„Urunk, add nekünk mindig ezt a kenyeret!” – Évközi 18. vasárnap

A János-evangélium 6. fejezetéből való a mai evangéliumi részlet:
22Másnap a tenger túlsó partján maradt sokaság megállapította, hogy ott nem volt más bárka, csak egy, és hogy Jézus nem szállt be tanítványaival együtt abba a bárkába, hanem csupán a tanítványai mentek el. 23De Tibériásból jöttek bárkák annak a helynek a közelébe, ahol a kenyeret ették, miután az Úr hálát adott. 24Amikor tehát látta a sokaság, hogy sem Jézus, sem a tanítványai nincsenek ott, beszálltak a bárkákba, elmentek Kafarnaumba, és keresték Jézust. 25Amikor megtalálták a tenger túlsó partján, megkérdezték tőle:
– Rabbi, mikor jöttél ide?
26Jézus ezt válaszolta nekik:
– Bizony, bizony, mondom nektek, nem azért kerestek, mert jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek a kenyerekből, és jóllaktatok. 27Ne veszendő táplálékért fáradozzatok, hanem azért a táplálékért, amelyik megmarad az örök életre, amelyet az Emberfia ad majd nektek, mert ő az, akit az Atya, Isten, pecséttel jelölt meg.
28Ekkor megkérdezték tőle:
– Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző munkát végezzünk?
29Jézus ezt felelte nekik:
– Az az Istennek tetsző munka, hogy higgyetek abban, akit ő küldött. 30Erre megkérdezték:
– És te milyen jelet teszel, hogy miután láttuk, higgyünk neked? Mi a te műved? 31A mi atyáink a mannát ették a pusztában, ahogyan meg van írva: Mennyei kenyeret adott nekik enni.
32Jézus így válaszolt nekik:
– Bizony, bizony, mondom nektek, nem Mózes adta nektek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek a mennyei kenyeret, az igazit. 33Mert az Isten kenyere az, aki a mennyből száll le, és életet ad a világnak.
34– Urunk, add nekünk mindig ezt a kenyeret! – mondták neki.
35Jézus ezt mondta nekik:
– Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem éhezik meg többé, és aki bennem hisz, nem szomjazik meg többé soha. 
 
 
A jelenet végén, amelyet csúcspontnak is érzünk, hangzik fel a kérés: „Uram, add nekünk mindenkor ezt a kenyeret!” Jézus erre válaszként mondja, a kérésnek engedve: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem éhezik meg többé, és aki bennem hisz, nem szomjazik meg többé soha.”
 
 
„mindenkor”
Mindenkor éhesek vagyunk, nem csak gyakran. Éspedig azért, mert nem éhesek, hanem az éhség vagyunk. Az ember éhes lény, hiánylény. Ennie kell, ha élni akar. Ennie kell, mert él.
 
Magunkba vesszük a világot. Magunkévá, magunkká tesszük. Ez kell ahhoz, hogy éljünk. Ez az élet.
 
Mindig két falás közt élünk. Csak ideig-óráig bírjuk ki a másik, a rajtunk kívüli nélkül. De ez az idő is csak olyan, mint amikor visszatartjuk a lélegzetünket: a tartalékból fedezzük, a korábban magunkhoz vett külvilágból.
 
Gyöngeség ez? Mintha így éreznénk. Takargatni valónak tartjuk, szégyelljük. „Teli szájjal nem beszélünk!”
 
Az erős ember mítosza arról szól, hogy az erős az igazi ember. A független. A másokra nem szoruló. Aki vissza tudja tartani a lélegzetét. Jó hosszan. Ki tudja, talán örökre is? Aki végérvényesen eltakarta a szégyenünket, ezt az örökös ehetnéket.
 
Mintha lenne ebben a szégyenben valami fóbiaszerű. Függésundor. És ha így van, akkor ez azt jelenti, hogy tanulnunk kell éhesnek lenni, tanulnunk kell függeni. Tanulnunk kell, hogy mit jelent éhes embernek, függő embernek, másokra szoruló, másokból élő embernek lenni. Nem az éhség kielégítésétől kell függetlenednünk, hanem a függetlenségvágy nevű fóbiából kell kitanulnunk. Nem azt kell tanulnunk, hogy minél hosszabban tudjuk visszatartani a lélegzetünket, hanem azt, hogy miként lehet, hogyan „kell” jól csinálni ezt a függést, mire is hív az, hogy embernek lenni annyi, mint egymástól függőnek lenni.
 
 
„ezt a kenyeret”
Akik Jézussal beszélgetnek, nem csak az élelemre gondolnak, amikor „ezt a kenyeret” kérik „mindenkor”-ra. A beszélgetésnek ezen a pontján – Jézus kezdeményezésére, hiszen ő irányította így a párbeszéd menetét, amikor „maradandó, nem veszendő” kenyérről kezdett el beszélni – a mennyből jövő kenyérről van szó, amely életet ad a világnak.
 
A Tóra, a Mózestől kapott törvény is eledel. Ugyanúgy a mennyből való volt, ahogyan a manna, és ugyanúgy életet adott, mint a manna, mert ugyanazoknak az életét táplálta. És pedig azáltal táplálta, hogy arról tanította őket, miként lehet jól élni, hogyan kell jól táplálkozni, mire hív az, hogy ajándék az életünk és az azt fenntartó ételünk.
 
Nem önkényes vagy erőltetett szimbolizmus mannaként beszélni a Törvény szaváról. E beszédmód hátterében annak felismerése áll, hogy mindkettő Isten adománya, és a szintén ajándékba kapott életünket szolgálják.
 
Jézus afelé vezeti beszédpartnereit, hogy ismerjék fel őt éltető és maradandó táplálékként. Nem a múltban és másoknak (vö. „atyáink”, „nekik”), hanem „nektek” és most „adja” Jézus Atyja ezt az eledelt.
 
 
„hozzám jön, hisz bennem”
Hozzá menni, és többé nem éhezni. Hinni benne, és többé nem szomjazni.
 
Nem az evéssel kapcsolódik össze az éhség megszűnése. Ráadásul megjelenik a szomj is, mégpedig nem az ivással, hanem a hittel összefüggésben. Jézus kapcsolatra hív. Ha úgy tetszik, függésre.
 
Az élet kenyere tápláló szó és tett. Tápláló szó, mert itt és nekünk hangzik fel: nem távoli vagy talányos, hanem érthető. És tápláló tett, amely hatással, befolyással van az életünkre, és amelyhez most, azaz „mindig” kapcsolódhatunk, igent mondhatunk rá.
 
 
 
Hinni nem annyit tesz, mint furcsának tűnő, az értelemmel már nem felfogható állításokat is elfogadni. Jézus kapcsolatra hív, önmagához. És kapcsolatot ajándékoz: azt az egységet, amely közte és az Atya között van. Hinni Jézusban annyi, mint odamenni hozzá, vagyis belépni az ő kapcsolatrendszerébe. Mi ez a kapcsolatrendszer? Egyrészt: „Az Atya mindig velem van”. Másrészt: „Aki eszi a testemet és issza a véremet, az bennem marad és én őbenne.”
 
Jézus „nem szégyelli testvéreinek hívni” az embereket (Zsidóknak írt levél 2,11), vagyis igent mond az emberre, erre a kapcsolatrendszerre, az emberlétre, a hiánylény mivoltunkra, az egymástól függésünkre. Nem átmenetileg kibírja az emberséget, hogy aztán majd erősnek bizonyuljon, amikor kilép ebből a kapcsolati hálóból. Hanem eukarisztiává, hálaadássá teszi a kenyeret, az evést, a világ magunkhoz vételét, mert eukarisztiává válik ő maga. Vagyis végérvényesen áldáshordozó és Istennek köszönetet mondó részévé teszi magát az emberiség nevű kapcsolati rendszernek, amikor önmagát teljesen odaadva bekapcsolja az embert az Atyával való egységébe.
 
Hinni annyi, mint odamenni Jézushoz. Hinni annyi, mint egyre teljesebb módon, egyre valóságosabban, egyre igazabban belépni az emberiség nevű kapcsolati rendszerbe, Jézus testvéri közösségébe. Igazán adni magunkat, és igazán magunkhoz venni, befogadni a többieket.

Képek

„Urunk, add nekünk mindig ezt a kenyeret!” – Évközi 18. vasárnap