds, 67).
 
Az olyan iskola, amely szem előtt tartja mindhárom szempontot – vagyis az egyéni-személyest, a kulturálist és a gazdaságit – nem más, mint az integrális nevelést-oktatást végző iskola. Ilyet hozott létre és alakított ki a piarista iskola alapítója, Kalazanci Szent József is. Az integrális, az egész embert fejleszteni akaró iskolát gyakran úgy szoktuk definiálni, mint ahol egységben van a hit és a tudomány. Ez a meghatározás némiképp leegyszerűsíti a dolgokat. Kalazancius iskolája valóban egységben látta a hitet és a műveltséget, de ezen felül érzékelt egy másik oppozíciót, egy másik áthidalandó szakadékot is.
 
Kalazancius korában voltak iskolák, de ezek mind fizetősek voltak. Rendalapítónk nagysága abban áll, hogy azoknak is lehetővé tette az iskolába járást, akik nem tudták megfizetni a tandíjat. Ernesto Balducci érdekes megfogalmazása szerint Kalazancius iskolája „scuola spontaneistica” („Vita o morte del professore”: Educazione come liberazione, 93) volt. A szótár szerint a spontaneistico olyan tevékenységre vonatkozik, amely a meglevő hierarchikusan szervezett struktúrákon kívül jön létre (vö. http://dizionari.hoepli.it  spontaneismo címszava – 2011. október 12-i állapot). Balducci alighanem így érti, mert még azt is mondja Kalazancius iskolájáról, hogy „veszélyeztette a létező társadalmi berendezkedést”, és hogy „szembeszállt az uralkodó kultúrával” (uo.).
 
Ahogy Kalazancius iskoláját ellenezték a Szent Officium és a jezsuita atyák, úgy voltak ellenzői annak is, hogy a modern államban mindenki számára elérhető közoktatást legyen. Robinson ezt írja erről: „Néhány szkeptikus úgy érvelt, hogy a közpénzek elherdálása az, ha megkíséreljük tanítani-nevelni a dolgozó osztályok gyermekeit: az ilyen gyerekek alapjában véve taníthatatlanok, és semmi hasznukra sem lenne az efféle erőfeszítésből. Ebben tévedtek. Mások a társadalmi és politikai következményektől tartottak: a dolgozó osztályok tanítása-nevelése olyan elképzelésekhez juttatná őket, amelyek meghaladják társadalmi státuszukat, és társadalmi felforduláshoz, forradalomhoz vezetne. Ebben nem tévedtek” (Out of Our Minds, 55).
 
Az a másik szakadék, amelyet mind Kalazancius iskolája, mind a széles néprétegek iskoláztatását lehetővé közoktatás át akart hidalni, szociológiai jellegű, és valamiképpen az egyén és a meglevő társadalmi rendszer, az egyén és a szisztéma, az egyén és a „mátrix” – hogy egy mai képre utaljak – közötti feszültségről és szembenállásról szól. Arról, hogy tudunk-e olyan – nem pusztán iskolai, hanem társadalmi –rendszert kialakítani, amely nem beskatulyáz, nem megnyes, nem eleve meghatározott pályákra állít, hanem közösséget nyit a személy részére. Közösséget, vagyis szabadságot, valódi kibontakozást ad, és sajátos utat nyit annak a megismételhetetlen és titokzatos egyednek, amely minden egyes emberi lény. Ennek a szakadéknak az áthidalni akarása, úgy tűnik, minden korban forradalmi jellegű törekvés. Mindenesetre ez az a másik oppozíció, amelyet az integrális nevelést nyújtani akaró iskola érzékelni és áthidalni akar. Ezért fogalmaz a Katolikus Nevelési Kongregáció 2010-ben kiadott irata is így: „A katolikus iskola ugyanis hivatásához hűen »a teljes emberi személy [szó szerint: az emberi személy integrális] nevelésének helye […]«, és azon igyekszik, hogy összhangot teremtsen hit, műveltség és élet között” (3).
 
Három elemünk van tehát: hit, kultúra és élet. S ahogy Robinson írja, ezeket együtt és az egymáshoz kapcsolódásukra figyelve kell előmozdítanunk. Integrális nevelést nyújtó iskolán olyan iskolát értünk, amely mindhárom elemre figyel – és mindegy, hogy ezen elemek megnevezésében a Kongregáció vagy Robinson terminológiáját követjük-e.
 
Evangelizálni csak olyan iskola tud, amely ebben az értelemben integráló. Ezért olyan fontos számunkra, akik egyházi iskolát csinálunk, az iskolaügy. Nemcsak arra kell ügyelnünk, hogy az iskolát ne tegyük ürüggyé, hanem arra is, hogy milyen az iskolánk: milyen az a rendszer, amelyben az evangéliumot meg akarjuk élni és szóba akarjuk hozni.
 
Így mondja ezt egy teológus (Antonio Botana: La escuela como proyecto evangélico, 35): „A mai katolikus iskola egyik veszélye az, hogy nem törődik a kultúra evangelizálásának feladatával, és hogy sajátos identitását a vallási tevékenységek tervére szűkíti le. [Pedig] Elsődleges célja [valójában] nem a hit felajánlása, hanem egy olyan kultúra átadása, amely nyitott a spirituális és vallási dimenziókra, keresztény és evangéliumi távlatokra.” Ez az első feladat alapvetően az iskolásságát, az iskolavoltát érinti. És ezzel kapcsolatban azokra a problémákra és feladatokra kell érzékenynek lennünk, amelyeket Ken Robinson írásából idéztünk.
 
 
Arra a kérdésre igyekszem választ adni, hogy mik a feltételei az evangelizáló iskolának. A kérdés első felét most már meg tudjuk válaszolni. Csak olyan iskolát lehet az evangélium megélésének és hirdetésének helyévé tenni, amelynek a kultúrája nyitott az evangélium befogadására. Márpedig nagyon kérdéses, hogy a mai iskolarendszer ilyen-e.
 
Az evangelizáló iskola másik feltétele a keresztény közösséget, az evangelizált közösséget érinti. Érdemes itt ismét felidéznünk Kalazancius és a piarista iskolák történetét.
 
Kalazancius útkeresésének mérföldköve volt az a pillanat, amikor belátta: az általa annyira fontosnak tartott küldetést, a mindenki előtt nyitott, vagyis a szegények számára is elérhető iskolát egy szerzetesközösségre kell bíznia. Azt értette meg a mi alapítónk, hogy elkötelezett emberek közössége kell e misszió fenntartásához. Közösségre van szükség, amelynek tagjai vállalják ezt a küldetést. A vállalás abban áll a tagok részéről, hogy ezt a küldetést tekintik életük központi mozzanatának; ez az a mozzanat, amely köré az életüket rendezik.
 
Fontos persze a küldetés központi helyzetének megértéshez, hogy lássuk, mit jelentett Kalazancius és követői számára e küldetés. Hogyan kapcsolták ezt az életük és a személyük egészéhez?
 
A küldetés számukra nem pusztán munka volt. Nem olyan értelemben vett munka, amely valami mást, például a kenyérkeresetet szolgálta volna. Nem is hobbi persze, nem valamiféle kedvtelés, még ha közel áll is ahhoz. A küldetés abból az élményből fakadt, amelynek a megnevezésére a szenvedély, a hivatás, a személyes küldetés és az élet értelmének megtalálása szavak a megfelelők. Kalazancius életrajzából az a jelenet kínálkozik ide, amikor az időt értelmetlenül eltöltő gyerekeket látja az utcán, és hangot hall magában: „Tibi derelictus est pauper, orphano tu eris adjutor.” Rád hagyatkozik, rád van bízva a szegény, az árvának te leszel segítője.
 
Az az élmény ez, amelyet Charles Ehlinger így nevez meg: a sebezhetővé válás élménye. Vagyis képessé válás „a másik embernek és Isten cselekvő kegyelmének befogadásá”-ra, megérintetté válás a másik által, „hogy lelkünk mélyén hordozzuk, hogy »elviseljük« – vagy »elszenvedjük«” a másikat; hogy kialakuljon bennünk a „belülről érintettség és a fenntartások nélküli elkötelezettség »szenvedélye«”. Mert „ebből a passzivitásból és szenvedélyből fakad az igazak meglepő és elszánt cselekvése” (Joseph Wresinski: Szegények egyháza, Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2010, 12).
 
Ez a tapasztalat megelőzi az iskolacsinálást. Megelőzte történetileg Kalazancius esetében, és mint feltétel megelőzi a mi esetünkben is. Ahhoz, hogy az iskola evangelizáló legyen, szükség van erre a személyes tapasztalatra és történésre. Valamiféle megragadottság és megérintettség ez, amelyben egyszerre szerepel a másik ember ínsége és Isten elszólító szava. Olyan megragadottság ez, amely áthatja az egész embert, elveszi magától, de mégis úgy, hogy a szabadsága megmarad, és inkább azt éli át, hogy most válik igazán szabaddá.
 
A küldetés, a misszió alapjánál ez az élmény szerepel. Ez az, ami aztán „meglepő és elszánt cselekvésre” indít, ahogy az előbb idéztük. Így értem azt, hogy nem munka ez a küldetés, hanem valami olyan tevékenység, amely nagyon is a szívből, a személy központjából származik.
 
Ez az a mozzanat, amelynek a megéléshez szükség van az egyházi közösségre.  Az egyházi közösség az a hely, ahol az egyén találkozhat az evangéliummal, ahol az Ige hallgatója lehet, és ahol befogadhatja az evangéliumot. Más szóval az egyházi közösség az, ahol felszabadulhat arra, hogy megérinthesse őt a másik ínsége és Isten kegyelme, és ahol választ is adhat erre a megszólításra.
 
Ilyen közösségre bízta Kalazanci Szent József Európa első ingyenes népiskoláját, a közoktatás első példányát. Ilyen közösségre van szükség ma is, amikor egyházi iskolát, pontosabban evangelizáló iskolát akarunk csinálni.
 
És nyugodtak lehetünk – és talán még az én perfekcionizmusom is lecsitul –, hogy ha ebből a tapasztalatból építkezünk, akkor „elég jó iskolát” fogunk csinálni. Akkor el fogjuk kerülni azt a két végletet, amelyeket Paolo Freire így fogalmazott meg:
 
„Egyrészt nem szabad manipulálnom. Másrészt nem hagyhatom a diákjaimat magukra. E két lehetőség ellentéte az, ha radikálisan demokratikus vagyok. Ez azt jelenti, hogy elfogadom a nevelés direktív, irányító természetét. Van egy olyasféle irányító jelleg, direktivitás a nevelésben, amely soha nem hagyja, hogy semleges legyek. El kell mondanunk a diákoknak, hogyan gondolkodunk, és miért. A szerepem az, hogy ne némuljak el. Meg kell nyernem a diákokat az álmaimnak, de nem győzhetem le őket a terveim számára. Még ha van is joguk a diákoknak rossz álmokhoz, nekem megvan a jogom arra, hogy kimondjam, az álmaik rosszak, reakciósok, kapitalisták vagy tekintélyelvűek.” (I. Shor, P. Freire: Pedagogy for Liberation, Bergin and Garvey, Wesport, 1987, 157).
 
Az „elég jó iskola” számomra ezt jelenti, ennek a két végletnek az elkerülését. Elkerülni egyrészt a manipulációt, akár a térítést is, vagyis nem ürügynek tekinteni az iskolát. És elkerülni az állítólagos semlegességet is, amely végső soron magára hagyja, és ezzel végletesen kiszolgáltatja a diákot az uralkodó ideológiának. S ennek feltétele a szabadság személyes és közösségi megélése.
 
Fontos, hogy az egyházi iskola tudjon erről a feladatáról. Vagyis vegyen tudomást egy olyan egyházi, hívő, evangelizált közösség létrehozásának a feladatáról, amely nem azonos pusztán a meglevő tantestülettel; amely nem pusztán annyi, hogy legyünk összetartó tanári közösség; hanem olyan közösség, amelyben az egyén felszabadulhat arra, hogy meghallja a másik ember ínségének és Isten kegyelmének szólítását, és így a szabadságával élve odaadhassa magát a szolgálatra, a küldetésre. Döntés nélkül manapság nincs biztosítva ennek a közösségnek a léte. Véleményem szerint ezért ez, vagyis a közösségalkotás feladatának tudatosítása a legelső teendője ma az egyházi iskolának.
 
 
Az előadás elején azt mondtam, hogy az „elég jó iskolához” hozzátartozik a gyötrődés és a szenvedés, akárcsak az „elég jó szülőséghez”. Pszichológusok úgy szokták ezt mondani a szülői feladattal kapcsolatban, hogy nem jó sem az, ha egy szülő mindent megenged, sem az, ha egy minden helyzetre érvényes, megváltoztathatatlan rendszert hoz létre. Rugalmas rendszer kell, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a rugalmasságot a szülő szeretete és szenvedése biztosítja.  
 
Egyik bátyám mesélte a történetet Kincs Lajos piarista tanárról. Az történt, hogy a feleltetésből a padja felé bandukoló diák, aki nyilvánvalóan nem értett egyet a kapott osztályzattal, lehülyézte a tanárt. Kincs tanár úr nem volt rest, tudta a dolgát, úgyhogy elkérte a gyerek ellenőrzőjét, és beleírta: „Tanárára azt mondta: ez hülye. Ezért megintem.” S a dolog ezzel el volt intézve. Semmiféle érzelmi vihar, semmi fegyelmi eljárás. Egyszerűen csak egy jelzés. A tanár nem hagyta szó nélkül a helytelen viselkedést, a gyerek is értett a szóból. Se több, se kevesebb.
 
Pontosan ez a húzd meg, erezd meg játék az, amely az iskolát jellemzi. Ez nagyon gyakran persze azzal jár, és azt hiszem, ez erre a történetre is igaz, hogy a tanárnak nyelnie kell. A helyzet rugalmasságát a tanár biztosítja. Itt váltódik apró pénzre az, amit az előbb – kissé talán magasztosan – szenvedésnek és gyötrődésnek neveztem. Ettől szolgálat ez. Szolgálat, amely nagyon gyakran kiszolgáltatottságot jelent, sebezhetőséget, sőt sebződést. A gyerekek bizony nagyon kegyetlenek tudnak lenni, különösen a gyengével: a gyenge társukkal és a gyenge tanárral.
 
A tanárnak, az iskolának az a dolga, hogy rugalmasan viselje a helyzetet. Az engedékenység és a hézagtalanszabályozottság között kell maradnia. Hadd idézzem Michael Fullan kifejezését, mert úgy érzem, az általa használt képnek az ereje érzékelteti kellőképpen a helyzet komolyságát: a káosz peremén (on the edge of chaos) kell haladni. Vagyis a teljes szétesésbe zuhanás és a totális rend közötti vékony peremen, mert csak ez teszi lehetővé a kreativitást.
 
Ez is indokolja, hogy a tanárnak legyen közössége. Legyen egy olyan helye, ahol önmaga lehet, ahol növekedhet, ahol felépülhet, ahol a sebeit Isten elé tárhatja, hogy ima legyen belőle, ne értelmetlen vagy öncélú szenvedés, és ne is az emberfeletti ember hősies, de lényegében önmegváltó, s ezért lehetetlen vállalkozása.
 
Miért a kudarcot említem előadásom végén? Két okból. Az egyiket az iskola, vagy inkább az élet szolgáltatja. Ken Robinson írja: „A világon évente többen halnak meg öngyilkosság következtében, mint az összes fegyveres konfliktusban. Az Egészségügyi Világszervezet szerint az öngyilkosság jelenleg a 15 és 30 év közötti korosztály tagjai körében a harmadik leggyakoribb halálozási ok” (Az alkotó elem, 318). Egy másik helyen pedig ezt írja: „Mivel azt feltételezzük, hogy az iskolai és tanulmányi siker az élet legfontosabb összetevője és célja, nem tanítjuk meg az embereket arra, mit kezdjenek azzal a ténnyel, hogy esetleg nem érik el, amire vágyakoztak. Nem tanítjuk meg az embereket arra, hogy mit kezdjenek a sikertelenséggel, és ez alapvető hiányosság” (Out of Our Minds, 78).
 
Kalazanciust az indította a kegyes iskola megnyitására, hogy hívő emberként, evangéliumi emberként más irányban nézett, mint a kortársai, és ezért mást látott. A kudarc, a sikertelenség világát látta meg, és ezáltal gyerekeket vett észre, személyeket, kincseket, Isten szeretett és megváltott fiait. Köztük maradt, és társakat gyűjtött maga köré, hogy legyenek e kudarcra ítélt gyermekek társai. Csak az ilyen ember, a kudarcos helyzetet vállaló ember tudja megtanítani a másiknak, mit jelent együtt élni a kudarccal; mit jelent nem feladni akkor sem, ha nem teljesülnek az áhított célok; mit jelent reménytelinek lenni. Több mint elgondolkodtató, hogy ez az emberi sikerről lemondó vállalkozás újra meg újra emberi értelemben is sikeresnek bizonyult az elmúlt négy évszázad során.
 
És ez a másik oka annak, hogy a kudarc szóba hozásával zárom az előadásomat a keresztény, egyházi, az evangelizáló iskoláról. Jézus a kereszten volt a legközelebb Istenhez, és akkor volt a legtermékenyebb, miközben a legterméketlenebb is. Nem képzelhető el evangelizáló iskola e nélkül az alapvető tapasztalat nélkül. Ez az evangélium központja, ez az egyház alapja. Ez az, ami megnyit minket annak a szabadságnak a megélésére, amely történetileg elsőként hozta létre a világon a mindenki számára nyitott iskolát, a népiskolát. És ez az a személyes és közösségi tapasztalat, amely ma is lehetővé teheti az iskolarendszer megújulását, és az iskolát nem ürügynek tekintő, hanem az evangelizáció helyévé tevő egyházi iskola megélését.

Képek

Az egyházi iskola: a közösség iskolája
Az egyházi iskola: a közösség iskolája