„Gyertek velem külön valamilyen csendes helyre” – Évközi 16. vasárnap

A napi evangéliumi szakasz Márk könyvéből való (6,30-34):
30Az apostolok visszatértek Jézushoz, és beszámoltak róla, mi mindent tettek és tanítottak. 31Ő pedig így szólt hozzájuk: „Gyertek velem külön valamilyen csendes helyre, és pihenjetek egy kicsit!” Mert annyian felkeresték őket, hogy még evésre sem maradt idejük. 32Bárkába szálltak tehát, és elvonultak egy elhagyatott helyre, hogy magukban legyenek.33De sokan látták, amikor elindultak, és kitalálták szándékukat. Erre a városokból mindenünnen gyalog odasiettek, és megelőzték őket. 34Amikor kiszállt és látta a nagy tömeget, megesett rajtuk a szíve. Olyanok voltak, mint a juhok pásztor nélkül. Sok mindenre kezdte őket tanítani.
 
Ha magam elé képzelem a jelentet, amelyet ez az evangéliumi részlet bemutat, feltűnik, hogy mindig Jézust látom a középpontban. Vagy jobban esik így mondanom: a gravitációs középpontban. Nem úgy középpont ő, hogy körülötte sürög-forogna mindenki; nem érte vannak, nem őt szolgálják a körülötte kialakuló helyzetek. Hanem Jézus életadó központ, tér, tágulat, tisztás. Az emberek a szavait, nem a kegyeit keresik. Más szóval szabadságot élnek át mellette, szabadnak élik meg magukat. Jól esik nekik ebben a térben lenni.
 
Milyen ez a tér? Hogyan van ez a Jézus-tér? Mire hív minket Jézus?
 
 
1. Jézus mint jó pásztor
 
Jézust pásztorként mutatja az evangélista, noha nem fejti ki ezt a témát úgy, mint majd a János-evangélium. Csak ennyit mond: „megesett rajtuk a szíve, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok”. Előtte azonban ezt olvastuk: „meglátta a nagy tömeget”.
 
Jézus lát, érzel, és meglát. Vagyis aktívan, figyelemmel, érzékenyen van jelen: „megesett rajtuk a szíve”. Nem ráerőlteti magát az emberekre mint valami program vagy Istentől jövő üzenet élharcosa, hanem megérinti a szívét a szükséget szenvedő ember. Meglát egy hiányt, és erre ad isteni választ, egész pontosan Istentől jövő választ. Az evangélista ugyanis azt a szót használja (eszplankniszthé = „megesett rajtuk a szíve”), amely a Szentírásban többnyire Isten irgalmára utal. Amit Jézus az ember szükségét látva megtapasztal, ami egész lényét átjárja, az az Isten irgalma. Amiről az első olvasmányban hallottunk Jeremiás prófétától, az történik itt: „magam gyűjtöm össze őket”, „visszahozom őket legelőikre” (Jer 23, 3). A pásztor Jézus „valóban az Isten Fia” (Mk 15,39).
 
A jövő vasárnap majd arról hallunk, hogy Jézus táplálékot ad, bőséges, ki nem fogyó kenyérrel táplál. Ma pedig arról olvasunk, hogy először a vezetésre, az iránymutatásra, az értelemre vonatkozó éhségüket elégíti ki. Jézus „tanítani kezdte őket”, mégpedig „sok mindenre”, vagy más fordítások szerint „nyugodtan”, „hosszasan”. Az evangéliumban egy másik helyen – a második kenyérszaporítás előtt – azt olvassuk, hogy három napon át hallgatták őt.
 
Az oktatás, a tanítás pásztori tevékenység. Érdemes arra gondolnunk, mit élünk át, amikor egy tanítás – egy-egy szó, egy meglátás, egy jó mondat – fontosnak bizonyul, „betalál”. Megmelegszik a szívünk, öröm gyullad bennünk, jókedvűek leszünk, remény tölt el, értelmesnek látjuk az életet: tudjuk, hogy merre menjünk, meglátjuk, hogy merre megyünk. Iránya, célja, értelme lesz az életünknek és valamiféle tágasságélményben lesz részünk, még ha el sem mozdultunk közben. Megnyitni a szemet; felemelni a másikat, hogy járjon, hogy haladni tudjon; önbecsülést és méltóságot adni, hogy emelt fővel járjon: ezt jelenti tanítani. Így már azt is értjük, hogy miért „hosszasan,” „nyugodtan”, „sok mindenre”. Az ilyen élményből sosem sok: ilyenkor mintha megállna az idő.
 
Csak egy rövid gondolat arról, hogy mit is tanít Jézus. A Márk-evangélium úgy fogalmaz, hogy Jézus „hirdette az Isten evangéliumát” (1,14). Szívesen gondolom ezt el a János-evangélium szavai szerint: ahogy Jézus elbeszéli, elmeséli („ekszégészato”) az Atyát (Jn 1,19). Ott ülünk, és hallgatjuk Jézus elbeszéléseit. Micsoda történetek! Sok történet, hosszasan, nyugodtan.
 
 
2. „Gyertek ti magatok egyedül egy puszta helyre”
 
Jézus gyöngéd és figyelmes. A köré gyűlő apostolokat pihenni hívja. Anyai szeretettel, nőktől ismerős érzékenységgel gondoskodik róluk. Kezdeményezőként lép fel, tudja, mire van most szükségük.
 
Magához hívja őket, mint annak idején is, amikor először megszólította őket (vö. 1,17: „Gyertek utánam…!”). A hirdetésből visszatérő tanítványok maguktól is „hozzávezetődnek” (30. vers) mint valami gravitációs középponthoz, de Jézus mintha még közelebb, még jobban magához hívná őket, még beljebb abba a személyes térbe, amelyben védelem (vö. előtte Keresztelő János meggyilkolásáról van szó) és táplálék (vö. „enni sem volt idejük”) várja őket.
 
Ez a hozzámenés ugyanakkor távolságvétel is: puszta hely, ahová csak ők, csak maguk, külön. A részletben kétszer is szerepel ez – „egyedül egy puszta helyre” (31. és 32. vers) –, és a két említés között közrefogva a tömegre való utalás („sokan voltak, akik jöttek és mentek”). Az evangélium ezzel „valamiképpen azt mondja, hogy Jézus nem elmenekülést vagy elkerülést javasol, hanem feltöltődést, hogy jobban tudják szolgálni a tömeget” (Marie-Noelle Thabut). Valahogy úgy van itt jelen a „tömeg”, mint lámpaoltás után otthon vagy a kollégiumban a gyerekek. Halljuk-érezzük a szuszogásukat, a figyelmünk, még ha kicsit lazábbra van is állítva, mint nap közben, azért mégis egyből jelez, ha valami nincs rendben. Az elvonulás nem a „tömeg” ellen van, még akkor sem, ha igaz, hogy a tömegtől vonulnak el.
 
Jézus maga is el szokott vonulni, erről hallunk rögtön az első kafarnaumi napon a tanítás, gyógyítás és démonűzés után (vö. 1,35). És amikor arról kérdezik, miért, azt mondja: „hogy másoknak is hirdessem az evangéliumot; hiszen ezért jöttem”. Mintha Jézusban érzékenyen és pontosan jelezne valami, hogy mikor kell tovább állnia valahonnan, mikor elég az, amit adott, mikor következne a már öncélú, magába zárkózó, önmagát ünnepeltető szakasz. Önmagában a sikeresség nem rossz, nem rossz az, ha van hatásunk, és alighanem örülni is szabad neki. Lecövekelni a hatásnál, a sikerességnél: az nem jó. Amikor a hatásomban magamat látom, mint valami tükörben. A hálás arcok tudnak – ráadásul őszintén – ilyen tükörré összeállni. Hamis, mert teremtőnek láttató tükörré. Lelki finomság és nagyság kell ahhoz, hogy ilyenkor tovább álljon az ember.
 
A puszta az imádság helye is: a megfosztottság – a bálványoktól, a tükröktől való megfosztottság – és az Istennel való találkozás helye. Egyszerre a kettő. Herbert McCabe domonkosrendi teológus írja az imádságról szóló tanulmányában, hogy „az ima tökéletes időpocsékolás”, és hogy igazából ezért húzódozunk tőle. Vannak más nem-produktív tevékenységek is – a játék, a művészet, a költészet –, de az ima ráadásul „non-creative”, vagyis nem kreatív, nem teremtő.
 
„Még annyi sem szól mellette, mint a művészet és a költészet mellett. Az ima abszolút időpocsékolás. Osztozás abban az időpocsékolásban, amely az Istenség belső élete. Isten önmagában nem produktív, nem is teremtő. Igaz ugyan, hogy rászán egy kis időt, és odaveti a teremtést, készít valamit, elér valamit. De az Istenség igazi belső élete nem a teremtésben áll, hanem abban a szeretet-életben, amely a Szentháromság: a Fiú eredése az Atyától, és a Lélek eredése e kettejük közt folyó cseréből. Isten elsősorban nem a mi teremtőnk, nem bárminek is a készítője. Isten szeretet, és Isten élete nem olyan, mint a munkás vagy a művész élete, hanem mint a szerelmeseké, akik haszontalanul pocsékolják az időt egymással. Ez az értéktelen tevékenység az, amelybe az imádsággal belépünk. Végső soron ez az, ami értelmet ad neki.” („Prayer”: The McCabe Reader)
 
Ha így van, akkor még egy annál is fontosabb tanulsága is van a sikertől való félrevonulásnak, mint amit fentebb láttunk. Az igazi kihívás az, vagyis a növekedés igazi távlatai ott nyílnak, amikor ezt a non-kreativitást, az időpocsékolást kell-lehet megtanulnunk. Azt, hogy ez a fontos. Azt, hogy a misszió, a hirdetés valójában erről szól, ezt célozza.
 
Nem olyan könnyű ezt megélni, mert közben a tömeg ott szuszog, bármelyik pillanatban újra szolgálni és missziózni kell. Csakhogy a tömeg – emlékezzünk! – nem ellenség: „hiszen értük jöttem” (vö. Mk 1,38). Az evangéliumi részletben nem is tart sokáig ez az elvonultság. De talán nem is az az érdekes, hogy nem tart sokáig, hanem az, hogy megszakad – és ezzel függőben marad. Az az érzésünk, hogy „Ide még bizony vissza kell térni”.
 
Az „ima”, pontosabban ez a félrevonulás a puszta helyre, és „csak ti”, „magatokban” így tekintve nem egyszerűen köztes töltekezési idő. Ha annak látnánk, akkor olyan lenne, mint egy benzinkút, amely valójában a tovább haladást, a nem szűnő forgalmat, a produktivitást szolgálja. Az ima, a puszta helyre való félre vonulás inkább a vágy ébrentartása: mert mindig függőben marad, mindig elnapolódik az, aminek véglegesnek kellene lennie, amiről világosan látjuk, hogy véglegesnek kell lennie.
 
Az elvonulás és a tömeg kapcsolatáról talán még csak annyit, hogy a tanító Jézust hallgatni – ahová a szakasz tovább lép, miután Jézus a tömeg szükségét irgalmasan meglátta – végül ugyanolyanná válik, mint amilyen a félbeszakadt elvonulás volt. Észre sem vesszük az idő múlását, miközben Jézus exegézisét hallgatjuk. Ez a semmittevés (a görög szkolé szó jelentése: szabad idő, pihenés, nyugalom) mintha azt mutatná, hogy Jézus úgy hirdeti az örömhírt, hogy ez a misszió nem a produktivitásról, nem a térítésről, nem az újabb és újabb hívek ki- vagy betanításáról szól, hanem a kapcsolatról, az együttlétről. Amikor arról gondolkodunk, hogy milyen is a Jézus-szerinti iskola, akkor ehhez a jelenethez érdemes visszatérnünk.
 
 
3. Apostolok
 
Akárcsak az előző vasárnap olvasott részletben, Márk itt is olyan kifejezéseket használ az apostolok tevékenységének megnevezésére, amelyekkel az Újszövetség a Jézusét szokta összefoglalóan leírni: „mi mindent tettek és tanítottak” (vö. Jézusról ApCsel 1,1). A mostani részletben – és ez az egyetlen ilyen helye az evangéliumnak – ráadásul kifejezetten apostoloknak, küldötteknek is hívja őket Márk. Az apostolságuk ugyanott indul, ahol a Jézusé – Galileában –, és ahogyan Jézus küldetése Keresztelő János átadatásához kötődik, az apostoloké akkor kezdődik, amikor a Keresztelőt kivégzik. Mostantól fogva a tanítványok osztoznak Jézus tanító-hirdető tevékenységében.
 
Apostolnak, Jézus küldöttének lenni folytonosságot jelent Jézus küldetésével. Ez így kicsit megfoghatatlan. Talán érdemes ezért úgy mondanunk, hogy ugyanarról kell szólnia annak, amit csinálunk és amik vagyunk, mint amiről Jézus élete és személye szól. Mi is ez?
 
Tisztásnak lenni személyesen és közösségileg. Térnek, tágasságnak, ahol jó lenni, mert szabadnak élik meg magukat az emberek, értelemre találnak, felüdülnek, táplálékot, életet kapnak. Ahol úgy telik az idő, hogy észre sem vesszük. Ahol, mint a szerelmesek, haszonkeresés nélkül pocsékoljuk az időt egymással, egymásra.
 
És fontos a „tömeg”-gel, ezekkel a „jövő-menő sokak”-kal (vö. 31. vers) való kapcsolatunk. Hogyan érzékeljük őket? Mit jelentenek a Jézussal „magatok, csak ti” félrevonuló csapatunknak?
 
A tömeg nemcsak nem ellenséges, hanem „értük jöttem”. És akkor ki más lenne az a bizonyos „sokakért”, akiket Jézus az utolsó vacsorán az „értetek” után említ? A tömeg, a világ, a nem keresztények nemcsak nem ellenség, hanem róluk beszélünk a legbensőségesebb együttlétünk – a Jézussal való félrevonulásunk – középpontjában. Minden egyes alkalommal!
 
Talán ezt jelenti a folytonosan „kilépőben levő egyház”-nak – „iglesia en salida” – lenni, amire Ferenc pápa buzdít minket. Nem elzárkózni, nem ellenségnek, nem is megtérítendőnek megélni és látni a világot, hanem ennek a bizonyos „tömegnek”, amely irgalmat vált ki Jézusból, mert olyanok, mint a pásztor nélküli juhok. Nem elzárkózni, hanem érzékelni, érzékenynek lenni rá; figyelni, hogy milyen a szuszogásuk, nincs-e bajuk; ugrásra készen lenni, a szükség meglátására készen lenni.
 
Jézus „azon van, hogy létrehozza Isten eszkatologikus népét” – mondja Joachim Gnilka a szakaszhoz fűzött magyarázatában. Ez a nép vagyunk mi. Olyanok, akikben ott él annak a vágya, hogy mindenféle haszon nélkül, nem a termelés vagy valamiféle eredményesség céljával, hanem a másikért, öncélúan, mint a szerelmesek – vagy mint egy család – együtt legyünk Jézussal – és ez mindig azt jelenti: az Atyával és az összes emberrel. Olyan együttlét ez, amely mindig félbeszakad: a „sokak” érkezése mindig feltöri. De azért, mert nem a végső időkben vagyunk, hanem „időközben”, a történelemben, és „hiszen ezért jöttem” (Mk 1,38). Ez a „sokakra”, a mindenkire váró és nyitott együttlét az élet értelme.
 
 
Jézus közösségileg és személyesen is arra hív, hogy legyünk ez a tágas tér, ahová odavonzódnak az emberek, ahogy az apostolok Jézushoz (vö. Mk 6,30). Legyünk az a csapat, amely „nem prozelitizmussal”, vagyis nem hívőtoborzással növekszik, hanem „vonzással: ahogyan Krisztus »magához vonz« szeretete erejével” – ahogy XVI. Benedek pápa mondta.
 
Jézus közösen és mindegyikünket személyesen arra hív, arra bátorít: „Légy tisztás!”
 

Képek

„Gyertek velem külön valamilyen csendes helyre” – Évközi 16. vasárnap