„Látta, hogy nagy sokaság közeledik hozzá” – Évközi 17. vasárnap

A János-evangélium 6. fejezetéből való a mai evangéliumi részlet:
1Jézus ezután elment a Galileai-tengernek, Tibériás tavának a túlsó partjára. 2Nagy sokaság követte, mert látták azokat a jeleket, amelyeket a betegeken tett. 3Jézus pedig felment a hegyre, és ott leült tanítványaival együtt. 4Közel volt a húsvét, a zsidók ünnepe. 5Amikor Jézus körültekintett, és látta, hogy nagy sokaság közeledik hozzá, így szólt Fülöphöz: – Hol vegyünk kenyeret, hogy ezek ehessenek? 6Ezt pedig azért mondta, hogy próbára tegye, mert ő maga jól tudta, hogy mire készül.7Fülöp így válaszolt neki: – Kétszáz dénár árú kenyér sem lenne elég, hogy mindenki kapjon valami keveset. 8Egyik tanítványa, András, Simon Péter testvére így szólt hozzá: – 9Van itt egy gyerek, akinél van öt árpakenyér és két hal, de mi ez ennyinek? – 10Ültessétek le az embereket! – mondta Jézus. Sok fű volt azon a helyen. Letelepedtek tehát az emberek, szám szerint mintegy ötezren. 11Jézus pedig vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta az ott ülőknek. Ugyanúgy osztott a halakból is, amennyit kívántak. 12Amikor pedig jóllaktak, így szólt tanítványaihoz: – Szedjétek össze a maradékot, hogy semmi ne vesszen kárba! 13Összeszedték tehát, és az öt árpakenyér maradék darabkáival, amit az étkező sokaság meghagyott, tizenkét kosarat töltöttek meg. 14Az emberek látva a jelet, amelyet tett, ezt mondták: – Ez valóban az a próféta, akinek el kellett jönnie a világba! 15Akkor Jézus észrevette, hogy érte akarnak jönni, és el akarják ragadni, hogy királlyá tegyék, visszavonult távolabb a hegyre, egyedül.
 
I.
Az előző vasárnapokon Márk evangéliumát olvastuk. A mostani vasárnapon és aztán még négyszer a János-evangéliumból vesszük a szövegeket.
 
Érdemes tudatában lennünk ennek a váltásnak, amely jelentősebb annál, mint amikor digitális utómunkálatokat végeznek egy régi filmen. Ez egy másik film, egy másik műalkotás. Itt más valaki beszél. Eddig Márkot, most Jánost hallgatjuk, és ez a csere azzal is jár, hogy egy másik stílusba, egy másféle nyelvezetbe, más szimbólumvilágba lépünk be.
 
Ennek a másik műalkotásnak az egyik egységét – a János-evangélium 6. fejezetét – négy vasárnapra elosztva olvassuk, minden alkalommal egy kis részletet. Segítünk magunknak az egyes részletek megértésében, ha látjuk a fejezet egészét, leginkább azt, hogy hová érkezik a végén.
 
1.
Ezt a végpontot Xavier Léon-Dufour így fogalmazza meg:
„Jézus feltámadottként és a Lélek által eggyé teszi magát mindazokkal, akik a hitben befogadják őt; átalakítja a lényüket – annak legmélyén –, hogy az életük az Atya felé forduló legyen” (79).
 
Az „Atya féle forduló”: a János-evangélium első fejezetének emlékezetes kifejezésére utal ez: „Istent soha senki sem látta: az egyszülött Fiú – Isten, aki az Atya keblén van – ő adott útmutatást” (Jn 1,1-2). Az „Atya keblén” – vagy más fordításban és a görög prepozíciót jobban megőrizve –: „az Atya szíve felé hajolva” (X. Léon-Dufour: Lectura del evangelio de Juan, 1. kötet, 109).
 
Az Atya felé forduló élet az Ige élete, az Ige léte: ő így van, ő ez. Jézus ezt az életet akarja adni: önmagát. Éspedig azért, hogy ugyanabban az egységben legyünk az Atyával, mint amelyben ő van. Jézus nemcsak kenyeret akar adni, nem is csak a szavait vagy a tanítását, hanem önmagát, és így azt az egységet, amelyből él, amely a léte.
 
A 6. fejezet vége felé mondja majd Jézus: „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne” (56. vers).
 
Jézus az Atyával való egységre akar eljuttatni, ezt az egységet akarja adni. Olyan egység, olyan egyesülés ez, amely nem feloldódás a másikban, nem is elvegyülés benne, hanem „egymásban-lakás”, „egymásban-maradás”, „egymásban-lét”, egy új szövetség Isten és ember között. Ez Jézus célja, és ennek kimondásához akar megérkezni a 6. fejezet.
 
 
2.
Péter szavai – „Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak. Mi hisszük és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje” (68-69. vers) – a Jézus hívására adott választ, a hit választását mondják ki: befogadni Jézust, hogy bennem lakjék. Az Étel és a Szó befogadása, az evés és a megértés az egységre, az egymásban-létre való eljutást szolgálják és fejezik ki.
 
A fejezetben tizenhétszer lesz majd az olvasónak – vagyis nekünk – alkalma arra, hogy azonosuljon egy meg nem nevezett alannyal, aki Jézus szavainaka  valódi címzettje: „Aki hozzám jön…”, „aki bennem hisz…”, vagy a már idézett „Aki eszi az én testemet…”. Jézus minket hív, személy szerint szólít meg mindegyikünket.
 
 
3.
A fejezetet meghatározza egy másik téma is, a halál. Ellentétpárja ez az evésnek, az ételnek, és valamiképpen ellentétpárja a hitnek is.
 
Jézus a halál fenyegetésében tevékenykedik: akik nem hisznek benne, nem semleges álláspontot foglalnak el. Nem hinni Jézusban ugyanúgy nem semleges dolog, mint táplálékot nem magunkhoz venni. Aki elutasítja az éltető szót, az az életet utasítja el.
 
És úgy tűnik, ahogy az életet választani, úgy a halál mellett dönteni sem privát ügy. Ahogy van közösségi kihatása annak, ha valakiben hit él – éltető közeg lesz a többiek számára –, úgy a hitetlenség sem marad egyéni belügy.
 
Ebből talán az is látszik, hogy amit itt hitnek mondunk, az nem pusztán valamiféle hittani hit, hanem az ember létét és lényét olyan mélyen meghatározó valami – döntés? irányultság? sodrás? –, amiről pontosabb jelzést kapunk, ha ennek az éltető hatásnak a nyomait keressük. Annak a kérdésnek megfelelően, amelyet Benjamin Zandertől tanulunk („Who am I being that my players’ eyes are not shining?”): kiként vagyok, hogy az emberek szeme nem ragyog?
 
Jézus vállalja a búzamag sorsát (12,24): meghal, kiteszi magát a hitetlenség gyilkos erejének, és ezzel bizonyul ellenállhatatlanul éltetőnek: „amikor felemelnek a földről, magamhoz vonzok minden embert” (vö. 12,32).
 
 
II.
A mai napra kijelölt szakaszból három részletet emelek ki:
-         „mert látták azokat a jeleket, amelyeket a betegeken tett”
-         „Jézus körültekintett, és látta”
-         „visszavonult távolabb a hegyre, egyedül”
 
1.
„Nagy sokaság követte, mert látták azokat a jeleket, amelyeket a betegeken tett.”
 
A szöveg nem csodáról, hanem jelről beszél. A János-evangéliumban összesen hét ilyen jel van, ez a negyedik.
 
Fontos lehet ez a szóválasztás. A jel hív, a csoda csattan. A csoda lenyűgöz, lehengerel, igazol: „Mit lehet ezen nem érteni?!” A jelet csak „belülről” lehet megérteni, egy személyes találkozásban. A jel ennek a találkozásnak az eseménye.
 
Szívesen vesszük a csodákat, mint azok is, akik Jézus után nyomulnak. Szeretünk lenyűgözve lenni, mert könnyűvé válik tőle az élet. Az erős vezetőt is ezért szeretjük: úgy hat ránk, mint a csoda. Jézust királlyá akarják tenni. Jó dolog egységben lenni a királlyal és a király alatt egymással.
 
Jézus mintha nem ilyen egységre hívna. Aki egységre akar lépni vele, annak szóba kell állnia vele, beszédbe elegyedni, a beszélgetés egységébe lépni, találkozni: önmagának maradni és mégis változásra késznek lenni.
 
 
2.
„Jézus körültekintett, és látta”
 
Néhány fejezettel korábban a János-evangéliumban Jézus arra hívja a tanítványokat, hogy „emeljék fel a szemüket”, és lássák meg az aratásra érett mezőket (4,35). Itt ő maga „emeli fel a szemét”, és látja meg az őt követő sokaságot.
 
Léon-Dufour írja:
„A szinoptikusokkal ellentétben nincs szó semmiféle válsághelyzetről az elbeszélésben, amikor az emberek fényes nappal (vö. 6,16) közelednek. Jézus kifejezésre juttatja szándékát, hogy enni adjon nekik, de immár nem azért, mert beesteledett egy olyan nap végén, amikor hosszasan igét hirdetett és betegeket gyógyított. Az elbeszélés mindenekelőtt úgy mutatja be Jézust, mint aki a sokasággal találkozva nagylelkűen ad, mozdulata, amely ingyenes, abból a látásból fakad, amellyel rájuk tekintett.” (X. Léon-Dufour: Lectura del evangelio de Juan, 2. kötet, 85)
 
Jézus nem kihasználja ez éhségüket; nem becsalja őket ingyen levesre, hogy fejtágítót tartson nekik. Nem is azt csinálja, amit a reklámok, hogy tudniillik mesterségesen igényt keltene, amit aztán pénzért kielégít.
 
Azok vannak a szeme előtt, akik királlyá akarják tenni, de Jézus nem ezt látja bennük, hanem az éhes, a rá éhes embereket. Mintha neki is „jel” lennének ezek az utána tódulók, és ő valóban képes mélyebbre látni, túllépni a felszínen. Felemeli a szemét és látja az igazi valójukat: velük találkozik.
 
 
3.
„Visszavonult távolabb a hegyre, egyedül”
Ez a visszavonulás nem valamiféle menekülés, hanem Jézus valóságáról beszél: arról, hogy ki ő és mi a küldetése.
 
Jézus sosincs egyedül, „az Atya mindig velem van” – mondja majd később a 8. fejezetben. A hegyre vonul vissza, az Istennel való találkozás helyére. Sőt, találkozás helyett talán jobb lenne azt mondani, hogy az együttlétbe vonul vissza. És nem is valamiféle imádságos együttlétbe, hanem abba, amely az identitása: az Atyával való egységébe, abba a valóságba – abba a mélységbe, abba a magasságba, abba a távolabba –, amely túl van a királycsináló szemek látásán.
 
Jézus a jelenetben mindvégig kezdeményező: meglátja a szükséget, ő a családfő, a lakomán az asztalfőn foglal helyet, ő osztja ki az ételt. Jézus adja magát – és most mégis visszavonul. Mintha ezzel azt mondaná, „Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda, mert van rá hatalmam, hogy odaadjam, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem” (10,18).  Ez a lakoma-jel akkor tudja majd teljesen kifejezni Jézus igazi valóságát és küldetését, amikor engedi, hogy „elragadják”, amikor ő maga válik a sokak kenyerévé: bőségben levő kenyérré, amelyből mindenkinek jut („tizenkét kosárral”), és amely a nem romlandó életet adja („ne vesszen kárba”).
 
 
III.
A valóság többrétegű. Az üzenet – az élet – nem túl van azon, amit olykor anyagi vagy felszíni valóságnak szoktunk mondani, hanem inkább benne. Nem férhetünk hozzá az anyagi réteg megkerülésével, hanem csak azon keresztül. És nem ellentétes az anyagi réteg jelentésével, hanem annak igazi igazságát tárja fel.
 
Talán amikor arcokat látunk magunk körül, gondolhatunk erre. Mit is látok? Milyen mélyen látok? Milyen mélyre nézek? Milyen mélységű az a másikban és magamban, ahová a kapcsolatunkat rögzítem? Ha például azt mondom a másikra – azt látom a másikból –, migráns, vagy hajléktalan, az milyen mélységű?
 
Milyen az a látás, amely az eukarisztián nevelkedik? Vagyis milyen az a látás, amely azt tanulja, hogy az éhségem – az élelemre, a többiekre, a másikra, az egységre, a találkozásra való éhségem – arról a vágyról szól, amelyet Jézus meglát, megszólít és kielégít? Mit tanulok ebben a kapcsolatban nemcsak a valóságról (a vágyamról), hanem a látásról? A helyes, az igazi látásról?

Képek

„Látta, hogy nagy sokaság közeledik hozzá” – Évközi 17. vasárnap